Kamuzik, kinyír, kiforgat mindenből - az elhagyott pasi naplójából

Erre a kaptafára a házasság kapcsán is ki lehetne dolgozni valamit. Mert az aztán totál vakrepülés. A boldogító igen után rá lehetne szánni legalább húsz percet, hogy az anyakönyvvezető - az egyházakat most hagyjuk - dumcsizzon kicsit egy majdani, esetleges kényszerleszállásról. Mivel jár, hogyan lehet kisebbet koppanni.

Döbbenet gyorsan tudunk például eltávolodni egymástól hosszú évek után. Ez a legdurvább. Persze ritka, hogy mindketten kapásból akarnák a távolságot. Vagy aki előbb akarja, az tiszta fejjel, átgondolva akarná. Csak hajtják az ösztönei, menekül, amivel viszont arra is erős hatással van, aki még nem akarja annyira. Előbb-utóbb már ő is nagyon akarni fogja, és amikor az, aki kezdte ezt a távolodást, tulajdonképpen megint inkább közeledne - ez is gyakori -, már nincs hová.

Bírom a horrort, de nem tudom, képes lennék-e megnézni azt a filmet, amelyet Petra vetített magában, miután lelépett. Az én mozim akkor még tele volt romantikával, nosztalgikus képekkel, amelyek Petrát olyannak mutatták, mint amilyen találkozásunk idején volt. Naná, hogy bőgtem, amikor lelépése után még Amerikába is elutazott. A reptérre nem mentem ki, mert nem akartam megzavarni, csak a kocsimból integettem sírva a gépe után. És attól is szarul éreztem magam, hogy aztán a hazatérését követő eszement beszélgetésünk miatt hetekig szóba sem állt velem.

Egy-két barátnőjét kerestem meg - alapvetően bírták a burámat -, hogy megtudjam, mit tudnak, gondolnak erről az egészről. Elképesztő információk tucatjai jöttek össze. Például, hogy kivel kavar - külön bejegyzést érdemel -, de a legrémületesebb az volt, amikor elmondták: amúgy pengeagyú nejem személyemet illetően átcsusszant egy másik dimenzióba. Jó, én is, mármint vele kapcsolatban, de az a dimenzió nem volt korhatáros, mint az övé. Az is kiderült: a zokogva búcsúztatott repülőgép nem tartalmazta a feleségemet. Kamu időpontot adott meg, máskor utazott, mert félt, hogy kimegyek balhézni a reptérre. És azért félt, mert az ő mozijában olyannak látott, amilyennek amúgy az életben soha. Megismerkedésünk után meséltem el, hogy sráckoromban elég balhés voltam, főként, ha valamit igazságtalannak éreztem. Azt sem titkoltam, hogy igazságérzetemben megizmosított ökölvívásban való jártasságom.

De ez már akkor a múlt volt, amikor először találkoztunk, és azóta is inkább írok, mint ütök, ha valami nagyon felcseszi az agyamat. Ám a nő, akit éveken át inkább dédelgettem, mint basztattam - utóbbit persze csak szavakban -, hirtelen eldöntötte: alapjában izomagyú barom vagyok, aki előbb-utóbb durván meg fogja őt büntetni, mert csúnyaságot csinált. Mit tesz egy kis lelkiismeret-furdalás! Én aztán az egész válási hercehurca alatt olyan voltam, mint egy félhülye angol főrend, azt is kétszer megköszöntem neki, ami nem volt kérdés, hogy köszönet nélkül is magától értetődik.

Petra viszont egyre harcosabbnak mutatkozott, várta a támadást attól az állattól, akinek szerinte lennem kellett volna. Voltak persze megtorpanásai, tiszta pillanatai, amikor maga is érezte, hogy ez azért túlzás. De már későn, addigra már én is rendesen beszartam tőle, féltem, hogy ha nem is nyír ki, mindenemből kiforgat. Mi munkám volt benne, hogy ezt a félelmet elrejtsem! Ha tudom, hogy mindez megtörténhet, és így történhet, biztos nem koppanok akkorát.

Így fejjel előre zuhantam ki a dologból, csoda, hogy nem folyt szét minden gondolatom a flaszteren.