"Egy százötven éves, nedves, rosszul szigetelt ház földszintjén lakom. Be vagyok zárkózva a háromszor ötös szobámba a gázkonvektor mellé, hogy valahogy kibírjam a telet. Villanyt alig használok. A gatyámat is a fűtésre költöm, mégis hideg van benn. Gyakorlatilag az ágyhoz vagyok kötve. A konyhám, a fürdőszobám jéghideg. Emelni nem tudok, annyira rossz már a hátam, ráadásul lefogytam negyvenhét kilóra, mert alig van mit ennem. A mozgás nagy fájdalmakkal jár, így nem merek kimenni a lakásból, mert egy emelkedő tetején lakom, és valahogy talán még csak-csak lebattyognék, de visszajönni már nem tudnék" - magyarázta keserűen a Madách Színház egykori színésze a Borsnak.

Paudics Bélának már a gyógyszereire és élelmiszerre sem jut elég pénze, egy szomszédos házaspár, illetve egy régi rajongója visz neki alkalmanként némi ételt. "Nélkülük már nem lennék itt, az biztos. Tavaly minden barátomat elveszítettem, öten haltak meg sorban egymás után. Senkim sincs már. Egyetlen társam Garfield, a macskám, akit az udvaron találtam. Nemrég felemelték a nyugdíjamat 52 ezer forintra, de aki ennyiből próbál kijönni, az pontosan tudja, hogy ez semmire sem elég, hiszen minden egyre drágább. Szociális segélyt pedig nem kapok. Költözzön be hozzám az a politikus, aki szerint havi 47 ezerből meg lehet élni, és ő is rájön majd a szomorú valóságra! Már megkötöttem a kötelet. El is próbáltam már, miként vessek véget a szenvedésemnek. Tudom, hogy gyávaság, de már ez sem érdekel. Naponta eszembe jut, hogy így már nincs értelme. Akkor inkább jobb lenne meghalni"- panaszolta Paudits a Borsnak.