"Legalább olyan szép szülésre vágyom, mint amilyen az előző volt" - Így szültem én

így szültem én a nap cikke terhesség szülés vetélés
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Természetes módon, egyszerűen, császármetszéssel, komplikációkkal, otthon, kórházban - egy gyermek ezerféleképpen megszülethet, az élmény azonban az édesanya számára mindig páratlan. Sorozatunkban hétről hétre kismamák mesélik el saját élményeiket arról, ők hogyan is adtak életet a kisbabájuknak.

Julcsi és párja az esküvőjük után két évvel döntött úgy, hogy jöhet a kis trónörökös. Már az első hónapban megfogant a pici, ő azonban szüleivel ezen a világon nem találkozhatott. Azóta viszont megszületett a házaspár egészséges kislánya, Réka - Julcsi pedig most ismét babát vár.

A diagnózis: missed abortion

"Amikor teherbe estem, nagyon boldogok voltunk, és mivel úgy éreztem, felkészültek vagyunk a baba fogadására, nem is aggódtam. A terhesség elején kicsit vérezgettem, és az első ultrahangon kisebbnek látszott valamivel a baba - illetve akkor még csak petezsák -, mint amire számítottunk. Az orvos sárgatesthormont írt fel, kétnaponta homeopátiás injekciókat is kaptam a vérzés ellen, és feküdnöm is kellett. Úgy nézett ki, minden rendben, szépen, megfelelő ütemben fejlődött az embrió, már a második ultrahangon megvolt a szívhangja, a vérzés is elmúlt. Aztán egyszer nagyon furcsa folyásom lett, nem véres, hanem szürke. Rohantunk a dokihoz, aki megállapította, hogy nincs szívhang, elhalt az embrió. A diagnózis: missed abortion, magyarul elhalt terhesség. Két nappal későbbre kiírt kaparásra. Nem tudjuk, nem tudják, mi történt. Valószínűleg valamilyen génhiba vagy környezeti ártalom miatt állt meg a fejlődésben 10 hetesen."

Thinkstock
Thinkstock

A rettenetes hír igencsak megrázta Julcsiékat, ráadásul hátra volt a műtét is. Julcsi még nem volt felkészülve a búcsúzásra, de aztán a körülmények különös összejátszása miatt mégis volt erre lehetősége.

"Pár órával a műtét előtt felhelyezték a méhszájtágítót. Elkezdtem görcsölni, de nem volt még vészes. Aztán behívtak a műtőbe, de nem sikerült vénát találni az altatáshoz, a dokit meg közben szülni hívták, így a saját lábamon mentem vissza a kórterembe. Még nem voltam felkészülve arra, hogy elszakadjunk egymástól a picivel, úgy sem, hogy tudtam, már nem él. Aztán nagyon erősen görcsölni kezdtem, és végül a WC-ben elvetéltem. Ott és akkor láttam őt, megsirattam, elvitte a víz. Nekem jobb érzés volt ez így, tudatomnál léve, látni, érezni, átélni, mint a műtőben alvás közben...

A párom, aki végig bent volt velem a kórházban, arra rohant be a mosdóba, hogy eszeveszetten bömbölök. De ott és akkor kijött minden belőlem, utána sokkal könnyebb volt. A műtétet azért elvégezték, de már csak a maradék méhnyálkahártyát kaparták le, hogy nehogy valami bent maradjon. Az altatás nem sikerült egészen, kótyagos voltam ugyan, de ébren maradtam, nem vesztettem el az időérzékem, hallottam, mit beszélnek körülöttem, éreztem a fájdalmat. Pár nap alatt sikerült helyrerázódnom, rájöttem, hogy el kell fogadnom ennek a pici emberpalántának a szabad akaratát. Elindult, de visszafordult. Így döntött. Valamiért nem látta még elérkezettnek az időt az érkezésre."

Nem kellett sokat várni

Julcsiék nemsokára ismét babát vártak. Az első három hónapban felszínre törtek ugyan Julcsi félelmei, de nem volt semmi baj, egészen a 24. hétig.

"Az első trimesztert végigaggódtam. Kineziológusnál is jártam, az sokat segített, végül pedig az orvosomat is 'lecseréltem'. Voltak számomra érthetetlen és nem elfogadható dolgai, és állandóan a múltra emlékeztetett - nyilván nem ő tehetett a vetélésről, de a hozzáállása megkérdőjelezhető volt számomra. Aztán a sors úgy rendezte, hogy nem is igen volt más választásom, mint másik orvoshoz menni, és az ölembe pottyant a megoldás. A körzeti nőgyógyászról ugyanis kiderült, hogy nem idegen, a munkahelyemről már ismerjük egymást.

Thinkstock
Thinkstock

Az aggodalmak a 12 hetes ultrahangig tartottak, azután megnyugodtam, hogy minden rendben van. Ez a nyugalom egészen a 24. hétig tartott, mikoris elkezdett szivárogni a magzatvíz. Egyhetes kórházi tartózkodás után hazaengedtek, de napi 24 órában szigorúan feküdnöm kellett, a 35. hétig, éppen szentestéig. Embert próbáló feladat volt, és nem csak nekem. A férjem vitte a hátán a háztartást, és tartotta bennem a lelket. Anyukám szinte naponta járt hozzám szórakoztatni, etetni, és szintén tartani bennem a lelket. Hetente-kéthetente mentünk vérvételre meg az orvoshoz - mindig úgy vártam, mint a messiást, mert mindig egy fokkal közelebb kerültünk ahhoz, hogy ne legyen koraszülött a picur. A jó doktor, anyósomék és egy halom barát is részt vett a 'lelkem tartásában'. Nélkülük talán összeroppantam volna, és feladom. De segítettek elhinni, hogy lehet happy end a történet vége. Így is lett.
Karácsonykor gondoltam egy merészet, és az orvossal egyetértésben felkeltem. A baba szépen kivárta az idejét odabent, tehát volt még egy hónapom fizikailag összeszedni magam, amire szükség is volt a 3 hónapnyi vízszintes létforma után."

"Szia, hát te vagy az?"

Amikor egy szombati napon megindult a szülés, Julcsi nem rémült meg. Nyugodtan elindultak a kórházba, ami után nem sokkal pedig karjában tarthatta egészséges kislányát, Rékát.

"Ismerős volt, mikor szivárogni kezdett a magzatvíz, tudtam, mi az - csak éppen ezúttal nem ijedtem meg, hanem örültem neki. Gyenge fájásaim is voltak. Azonnal elindultunk a kórházba, az orvosom is nagyon hamar beért, a jelenléte pedig a maradék kétségeimet is eloszlatta, tudtam, hogy most már mindennek rendben kell lennie. Apás szülést terveztünk, a férjem végig bent volt velem a vajúdás alatt is, egészen addig, míg megszületett a kislányunk. Elég gyengék voltak a fájások, ezért oxitocint kaptam, és a szívhangot is folyamatosan nézték. Ettől függetlenül nem kellett feküdni - nem is tudom, azt hogy bírtam volna ki -, és ihattam is. Végig labdán ültem, a férjem pedig mögöttem, és két fájás között nekidőlve pihentem. Éjfélkor úgy éreztem, itt a vége, nem bírok lazítani, begörcsölök a fájdalomtól. Érdeklődtem fájdalomcsillapításról, ekkor kaphattam egy injekciót. Nem tudom, a fájdalmat csillapította-e - azt hiszem, hogy nem -, de arra elég volt, hogy aludtam tőle két fájás között, és annyira kipihentem így magam, hogy a dolgomra tudtam koncentrálni: lazítani, engedni, hogy fájjon csak, és nem feszíteni.

Aztán hajnali háromkor már a labda se volt jó. Az oldalamra feküdtem - az sem volt jó. Semmi sem volt jó. Jött a szülésznő, akinek gyanús lettem, jött az orvos, megnézte a méhszájat, és mondta, hogy hát akkor lehet szülni... Azonnal felélénkültem, ennyire éber nem is voltam még talán soha, ennyi erőt és tettvágyat sosem éreztem magamban. Két tolófájás közben még inni kértem, mert szomjan akartam halni. Kaptam vizet, tehát folytattam - ha nem így lett volna, talán felállok és hazajövök... Végül öt fájás alatt kint volt a kislányom, 3450 grammal és 52 centiméterrel. Mikor végre annyi várakozás és aggódás után ott volt, csak annyit bírtam mondani, hogy: szia, hát te vagy az? Azt hittem, sírni fogok, de mosolyogtam. A karomba adták, azonnal elhallgatott, és csak nézett a hatalmas szemeivel. Utána a férjem elkísérte, míg megmérték, megmosdatták. Rám még várt a varrás, de nagyon vártam, hogy végre visszakaphassam a lányomat. Mikor velem 'végeztek', az édesapja a kezében hozta be a kis kincsünket, és együtt töltöttünk még vagy másfél órát. Csodálatos érzés volt. Utána elaludt, és 24 óráig aludt a fáradt kis utazó. Én meg gyönyörködtem benne - már amikor nem a saját nyűgjeimmel voltam elfoglalva, melyek persze eltörpültek az öröm mellett."

Thinkstock
Thinkstock

Rékát szinte azonnal követte a kistestvér

Bár a szülés utáni felépülés cseppet sem volt zökkenőmentes, Julcsiék mégis nagyon boldogok voltak. Egyéves volt a baba, amikorra a testvére is megfogant.

"Ronda hematóma lett a gátsebemben, amit végül szerencsére nem kellett újból felvágni. Emellett gondjaim akadtak a kisdologgal, ezért katétert kaptam egy napra, ami kicsit kényelmetlen volt pici baba mellett, de azért nem volt vészes. Szülés után tíz nappal pedig küretre kellett mennem, akkor a méhemben alakult ki egy hematóma. Szoptatási nehézségeink is voltak, eleinte a kevés tej miatt, aztán később a kisasszony cumizavaros lett, és csak nyolchetes korára tanultuk meg a szopizást. Aztán 6 hónapos korig csak anyatejet kapott, az első másfél hetet leszámítva, és egy-két hét híján 1 éves koráig szoptattam.

Aztán karácsonykor úgy gondoltuk, jöhet a tesó, ha akar - hát rögtön akart. Egyetlen alkalommal adtunk neki esélyt, de másnap reggelre mindketten tudtuk, hogy megfogant. Jelenleg 25 hetes terhes vagyok. Az elején ez a várandósság kísértetiesen hasonlított a vetéléssel végződötthöz, de azóta minden rendben - csak én aggódtam rettenetesen. Az előzmények miatt szerintem a világ leghisztisebb kismamájává váltam, szerencsére az érintettek jól tűrik. A férjem minden félelmemet átérzi és megérti, és legtöbbször a nyugalom szobra marad. A szüleink, a barátaink fizikailag segítenek, amiben tudnak, és persze lelkileg is mellettünk állnak. Az orvosom tudja, hogy hisztis liba vagyok, mégsem zavar el sosem a kérdéseimmel. Minden és mindenki mellettünk áll, és legalább olyan szép szülésre vágyom, mint amilyen az előző volt. Nem tervezek előre semmit, mert tudom, hogy az adott pillanatban tisztában leszek mindennel. A férjem ott lesz velünk megint, nekem ez a legnagyobb segítség és támasz. Az orvosomban 100%-ban megbízom, bármikor a kezébe tenném az életünket. A sors úgyis kifürkészhetetlen, de bízom benne, hogy mellettünk áll."

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.