A fővárosból vidékre: "Nem volt víz, nem volt áram, nem volt pénzünk, semmi nem volt"

2016.02.26. 10:31

Mindenkinek van egy helye a világban, és ott kell megtalálni a boldogulását - vallja ezt Máté László, aki bár tősgyökeres pesti, húsz évvel ezelőtt mégis egy eldugott, aprócska faluban kezdett új életet. A fővárosból vidékre sorozatunk következő részében egy újabb visnyeszéplaki család életét mutatjuk be.

Visnyeszéplak tulajdonképpen a somogyi Visnye falu külterülete, egy szőlőhegy, amely a 18–19. században népesedett be. A majd 600 fősre duzzadt falucska aztán a 90-es évek elejére szépen lassan kezdett elnéptelenedni: a falusiak a városokba költöztek, alig 30-an maradtak a területen.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Az őslakosok kiköltözésével párhuzamosan azonban megindult egy letelepedési hullám is: egyre több fiatal városi család kezdett el érdeklődni a természetközeli, önfenntartó vidéki élet iránt, és költözött le Visnyeszéplak megüresedett házaiba.

"Összepakoltunk, felültünk a lovakra, és eljöttünk"

Fotó:: Marton Szilvia/Origo
Földúton döcögve, erdőn át kóvályogva vezetett az út Visnyeszéplakra. Távol a város zajától, a Zselicség délnyugati peremén fekvő apró faluban nagyjából 180 lakos éli mindennapjait a természetközeliségre, önellátásra és közösségi életre alapozva. Füszfás Balázs és családja történetét előző cikkünkben olvashatod.

Máté László és családja az első telepesek között volt, 21 évvel ezelőtt negyedik-ötödik családként költöztek le Széplakra. László és felesége is Budapesten született, fiatal házaspárként a fővárosban kezdték el közös életüket, első fiuk is ott született. Szépen lassan kezdett bennük formálódni a gondolat, az érzés, hogy számukra és gyerekeik számára nem feltétlenül a fővárosi életforma a legideálisabb.

Mindketten tősgyökeres pestiek. Hogyan jött a vidéki élet gondolata? Megunták a fővárost, vagy volt a döntésük mögött valamiféle eszmeiség?

Alapvetően azt gondolom, hogy az, amit most civilizációnak neveznek, igazából egy zsákutca felé halad, és a zsákutca felé tovább gyalogolni a többséggel nem célszerű. Van egy világ, amit az Isten megteremtett, és ha az ember abba a természetes környezetbe bele tud illeszkedni, akkor folyamatosan lesz élete, ha nem tud, akkor nem lesz. Nagyon röviden, leegyszerűsítve a dolgot én így látom.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Szerintem az, amit ma normálisnak neveznek, valójában nem normális.

Szomorú, hogy manapság az a különleges, az a furcsa, ha az ember nem mérgezi meg a földjét, a vizét, pedig hát ez lenne a természetes.

Ehhez a gondolatvilághoz jött még az is hozzá, hogy mindig is sokat jártunk hátizsákkal kirándulni, bejártuk az országot,

a kirándulásokon nagyon jól éreztem magam, Pesten pedig egyre kevésbé.

Mi már beleszülettünk valamibe, úgy nőttünk fel, ahogy, és azt szerettem volna, hogy a gyerekeim ne ebben nőjenek fel. Az ő oktatásuk és nevelésük nagyon fontos, és azt gondolom, hogy az a legjobb, ha olyan környezetben lehetnek, ahol nagyjából hasonló értékrendű emberek élnek egy helyen.

Emellett jártunk különböző előadásokra, például néprajzi előadásokra, ahol nagyon sok információt megtudtunk arról, hogyan éltek az emberek régen, hogyan működtek a közösségek. Jártunk ezekre az előadásokra, és közben ugyanúgy éltük az életünket. Egy idő után éreztük, hogy ez így nem jó,

eldöntöttük, hogy amiket megtudtunk, megtanultunk, azt a hétköznapi életben is meg kellene valósítani.

Persze azt nem gondoltam, hogy ugyanúgy lehet élni, mint 200 évvel ezelőtt, de az értékek most is ugyanazok.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Elsők között voltak, akik "új telepesként" a várost hátrahagyva Visnyeszéplakra költöztek. Milyen körülmények uralkodtak itt akkor?

Ha racionálisan végiggondoltuk volna azt, hogy mi Visnyeszéplakon fogunk letelepedni, akkor soha nem jöttünk volna ide. (nevet) Nem volt víz, nem volt út, nem volt ház, nem volt pénzünk, nem volt iskola, nem volt bolt, nem volt munkalehetőség, semmi nem volt. Végül mégsem haltunk sem éhen, sem szomjan. Működik a gondviselés, csak meg kell hozzá tenni azt, amit az ember meg tud. Ez még akkor egy romos ház volt, az egészet át és újjá kellett építeni. Arra nem volt pénzünk, hogy rögtön az egészet felújítsuk, hanem mindig amennyi pénz összejött, és amit meg tudtam csinálni, azt csináltam. Szépen lassan épülget, de igazából sosem lesz kész. (nevet)

Nem volt víz, de ha jól tudom, ebben az utcában még áram sem. Ilyen körülmények között nem lehetett egyszerű új életet kezdeni.

Rengeteg segítséget kaptunk, barátok, ismerősök, rokonok, szülők, amit tudtak, segítettek. Két évünkbe került, hogy egyáltalán legyen a kútban víz. Nagyon megkínlódtunk vele, mikor kiderült, hogy az a kút, ami volt, gyakorlatilag használhatatlan. Kellett egy új kutat ásni, ami 1 millió forintunkba került. Kézzel ástunk ki egy kétméteres átmérőjű, 41 és fél méteres kutat. És az utcában áram sem volt, úgyhogy utána azért szaladgáltunk, hiszen a munkám miatt szükségem volt áramra. Végigkilincseltük a minisztériumokat, aztán írtunk egy pályázatot, azt az önkormányzat beadta, és nyertünk rá 5 millió forintot, amiből végül megcsinálták ezt a vonalat is, és lett áram.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Ha már a munkánál tartunk, mit hagytak hátra? És mit szóltak a barátok, a család a vidékre költözéshez?

A feleségem tanított, én pedig fafaragó vagyok, fát faragtam Pesten is, és most itt is. Mikor elmondtam édesapámnak, hogy milyen helyet találtam, lejött, megnézte, és azt mondta: "Fiam, tudtam, hogy hülye vagy, de hogy ennyire..." (nevet) Racionálisan neki volt igaza, azért is költöztek el innen anno az emberek, az őslakosok.

Tamási Áron azt mondja, hogy mindenkinek van egy helye a világban, és ott kell megtalálni a boldogulását. Ezt én is így látom, nekünk itt a helyünk.

Már megvolt az első fiuk, mikor leköltöztek. Működik Széplakon iskola, ahova be tudták íratni?

Ő még akkor kicsi volt, nem iskoláskorú. De a következő nagy harc az iskola létrehozása volt. Most van egy alsó, felső tagozatos helyi iskolánk, úgy tudom, hogy az országban ez az egyetlen ilyen rendszerű intézmény. Nagyon meg kellett küzdenünk azért, hogy ezt elfogadják.

Van egy összevont alsó tagozat, ahol egy tanító néni van, és a faluház az iskola épülete, ahova reggelente bejárnak a gyerekek. A felső pedig úgy működik, hogy különböző tantárgyakat különböző házaknál tanítanak a szülők. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a leköltöző családokból majdnem kijön egy tanári kar (nevet).

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Tehát mennek történelemórára az egyik házba, magyarórára a másikba, aztán vannak beszámoló dolgozatok, vizsgák.

Nem gondoljuk, hogy a gyerekeknek feltétlenül órákat kellene utazniuk, hogy egy városi nagy iskolába járjanak, ahol a rosszabb gyerekektől átvennék a rossz szokásokat, semmiképpen nem akartuk, hogy elmenjenek innen tanulni.

Most már lassan 20 egyetemistánk van, vagyis olyan fiatal, akik itt tanultak a faluban, szóval mondhatjuk, hogy bebizonyítottuk, jól működik.

A széplaki gyerekek hogyan tervezik a jövőt, falun vagy a városban?

A többsége azt mondja, hogy vagy itt marad, vagy valami nagyon hasonló helyre megy. Olyan széplaki gyereket még nem hallottam, aki azt mondta volna, hogy bárhová, csak el innen. 

Mennyire élnek önfenntartó életet, hogyan tudnak a hétköznapokban boldogulni?

A cél a teljes önfenntartás, de nyilvánvalóan most csak egy lépést tudtunk tenni, a pesti összkomfortból a teljes önellátás felé. Tudom, hogy ez kevés, de többet nem bírtunk, sem fizikailag, sem lelkileg.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Azt gondolom, hogy azokról a dolgokról kell önként lemondani, amiről az ember jó szívvel le tud.

Van olyan, amiről tudom, hogy nem illik bele a képbe, de még nem tudunk lemondani róla. De ha a gyerekeinket jól tudjuk nevelni, akkor ők már talán egy fokozattal jobbak lesznek, mint mi, és generációról generációra talán egyre jobb lesz a helyzet. Egyébként hússal, tejtermékkel, zöldséggel, gyümölccsel ellátjuk magunkat, de nyilván nem tudunk cipőt csinálni, nem tudok stílfűrészt gyártani, és ahhoz, hogy feljussak Pestre, az autóba magamtól nem tudok gázolajat előteremteni. Tehát azt nem mondhatom, hogy teljesen önellátók vagyunk. De nemcsak fizikai dolgokra kell gondolni, szellemiekben is próbálja az ember úgy kialakítani a környezetét, hogy szellemi önellátás is legyen, ne csak egy fizikai túlélés.

Volt olyan pont, amikor megbánták, hogy leköltöztek? Nem érezték, hogy visszamennének inkább Pestre?

Olyan volt, hogy azt mondtam, eladom az összes állatot, és többé nem tartok egyet sem (nevet). De nyilván nem adtam el őket, ezek rosszabb pillanatok, de olyan, hogy visszamenjek Pestre, olyan nem volt. Ahhoz nem tudom, minek kellene itt történnie.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Persze Pestnek is megvannak a szépségei meg az előnyei, de azt gondolom, hogy itt Visnyeszéplakon sokkal minőségibb életet lehet élni. Sokkal több a fizikai nehézség, mint Pesten - a hat gyereket fel kell nevelni, a gazdaságot működtetni kell, nincs alkalmazottunk -, viszont cserébe olyan életminőséget kapunk, amit ott nem tudnánk megvalósítani. Az itteni élet fegyelemre tanít bennünket. Teljesen mindegy, hogy karácsony van, vagy betegek vagyunk, az állat akkor is éhes lesz. Azon az állásponton vagyok, hogy ha az ember valahol él, az a feladata, hogy az a terület őáltala gazdagabbá váljon.

Címkék: