Kedves „Gimnazista Leányzó”! Hogy a végén kezdjem: a vonzalom a Részedről, nem az, amit általában a kortársaid éreznek a 30-40 évvel idősebb férfiak iránt, de nem is beteges, ha az abnormális kifejezés alatt a hivatalos verziót értjük („A megszokottól, szabályostól eltérő, rendellenes, szabályellenes, természetellenes, fonák, torz, visszás.”), akkor sok tényező megerősíti ezt a minősítést, ha a szabály-, ill. a rendellenes kifejezést vesszük, akkor már óvatosabb lennék. Az én álláspontom szerint 2 ember közötti vonzalom, érzelem, vágy elbírálása sokkal óvatosabb megfogalmazást követel!!! De folytatván az eredeti gondolatot, a helyzet, amibe kerültél, nem ismeretlen a világban, pláne nem egyedülálló!!! Ahogy olvastam, az volt az érzésem, hogy egy a világirodalomból, vagy a filmtörténetből vett mű idézetével van dolgom (ez annak is köszönhető, hogy korodhoz képest – ha tényleg a „kútfőd” a forrás!!! – érzékletesen, élvezetesen, jó stílusban fogalmazol!). Na szóval: egyáltalán nem természetellenes, vagy káros az, ha egy kamasz korú fiatalember ( ivari kromoszómapárjától függetlenül) a nála idősebb korosztályhoz vonzódik, akár szexuálisan, akár a szerelem érzésével! Sokszor - és ez a mai világban, amikor már az „éppen csak kamaszok” is nekiállnak egymással mutyiban, vagy túlzottan és kihívóan nyíltan „barkácsolni/bütykölni” a szexualitás terén („médiaélmény alapú, felnőttségvágyó, érzelem-felelősség- és valós, a másik fél számára szánt örömszerzés-mentes, skalpgyűjtő célzatú… együttlétekre gondolok!) – kifejezetten építő hatású és szerencsés helyzet az, ha ennek a, szerintem borzasztóan fontos, a személyiséget, a viselkedést, a kapcsolatszerzés-fenntartás- karbantartás szempontjából meghatározó Csodát, a testi szerelmet, olyan valakitől tanulja meg az erre már fizikailag és lelkileg is érett fiatal, aki tapasztalt, aki figyelni és vigyázni is képes rá (s azt meg is teszi!), hogy a felnőtté váló ember életének ez a területe, az igazi örömszerzés, stresszkezelés… elengedhetetlen eszközévé válhasson!!!! Egy kis „oknyomozásszerűség”: Vannak természetesen olyan mértékű korkülönbségeken alapuló vonzalmak, amik hátterében fellelhetők valós és komoly problémák, vagy tetten érhető okok is. Ilyen lehet pl.: egy az apa-leánya kapcsolatban eredező, fel nem dolgozott, vagy meg nem fogalmazott gond, konfliktus, de egy esetlegesen rosszul végződő, kortárssal, vagy nem sokkal idősebb partnerrel átélt kellemetlen, fájdalmas vagy rossz testi-, vagy lelki kapcsolat/együttlét is. Az is elfordulhat, hogy egy-egy nagyon intenzív irodalmi-, vagy filmélmény van ilyen erős és tartós hatással valakire, mint ahogy erre már céloztam… A Te esetedben az előbbiekre utaló információkkal – a leveled tartalma alapján – nem rendelkezem, ezért fogalmazok így, keresve az általában ilyen helyzetekre emlékeztető tapasztalataim között! Végül néhány gondolat, amit elsősorban Neked – de a példádon keresztül, minden hasonló helyzetben lévő kortársadnak – üzenek: 1. a mai világban komoly veszélyt jelenthetnek azok a felnőtt, akár idősebb emberek, akik visszaélnek a még meglévő és a gyermekekre/kamaszokra „ható” vonzerejükkel, kisugárzásukkal. (tiszteletre méltó dolognak tartom a tanárodban azt, hogy elmondásod szerint, nem erősíti, szítja vágyaidat, érzéseidet…ha csak az az ok, hogy észre sem veszi, akkor azért sajnálom Őt egy kicsit!!!!) 2. a téged körülvevő „felnőtt” világ – és a kortársaid nagyon nagy része – elítéli, vagy rosszul ítéli meg érzéseidet, vonzalmadat, vágyaidat, s ez szerintem előbb-utóbb konfliktusokhoz, ill. magányhoz vezethet! 3. adj esélyt egy korban – a konvenciók szerint is – Hozzád illő korú fiatalembernek, hátha tud Neked olyan érzelmeket, gesztusokat, akár szexuális örömöt nyújtani, ami – nem várt Csodaként – megfelel, kielégíti, megvalósítja, megtetesíti… vágyaidat, igényeidet, álmaidat! 4. és végül, ha a dolgok hátterében vannak olyan események, elmúlt, vagy zajló történések, amikre az „Egy kis oknyomozásszerűség” bekezdésben utaltam, akkor és csak is akkor, de akkor azonnal, fordulj szakemberhez! …különben pedig elég, ha végig gondolod, olyan alaposan és okosan, mint amit írásod alapján feltételezek Rólad, amit írtam! Ha ennyi mégis kevés lenne, írj, vagy keress meg újra nyugodtan! Üdvözlettel, és a „korodra nagyon irigyen”! „Egy már sajnos nem gimnazista ifjú”

Kedves Katica! Leveléből kitűnik, hogy a Gyermek hétköznapjai nem a legideálisabb módon telnek – ettől különben, egy a hétköznapi értelemben „normális” családban élő emberke is szenvedhet manapság sajnos!!!! – annak ellenére, hogy a testvéri/féltestvéri törődés és gondoskodás is NAGY ERŐT adhat! Az, hogy a felelősségvállalásban is megosztják a terheket, kifejezetten előny lehet, hiszen pl.: egy szigorú apuka/anyuka mellett mentsvárként meglévő, enyhébben követelő, elnézőbb „másik” szülő – ha ez nem elvtelenül, vagy „csakazért is” a másik ellen való dolog, a Gyermek számára pozitív hatással bírhat. Most nézzük a konkrét problémákat: 1. a valószínűleg dyslexiás-ságot, sürgősen vizsgáltassák meg szakemberrel (pl.: nevelési tanácsadóban dolgozó logopédus kollégával!!!), hiszen, ha diagnosztizálják ezt a részképesség zavart, az nagyon sok tanulási nehézségre-sikertelenségre MAGYARÁZAT lehet. Ha beigazolódik, akkor a Gyermek megsegítésére speciális segítségnyújtás, fejlesztő technikák, célirányos gyakorlás a kizárólagos „gyógymód”. A sorozatos – feltehetőleg ebből eredő kudarcélmény bizony legtöbbször a tanulással szembeni ellenállást válthatja ki a gyerekekből! 2. lényeges elem a mondataiban a „rendre tanítja” és a „következetes”kifejezések. A tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek még nagyobb szükségük van a következetes, biztonságot nyújtó RENDRE! A tanulás technikájának „tanulásánál” tart még csak egy elsős. Ilyenkor a pillanatnyi éberségi-fáradtsági állapot pontos „bemérése”, legalább olyan fontos, mint a tanulásra fordított idő minél hasznosabb és hatékonyabb kihasználásának megvalósítása. Ezen a területen is óriási segítséget nyújthat pl.: egy – szintén nev. tan-os – fejlesztőpedagógus, vagy egy erre érzékeny tanító néni is. 3. az, hogy nem fél visszaszólni a „nagyoknak”, gyökerezhet abban is, ha azt tapasztalja, hogy ezen az úton tudja kivívni mások figyelmét, odafordulását?!...de lehet otthonról jövő nevelési probléma is?!... 4. az igazsággal való szembesítésről az jutott eszembe, hogy érti-e ilyenkor, hogy „mi is az igazság, hogy miért is az, az igazság???” egy ilyen korú gyermeknél sokszor ez is gond lehet. Elfogadhatja/megtagadhatja az „igazságot” azért, mert fontos neki, hogy ki mondja azt ki, de azért is mert még nincs elég tapasztalata az „egyszerű-józan” belátáshoz. Meg kell próbálnunk – és ez talán a legnehezebb dolgok egyike – mindig a gyermek szintjén (értelmi/érzelmi) megfogalmazni a problémákat és annak magyarázatát is!!!! Tudom, hogy szörnyen nehéz dolgokat írtam itt Önnek, ráadásul ezek ténylegesen FELNŐTT-SZÜLŐI feladatok lennének! Végül őszintén gondolom, hogy az Önök testvéri segítségnyújtása példaértékű és követendő lehet a – sajnos egyre gyakrabban – jelentkező hasonló helyzetben élők számára. Ha nem válaszoltam meg eléggé „hatékonyan” a kérdéseit, nyugodtan hívjon fel telefonon (06/30-6251876), személyesen, több konkrétum ismeretében, lehet, hogy sikeresebbek lennénk! Üdvözlettel: Majsai László

Kedves Anyuka! Először is elnézését kérem, hogy kissé késve válaszolok, az indokok sajnos tőlem függetlenek voltak! Kis-nagy lányával kapcsolatos problémája – véleményem szerint – Neki is nagy probléma lehet. Amit tesz, hogy nassolgat, titkon „csemegézik”, az ebben a korban (kamaszkor!) gyakran előforduló pótcselekvés. DE! itt a pótcselekvés kifejezésen van a hangsúly! Az evés – egyes esetekben a kényszeres-kóros falánkság – arra utaló jel is lehet, hogy a Gyermek érzelmi stabilitása a szokottnál – a kamaszosan elfogadottnál – nagyobb mértékben kibillent. A nassolás az örömszerzés egyik formája is lehet, előfordulhat az , hogy szeretethiány, társas/párkapcsolati, vagy otthoni érzelmi kielégítetlenség van a háttérben. Az is megesik – és erre utaló mondata is van levelében – ,hogy a Szülőkkel szembeni dac egyik megjelenési formája….különösen, ha a konkrét tiltás is elhangzott az Ön szájából. A gyűjtögetés – és nem csak az élelmiszerek felhalmozása, hanem különféle apróságoké (kabalák, papírok, csecsebecsék, emlékek….) – szintén utalhat arra, hogy a hozzájuk kötődő, már átélt és azt újra átélni vágyott élmények biztosítanak kellemes érzést, örömöt. Ezzel nem is lenne baj, akár a természetes „kategóriába” is sorolhatnánk, gond csak akkor van, ha ezek maradnak az egyedüli „örömforrások” és a hétköznapokban nincs lehetősége „hozzájutni” a Gyermeknek az említett érzésekhez, élményekhez. Levele alapján – melyben sajnos kevés az elegendő, konkrét információ ahhoz, hogy a válaszom is konkrétabb lehessen – csak találgatni tudom a valós okokat! Egy azonban egészen biztos, sokat segítene a VALÓDI OK/OK kiderítésében egy őszinte hangulatú, érzéseket és gondolatokat nyíltan felvállaló Anya-Lánya beszélgetés (persze mindenki tudja, hogy egy kamasszal a szülőnek nagyon nehéz dolga van ezen a téren. Nehezen nyílnak meg, sokszor meg sem tudják fogalmazni, hogy valójában mi bántja Őket. Az ilyen beszélgetések kezdeményezése sem könnyű, de vannak „varázsmondatok”, pl.: „Látom bánt valami, tudok segíteni benne, vagy van valaki, aki szerinted tudna?”, „Már régen meséltem Neked a gondjaimról, jólesne, ha meghallgatnál!”, „Segítenél nekem a hétvégén egy kicsit rendbe szedni a lakást, nagyon fáradtnak érzem magam, szerintem egyedül nem menne?!”, „Tudod, amikor én szomorú voltam gyerekkoromban, én……..”………stb. Szeretném, ha megpróbálna élni valamelyikkel, s ha a keresés közben lényeges „nyomokat” talál, megírná nekem, annak alapján még tovább tudnánk gondolkodni a megoldáson!!!!!! Üdvözlettel: Majsai László

Kedves Erzsébet! Nem megnyugtatásképpen, de a soraiban rejlő problémával minden szülőnek meg kell küzdenie! Ha kutat az emlékeiben, valószínűleg előbukkannak képek az unokája szüléjének (az Ön gyermekének) kamaszkorából is!!!! Kérem szépen olvassa el a válaszaim közül azt, amelyiket Áginak írtam, és úgy kezdődik, hogy: „Kedves László! Van egy 13 éves fiam, vele kapcsolatban szeretnék segítséget kérni….”, úgy hiszem, sok mindenre magyarázatot kap benne. Ami azonban az Ön helyzetének specialitását adja, az a szülők válásával összefüggésbe hozható nehézségek sora. Mivel túl kevés az információ ezekről a történésekről, így néhány olyan gondolatot osztok meg Önnel, ami ilyenkor általában felmerül. Először is: egy válást – a családon belül – SENKI NEM ÚSZHAT MEG SÉRÜLÉSEK NÉLKÜL!! De célként kell kitűzni a szülőknek azt – ha fontosnak tartják a Gyermeküket/eiket, és azt a sajnos feledésbe merült időszakot, amikor még őszintén szerették egymást – hogy a lehető legkisebbek, legkevésbé fájóak legyenek ezek a sebek!!!! Másodszor: nagyon sokszor előfordul az, hogy a Gyermek ilyenkor önmagát vádolja szülei válása miatt („Rossz gyerekük voltam!”, „Nem segítettem itthon eleget!”, „Rosszul tanulok!”…). ez az önvád vezethet befelé forduláshoz, elkeseredéshez, a mindennel-mindenkivel szembenálláshoz… ezt a feszültséget csak egy, a SZÜLŐKKEL történő őszinte beszélgetés oldhatja fel maradandóan! Aztán: a gyermek veszteségérzése csökkenhet azzal, ha megtapasztalhatja azt, ami a következő mérlegelés eredményeként fogalmazható meg: a válásig terjedő időszakban a gyermek nagy mennyiségű szeretet veszít amiatt, hogy a szülei magukkal és egymással vannak elfoglalva, sem idő sem „kapacitás” nincsen szeretetátadásra, a válás után viszont mindkét szülőnél „szabadkapacitás” keletkezik, aminek jó részét (remélhetőleg!?) a gyermeknek adhatja. Így 2 oldalról keletkezhet többlet a kétoldali hiányból. (Bármilyen furcsán hangzik is, az elmúlt 20 év pár- és családterápiáinak tapasztalata az, hogy nagyon sokszor – a gyermek szemszögéből is! – kifejezetten jót tesz, ha 2 egymással együtt élni képtelen (ezzel folyamatos és intenzív feszültséget keltve mindenkiben) ember felbontja megromlott, vihetetlenné vált kapcsolatát! 2 alapigazság: 1.„Házasságot a gyermek/ek sem összetartani, sem szétdúlni nem képesek!” 2.”Jelenlegi porhüvelyünkben ezen a Földön, mindannyiunknak CSAK 1 ÉLETE van, és azt kötelesek vagyunk a lehető LEGBOLDOGABBAN élni, az is igaz, hogy ezt nem tehetjük mások boldogtalanságának árán!” Végül: Ön, mint Nagymama szerintem nem tehet többet – mint, amit feltételezem erősen és szüntelenül tesz!! – minthogy biztos pontként áll Unokája mellett! Ön nem oldhatja meg a szülők problémáját…és a Gyermekéből is csak keveset! Ne vádolja Magát, ha néha türelmetlen, tehetetlennek érzi Magát ez természetes, és talán abból ered, hogy többet szeretne felvállalni a fenti terhekből, mint amennyire képes, vagy MINT AMENNYIT ÖNNEK SZÜKSÉGES!!! Bízom benne, hogy elgondolkodtatják e sorok (s amiket a másik levélben írtam), s talán segítségére is lesznek!!!! Ha a továbbiakban még felmerülnek Önben kérdések, írja meg, igyekszem megválaszolni őket! Üdvözlettel:M.László

Kedves Ági! Az első dolog, ami eszembe jutott a levelével kapcsolatban az az, hogy „Kedves Anyuka! Kénytelen lesz tudomásul venni, hogy Gyermeke megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul belépett a KAMASZKORBA!!!!!”. Ez így természetesen túl egyszerű válasz lenne, de úgy gondolom alapvetően IGAZ!!!! A jelzett problémák szinte „kötelező” velejárói az említett életszakasznak…persze sok minden más tünettel együtt. Azért próbáljunk meg egy kicsit mélyebbre pillantani, amennyiben ez a távolból és az Önökkel való személyes kapcsolatfelvétel nélkül lehetséges. Kérem, gondolja végig, hogy történt-e otthon, vagy az iskolában bármilyen aktuális, vagy esetleg régebben, de a jelenre kiható konkrét esemény, ami ezt a szembetűnő változást okozhatja?!...ha igen, akkor azzal feltétlenül „dolgozniuk” kellene!!!!...ha nem: Az Önök között – elmondása szerint jól és bizalmi alapon történő kommunikációnak, beszélgetésnek ki kellene térnie a kamaszkorral együtt járó problémák kitárgyalására. Ha hiszi, ha nem Gyermekeinket ugyanolyan váratlanul érik ezek a néha valóban „ijesztő” testi- és lelki változások, hogy feldolgozásukat és elfogadásukat sokszor nem képesek egyedül megoldani. Természetesen jelzett kor sajátja az is, hogy a felnőttek (ez alatt értendők vagyunk mi szülők is) már – bár ne féljen ez csak időleges!!!! – nem megfelelő, ún. referenciaszemélyek Nekik. Kortársaikhoz fordulnak inkább, nekik hisznek, mi meg megkapjuk, hogy „Ti már rég elfelejtettétek, hogy Ti is voltatok kamaszok! Fogalmatok sincs a problémáinkról…”öregek” vagytok a mi megértésünkhöz”…. Ez nem végleges bizalomvesztés, de sajnos átmenetileg NAGYON KOMOLYAN gondolják!!! A hirtelen jött változások sokszor, eddig nem tapasztalt, sikertelenségeket is okozhatnak, amelynek következtében a Kamasz ügyetlennek (pl.:a hirtelen növésből adódó sutaság, a hormonális működések beindulása,ill. megváltozása miatt) , tehetségtelennek, céltalannak, sikertelennek, „semmirevalónak” kezdi érezni magát, és erre közöny, érdektelenség, depresszív viselkedés….vagy agresszió (mások és néha maga ellen forduló!!), káros pótcselekvések, felelőtlen magatartás…a válasza. Úgy gondolom, hogy az Ön Gyermeke nem ilyen-olyan típusú, egyszerűen már nem gyermek a szó eddigi értelmében. Különben pedig – és ez alapigazság, ami sajnos nem tőlem származik! – nincs két egyforma ember, így az azonos típushoz tartozóak is annyi mindenben különböznek egymástól, hogy szinte már nem is tartoznak egy „típushoz”! Summázatként álljon itt – a már 25 éve alkalmazott, és alapvetően Édesanyámtól származó – gondolat: „Szülőként egyetlen lehetőségünk van Gyermekünk kamaszkorával kapcsolatban: TÚLÉLNI AZT!!!!”, mint ahogyan a mi szüleinknek (sőt az Ő szüleiknek) is ez volt az egyetlen lehetősége. De egy kötelességünk mindenképp van: Biztosítani Őket arról, hogy itt vagyunk, mellettük és mögöttük állunk, bármi történjen is!!! Érezniük kell, hogy szeretjük Őket (még ha néha mi úgy is érezzük, hogy Ők már nem teszik ezt velünk!!!), támaszok maradunk, és türelmesen várjuk, hogy VÉGRE FELNŐJENEK!!!!!! Úgy gondolom, célravezetőbb várni, hogy felelhessünk, mint állandóan kérdésekkel „bombázni” Őket! A „Látom, hogy bánt valami, segíthetek?”-kérdés elengedhetetlen. A „Majd megoldjuk együtt!”, vagy az „Én tudom a megoldást!” mondatok – kétségbevonhatatlan igazságtartalommal bírnak – sajna kerülendők!!!!...mint az is, hogy „Nagy Vagy már, tekints inkább Barátodnak!” – mert ez meg nekünk nem sikerülne. Egy utolsó gondolat: „Maradj Szülőként is HITELES, és KÖVETKEZETES, azt mondd, amit gondolsz és VISELKEDJ IS aszerint! Mi ilyenkor már nem vagyunk a „változás-korában”, ÉS NEM IS LEHETÜNK!!!! Remélem segítségére lesznek soraim, ha egyéb, ill. konkrétabb problémákban is segíthetek, kérem jelezze! Üdvözlettel: M.László