Vujity Tvrtko: A legnagyobb meccs kezdetén

"Az a legnagyobb álmom, hogy egy évben egyszerre nyerjük meg a bajnokságot és a kupát!"- ezt mondta élete utolsó interjújában Horváth Judit, a pécsi női kosárlabdacsapat legendás irányítója, kapitánya. Minden oka megvolt az optimizmusra. A lányok nagyszerű munkát végeztek az alapozásnál, a város egy emberként állt a játékosok mögött, az edzők is elszántak voltak. Akik ismerik Pécs sporttörténelmét, jól tudják, a csapat, a Dáliák leírhatatlanul népszerűek voltak, mérkőzéseikre alig lehetett bejutni, a döntők idején kihaltak az utcák, terek.

1997. szeptember 12-e volt. Horváth Judit, a legendás csapatkapitány kismotorja kamionnal ütközött. Jucinak esélye sem volt. Egyetlen nap volt csak a bajnokság kezdetéig, a nyitómeccset ugyan sikerült egy héttel elhalasztani, ám azon a kijelölt napon játszani kellett: feketébe öltözött szurkolók, gyászszalagos játékosok, könnyes szemű játékvezetők futottak ki a pályára. Az edzőpáros is élete legnehezebb feladata előtt állt. Hiszen nem egy sportolót, a csapat szívét és lelkét veszítették el.

Kényszerirányítóval, csereemberekkel megtűzdelt együttessel jutottak el a szezon végéig. A Magyar Kupa 1998-as fináléja a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb mérkőzésévé nőtte ki magát. A hazai pályán játszó szupercsapat magabiztosan, a Pécs éppen hogy bejutott a döntőbe. Voltak előre behűtött pezsgők, a hangosbemondó is folyamatosan lelkesítette a szurkolókat. Tehette, jól játszottak, minden adott volt a hazai győzelemhez. Alig két perc volt csak a meccsből, amikor nyolc pontos mínuszban állt a kapitánya nélkül felálló csapat. Ekkor jött a vendégek időkérése. A csapatban feleségem, Zsolnay Gyöngyi, a kispadon a legendás edzőpáros, Rátgéber László és Fűzy Ákos. Olyanok voltak ők, mint Derrick és Harry, mint Stan és Pan, mind Simon és Garfunkel. Elválaszthatatlanok. A mester és a segéd. Az örök segéd. Aki tizenöt évig tette a dolgát a nagy fa árnyékában, becsülettel, alázattal.

Földön túli csoda. Talán ezzel fejezhetem ki a legjobban annak a meccsnek az utolsó perceit. A pécsiek vetődtek, harcoltak, felszántották a pályát. Ki is harcolták a hosszabbítást. Ahol nyertek. Ültem a lelátón, torkom szakadtából üvöltöttem, hogy aztán végigénekeljem az utat Pécsig. Ej, de sokszor tettem meg ezt a távot, igazi rajongóként, mondhatni törzsszurkolóként. Mindig volt szurkoló és utastárs is, aki elkísért, akivel lelkesen lehetett taktikát elemezni, amihez ugyan nem értettem, de jó szurkolóhoz híven, mindenhez volt hozzáfűznivalóm. S az egyik legnagyobb diadal napján ott ült mellettem egy fiatalember, Fűzy András, a barát, a szurkolótárs, a másodedző unokatestvére.

Abban az évben a csapat bajnok- és kupagyőztes lett, vidékiként először a sportág történelmében. A lányok teljesítették a legendás irányító, Horváth Juci legnagyobb álmát. Ezrek és tízezrek várták őket otthon. A lányokat, akik elhozták az aranyat, akik megharcoltak elvesztett társukért.
A Pécsi Városi Sportcsarnok bejáratánál áll egy szobor. "A kosárlabdázónő" a címe. Jucit mintázza. Aki arra jár, mindig megáll egy kegyeletteljes pillanatra. Emlékezni és emlékeztetni. Fejet hajtani. Ezen a héten tizenhat éve, hogy a szörnyűség megtörtént. Horváth Judit szobra dicsőn emelkedik a kosárpalánk, az ég felé.

Pár éve Fűzy Ákos önálló útra lépett, nem volt másodhegedűs többé, a Péccsel majd a Győrrel is bajnokságot nyert. Aki látta új csapata diadalát, arra is azt mondja, a földöntúli csoda. Ugyanabban a csarnokban ünnepeltek, ahol annak idején Juciért játszottak. Egyetlen ember kapcsolta össze a két meccset: Ákos.

Zsolnay Gyöngyi sem játszik már. Az egykor válogatott játékos három aprócska gyermekét, gyermekeinket okítja, tanítgatja szeretett sportágára. Szakkommentátorként pedig épp a Győr női kosármeccseit szokta értékelni, azét a csapatét, amelynek az egykori pécsi szurkolótárs, a vezetőedző unokatestvére, Fűzy András a vezetője. A csapat pedig felkészült az újabb szezonra, az újabb diadalokra.

És itt most állítsuk meg a történelem kerekét. Nincs meccs Sopronban. A csapat nem száll buszra. A szembejövő idős sofőr nem hajol le semmiért. Nincs ütközés. Nincsenek halottak. Nincsenek sebesültek. A csapattárs és barát, Ákos egyik legkedvesebb tanítványa nem hívja Gyöngyit, hogy hadd aludjon nálunk, mert képtelen egyedül maradni. Külföldről érkezik. Egyedül, az emlékeivel. És az üzenettel, amit a buszon ülő Annának írt, 13 óra 59 perckor. Néhány pillanattal a tragédia előtt.

Egy asszony szavai csengenek a fülembe. Fűzy Anikóé. A vezetőedző feleségéé. Három gyönyörűséges lány édesanyjáé. Akivel a legutóbbi meccsüket néztem végig. Aki azt mondta, hogy olyan rendes, figyelmes, szeretnivaló az ő társa, férje, lányai édesapja. Ő az igazi APA. Nem számít most a kosárlabda, nem számít semmi. Ezt a meccset most nem negyven percig játsszák, hanem egy életen át, és nem pontokért harcolnak az itt maradottak. Hanem emberi méltóságért.

Állok a szobor mellett, Juci szobra mellett, és hazudok. Hazudom a történelmet, meg nem történtté hazudok eseményeket. Bevésődnek a nagy diadalok, az örömkönnyek. Ákos megmarad örökre. Az esti disznósütés a kertjében, a végeláthatatlan kolbászozás a vásárcsarnokban. Bevallok valamit: a pécsiek főszurkolójaként még soha sem szorítottam csapatnak annyira, mint most. A csapatot úgy hívják: HAT-AGRO UNI GYŐR! Szurkoljunk nekik mindannyian. Életük legnehezebb meccsén.

Isten nyugosztalja Tapodi Péter klubelnököt, Fűzy Ákos vezetőedzőt. A sérült játékosoknak mihamarabbi felépülést remélek.