"Nem akartam a gyerekeim nyakába varrni magam" - élet egy idősotthonban

2016.01.21. 10:11

Egy gyűjtőhely, ahova a gonosz gyerek bedughatja idősödő szüleit. Egy elfekvő, ahol senki nem törődik az öregekkel. Ha idősotthonokról van szó az emberek fejében egy negatív, sőt kifejezetten nyomorúságos kép él, a rokonaikat ide száműző családtagokat pedig gyakran bélyegzik hálátlannak vagy nemtörődömnek. 

Ma Magyarországon nagyjából egymillió-kétszáznégyezer, 70 évnél is idősebb ember él. Vannak, akik nyugdíjas éveiket családjuk körében tudják tölteni, de vannak olyanok is - évről évre egyre többen -, akik idősotthonban élnek. 

Valószínűleg senki nem úgy képzeli el öregkorát, hogy otthonát elhagyva egy idegen épületben, idegen emberek között tölti majd, ám azt fontos tudni, hogy a minimális szolgáltatást nyújtó, inkább megőrzőre, semmint otthonra emlékeztető intézmények mellett ma már az ország számos pontján találkozni pozitív példákkal. Egyre több az olyan intézmény, ahol nem csak egy fedél kerül a beköltöző idősek feje fölé, hanem minőségi szolgáltatásokat nyújtva, szívvel-lélekkel gondoskodnak lakóikról.

Illusztráció

Forrás: Thinkstock

Az intézménybe való beköltözés kemény döntés, mind a nyugdíjasnak, mind a rokonaiknak egyaránt. A változás óriási, ám az idős családtag biztonsága, és megfelelő ápolása-gondozása érdekében sok esetben elkerülhetetlen. 

Statisztikák
A KSH adatai szerint 2010 óta folyamatosan, évről-évre növekszik azok száma, akik idősotthonokban élnek. 2010-ben 45 ezren, 2014-ben már több mint 50 ezren éltek otthonokban. 2011 óta minden évben körülbelül háromszor annyi idős nő, mint férfi élt otthonokban, a legtöbb lakó - 2014-ben 21 ezren - a 80-89 éves korosztályból kerül ki.

Interjúalanyunk, a 71 éves Klári lassan hatodik éve tölti mindennapjait egy fővárosi, zuglói otthonban, és köszöni szépen remekül érzi magát.

65 éves korában bármiféle kényszer nélkül, ő maga döntött úgy, hogy hátralévő életét egy biztonságos helyen, nyugalomban és társaságban szeretné tölteni.

Mint mesélte, egy újságban olvasott erről a bizonyos magán idősotthonról, és annyira felcsigázta a hirdetés, hogy alig egy hónap múlva már be is költözött.  

Illusztráció

Forrás: Thinkstock

Meglepő azt hallani, hogy valaki saját maga dönt úgy, hogy egy idősotthonban szeretné leélni a hátralévő életét. 

Egész életemben családi házban laktam, egy jó ideje azonban már egyedül. A férjemtől nagyon korán elváltam, a két fiamat egyedül neveltem, akik már felnőttek és megvan a saját életük, így a mindennapi feladatokkal nekem egyedül kellett megbirkóznom. Hat évvel ezelőtt csípőprotézissel műtöttek, karácsony előtt két nappal kerültem ki a kórházból, hazamentem a hideg házba, és mindent olyan ridegnek és taszítónak éreztem. Ezután gondolkoztam el rajta, hogy isten igazából nem tudom már magamat ellátni, a házat sem tudom úgy karbantartani, ahogy szeretném,

miért ne lehetnék hát öregségemre én is úrinő, hogy kiszolgáljanak és meglegyen minden kényelmem?

Igaz, hogy meg kell fizetni, de ebben a korban nekem már megérte ez a nyugalom és biztonság.

Mit szóltak a döntéséhez a fiai?

Nem tudták. A nagyobbik fiam külföldön él, a kisebbikkel pedig pont akkor volt egy kisebb mosolyszünetünk. Jó 2-3 éve már bent laktam, mikor egyszer csak beállított egy cserépvirággal. Attól a perctől kezdve megint nagyon szoros lett a kapcsolatunk. De amikor megtudták, hogy beköltöztem, tudomásul vették és mikor látták, hogy milyen a környezet, ők is azt mondták, hogy jó döntést hoztam. Az ő életük is kényelmesebb így, hogy tudják, hogy én jó helyen vagyok, hogy elvagyok látva, hogy amikor akarnak, amikor ráérnek, eljöhetnek, felhívhatnak. 

Forrás: Thinkstock

A gyermekvállalás mellett sokszor hozzák fel azt az érvet, hogy ha az embernek gyereke van, akkor lesz ki gondoskodjon róla majd időskorában. Ön nem várta volna el a fiaitól, hogy magukhoz vegyék?

Nem. Bevallom, van bennem egyfajta szégyenérzet, nem tudtam volna elképzelni, hogy ők fürdessenek. Van egy menyem is, akivel nagyon jó a viszonyom, barátnői kapcsolatban vagyunk, de ő is dolgozik, ott van a gyereke, iskolába jár, még képzi magát, őt sem terhelhetem azzal, hogy a nyakába varrjam magam.

Az embernek nem szabad ennyire önzőnek lenni. Ne ezért szüljünk gyereket. 

Annak idején, mikor építkeztünk, úgy építettük a házat, hogy több emelet legyen benne, hogy majd a gyerekeimet, mint egy kis fészekbe, összegyűjtsem magam köré. Aztán az első pofont megkaptam, mikor a fiam azt mondta, hogy "inkább lakok messze tőled és szeretlek, mint a közeledben és gyűlölködjek". Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen igaza van. Elgondolkoztam hogy mi a francot akarok én egy 33 éves embertől, kompromisszumot kell kötni, hagyni kell, hogy önálló életet éljenek a gyerekek.

Elmúltak már sajnos azok az idők, mikor sok generáció együtt lakott, a mai rohanó világban már nem akarunk függeni annyi embertől, a mai fiataloknak egészen más az életük, a tempójuk. Nem várhatjuk el tőlük, hogy a mi nyűgünket is a nyakukba vegyék.

Fontos, hogy tiszteljék az időseket, a szülőket, de ne kényszerítsük magunkat rájuk. 

Forrás: Thinkstock

Mennyire volt nehéz hátrahagyni az otthonát?

Semennyire. Tulajdonképpen ez már az ötödik lakásom, otthonom, ahol eddigi életem során laktam. Családi házba születtem, családi házba mentem férjhez, laktam hatalmas házakban, kisebbekben, de még a 80m2-eset sem tudtam már igazán karbantartani. Nekem a kényelem fontosabb volt. Itt befizetem amit kell, cserébe van meleg lakásom, van reggelim, ebédem,vacsorám, van mosoda, ahova csak le kell vinnem a szennyest, jönnek takarítani, mindennel el vagyok látva. Nem kell azon rágnom magam, hogy vajon kihúztam-e a kukát, vagy elzártam-e a vizet, befagy-e a csatorna és a többi. Annyi ilyesféle gondom, problémám volt korábban, hogy besokalltam.

Nem voltak negatív érzései az otthonba költözéssel kapcsolatban? Nem volt Önben keserűség?

Nem. Nem egy barátnőm, ismerősöm kérdezte, hogy hányan lakunk egy szobában. Meglepődve néztek, mikor mondtam, hogy külön apartmanom van. Mindenkiben rémképek élnek az otthonokkal kapcsolatban.

Azok az emberek, akiket igazából beraknak, tehát nem önszántukból jönnek, hanem beköltöztetnek, mert kell az unokának a lakás, vagy kell a pénz, azoknak az embereknek ez a "kell" szó rányomja az egész benti életükre a bélyegét.

Ők végül is érthető módon nem fogják magukat olyan jól érezni, hiszen keserűség van bennük. De aki önszántából jön be, annak itt nagyon jó dolga lehet. Akik nem önszántukból jöttek be, azokban azért is van ez a keserűség, mert úgy gondolták, hogy ha már gyereket vállaltak, akkor idős korukban a gyerekük gondoskodni fog róluk.  

Forrás: Thinkstock

Hogyan telik itt egy átlagos napja?

Általában elég korán kelek, aztán 7 vagy fél 8-ig tévézek, megnézem a híradót, az elmaradt sorozatokat. Majd bemegyek a városba, elintézem az esetleges dolgaimat, visszajövök megebédelek, fél 3 körül felmegyek a lakásba, alszom egy órácskát, este pedig kártyázunk, elborozgatunk, beszélgetünk, vagy főzünk valamit. Elég nagydumás vagyok, mindig is könnyen ment a beilleszkedés. Egy hónappal a bekerülésem után már olyan baráti köröm alakult itt ki, akikkel a mai napig jóban vagyunk. Járunk együtt színházba, moziba, szinte majdnem mindennap van valamelyikünknél egy kis traccsparti. De nagyon sokféle színes programot szokott az otthon is szervezni. Vannak bálok, koncertek, egyházi programok, zeneklubok és teadélutánok.

Nincs honvágya, sosem érezte úgy, hogy megbánta azt, hogy beköltözött?

A szomszédos kerületben laktam, a teraszról majdnem látom a házamat, de nem érzek honvágyat. Nem az otthonomra, inkább az ifjúkoromra szoktam sokat gondolni. Ilyenkor előveszem a fotóalbumomat és néha sírok is egy kicsit.

Címkék:
  • havi
  • heti
  • napi

Ezt olvastad már?
10 / 0