Anasztázia Romanov: A hercegnő, aki a legenda szerint visszatért a halálból

Anasztaszija Nyikolajevna Romanova nagyhercegnő 1901. június 18-án született II. Miklós orosz cár és Alekszandra Fjodorovna cárné negyedik lányaként. Érkezése meglehetősen nagy csalódás volt az udvarban, ugyanis mindenki fiút remélt. Sorban születtek a lányok a cári családban: Olga, Tatjana, Marina, majd következett Anasztázia, végül a trónörökös fiú, Alekszej is megérkezett 1904-ben. Mivel az idősebb nővérek és Anasztázia között viszonylag nagy volt a korkülönbség, Anasztázia inkább az öccsével és Marina nővérével szeretett játszani, velük érzete magát a legjobban. Nagyon eleven kislány volt, minden érdekelte a világon: szeretett virágokat gyűjtögetni, szaladgálni, hímezni, festeni, rajzolni. Ő volt a mókamester a családban, mindig valami tréfán, huncutságon törte a fejét, amivel aztán jól elszórakoztatta kisöccsét és nővérét, és őrületbe kergette idősebb nővéreit, Olgát és Tatjanát. A korkülönbségek ellenére a testvérek nagyon szerették egymást, azt lehet mondani idilli családi szeretet uralkodott a palotában.

A család egyik barátja így írt erről: "Keresve sem lehetne négy jobban különböző nővért találni, és mégis annyira tökéletesen összefogja őket a szeretet". A családszeretetet egyébként volt honnan örökölni. Apjukról, II. Mikós orosz cárról csupa olyan feljegyzés maradt hátra, miszerint alapvetően kedves ember volt, szerette a családját, akikkel sok időt töltött együtt. Számtalan alkalommal utazgattak közösen, hajókáztak, pihentek vidéki palotákban. A szülők nehezen bírták az udvari etikett szorítását, ezért jobban érezték magukat a cári palota falain kívül. Az élet talán másból sem állt volna, ha nem jön az első világháború, ami egy csapásra mindent megváltoztatott.

A Romanov család minden tagja kivette a részét a háborúból. A cár átvette az orosz hadsereg főparancsnokságát, Moglijevbe költözött, ahová Alekszej, a trónörökös is vele tartott. Idősebb nővérei eközben a vöröskereszt szolgálatába álltak, és ápolóként kórházakban segédkeztek, miközben a kisebbek beszélgettek a sebesültekkel, felolvastak nekik, támogatták őket. 1917-ben a növekvő elégedetlenség, éhség, szegénység és tragikus háborús légkör hatására polgári demokratikus forradalom tört ki Oroszországban. Ennek következtében egyik pillanatról a másikra megdőlt a cári rendszer. 1917. március 15-én a cár és fia kénytelenek voltak lemondani a trónról, ezzel örökre megszűnt a Romanovok hatalma. Ott voltak segítség nélkül egy hatalmas, háborgó ország kellős közepén. Már csak az volt a kérdés, mi a következő lépés, mit kezd az ideiglenes kormány a Romanovokkal. A jövő meglehetősen bizonytalan volt számukra. Végül döntöttek: házi őrizetbe vették a családot Szentpétervárott, ám ekkor még nem szenvedtek semmiben sem hiányt, a fogva tartásuk nagyon civilizált volt - már amennyire lehet egy rabságra ilyet mondani.

Később, augusztus 14-én a kormány intézkedésére a családot tovább szállították Tobolszkba a kormányzó házába, gondolván, hogy így még kevésbé lesznek a dühös nép szeme előtt. Itt nagyjából egy évet töltöttek, viszonylagos nyugalomban. A bolsevik hatalomátvétel után, 1918 áprilisában Jekatyerinburgba szállították őket az Ipatyev-házba, ahol már nem sokáig maradtak. Szibéria nagy részén addigra egyre több, a cárhoz hű fehérgárdista gyűlt össze. Nyomultak előre, hogy kiszabadítsák a cárt, ami riasztóan hatott a vörös bolsevikokra. Nem szerették volna, ha még komolyabb ellenforradalmi egység alakul ki, ezért úgy döntöttek, jobb lesz eltüntetni a Romanovokat mindörökre.

A kegyetlenség azonban itt még nem ér véget. A holttesteket teherautóra rakták, egy kietlen bányába vitték, feldarabolták, savval leöntötték, felgyújtották, majd örökre elföldelték. A brutális és alapos pusztítás után joggal feltételezhetjük, hogy senki sem maradt életben. Mivel a cári család egyik napról a másikra nyomtalanul tűnt el, számtalan egymásnak ellentmondó pletyka indult útjára. Sokan beszélték, hogy mindenki jól van és külföldön bujkál, az egész kivégzés pedig csak kitaláció, elrettentés volt. Több mendemonda kapott szárnyra arról is, hogy a családot igenis kivégezték, de a legkisebb lánynak, Anasztáziának csodával határos módon mégis sikerült túlélnie az egészet és életben van valahol.

A leghíresebb ál-Anasztázia Anna Anderson volt. A nőt 1920-ban, egy évvel a kivégzés után húzták ki egy berlini csatornából, ahová azért ugrott be, hogy öngyilkos legyen. A rendőrök azonban időben megmentették és sokkos állapotban kórházba szállították. Annának nem történt komolyabb baja némi fejsérülésen kívül, ami a későbbiekben remek hivatkozási alapot nyújtott neki. Lábadozási ideje alatt egy újságot lapozgató nővérnek feltűnt, hogy az ágyban fekvő Anna mennyire hasonlít Anasztázia cárkisasszonyra. A hír futótűzként terjedt, és mindenki lázba jött. A család persze látni akarta a lányt, aki megdöbbentő részletességgel számolt be egyes családi titkokról, eseményekről, olyan dolgokról, amiket csakis Anasztázia tudhatott. Ha valamiben kételkedett vagy nem tudta a választ a feltett kérdésre, a fejsérülésére hivatkozva azt mondta, minden nagyon zavaros, a sérülése óta nem emlékszik pontosan dolgokra, nevekre, dátumokra, no meg persze a hatalmas sokk is összezavarta. Mégiscsak végig kellett néznie a családja halálát. Történeteivel a Romanov család egyik felét meggyőzte, a másik felét nem. Több mint hatvan évig ment a vita a kilétéről. Egyszerűen nem lehetett megállapítani teljes bizonyossággal, hogy tényleg ő-e Anasztázia vagy sem. A kérdést a tudomány tisztázta végül: 1984-ben meghalt Anna, akitől szövetmintát vettek. Ezt elemezve a tudósok és doktorok csoportja egyértelműen megállapította, hogy a nő nem Romanov-leszármazott, hanem egy lengyel parasztlány, bizonyos Franzisca Schanzkowska.

Néhány éve szintén felbukkant egy érdekes Anasztázia-eset, ami merőben eltért a többitől. Akkor ugyanis az unokák állították a nagymamájukról, hogy ő bizony egy életben maradt Romanov lány. Állítólag a nagymama egész életében álnéven élt, feltűnően visszahúzódó volt, mintha bujkálna. Később a család faggatására bevallotta, hogy ő a cár egyetlen életben maradt lánya, igaz, azt nem állította, hogy Anasztázia lenne. Megeskette a családot, hogy őrzik a titkát, amit azok meg is tettek a nagymama haláláig. Később orvosok, tudósok vizsgálták meg az idős hölgy maradványait, de nem találtak semmi Romanovságra utaló jelet. Ismét csalódás.

A gondosan elrejtett, elföldelt Romanov-holttestekre egyébként meglehetősen későn, az 1990-es években bukkant rá egy történész. Ő csak kilenc csontvázat talált meg, kettő hiányzott. A vizsgálat szerint az egyik cárkisasszonyé és a cárevicsé. Így aztán ismét feléledtek a pletykák, mindenfelé látni vélték a megmenekült Romanovokat szerte az országban. 2007-ben ugyan megtalálták a hiányzó két csontvázat is közel a másik kettőhöz, amelyekről egyértelműen bizonyítható, hogy a család tagjai, az orosz nép azonban nem hitt nekik. Szerintük ez becsapás, a kormány csak azért mondja, hogy pontot tegyenek végre az ügy végére, hogy a cári rendszer soha ne térhessen vissza.

Akárhogy is van, egy biztos: a családot végül rehabilitálták. 1981-ben az ortodox egyház szent mártírokká nyilvánította őket, 1998-ban a csontjaikat újratemették Szentpétervárott, 2000-ben pedig szentté avatták a Romanovokat. Az utolsó cári család tragédiája mára igazi mítosszá vált, egy történetté, amiről talán sosem derül ki az igazság. Hiába a tudományos magyarázat és a tények, az emberben él a vágy, hogy elhiggye: az egész csak mese. Mert ha nem az, akkor a valóság kegyetlenül brutális.