A tornászlány, aki nem adta fel az álmait - Kerri Strug drámája az olimpián

Kerri 1977. november 19-én született Arizona államban, Amerikában. Mindössze nyolcéves volt, amikor tornázni kezdett. A szintén tornász nővérétől, Lisától látta először ezt a sportot és azonnal beleszeretett. Ez szerintem alapvető kritérium profi sportolók esetében. Muszáj, hogy már gyerekkoruktól szeressék a választott sportjukat, és ne csak a szülői nyomásnak engedelmeskedjenek. Ez az egyetlen dolog, ami előreviszi őket a kritikus pillanatokban. Kerri nem volt túlzottan tehetséges, versenyein rendszerint a középmezőnyben végzett, amit nem búslakodva vett tudomásul, hanem megrázta magát és még többet gyakorolt. Azért ne azt képzeljük, hogy csetlett-botlott, olyan ügyetlen volt. A baj az volt, hogy sem testalkatilag, sem mozgásilag nem volt olyan, akire azt mondják: született tornász. Hogy egy iskolai példával éljek: minden osztályban kétfajta kitűnő tanuló van. Az egyik szorgalmasan tanul, készül az órákra, és azért kap ötöst mindenből. A másikra ragad a tudás különösebb odafigyelés vagy erőfeszítés nélkül is. Kerri az első fajta volt, sokat kellett dolgoznia ahhoz, hogy ügyesen elvégezzen egy-egy gyakorlatot.

1992-ben kijutott a barcelonai olimpiára az amerikai női tornászcsapat legifjabb tagjaként, ahonnan a csapat bronzéremmel tért haza. Kerri ezután még keményebben hajtott, hogy elérje álmát: aranyérmet akart szerezni Amerikának. 1994-ben egy csúnya esést követően azonban teljesen összetörtek a csontjai és egy időre az álmai is. Bár minden orvos azt jósolta, hogy a sérüléséből nem fog maradéktalanul felépülni, a lány - igaz minden erejére szüksége volt - újra edzeni kezdett. Ekkor figyelt fel a mindenre elszánt kislányra a sztáredző: Károlyi Béla.

Károlyi Béla nevéhez köthető a romániai tornasport felvirágoztatása, sőt a létrejötte is. Fantasztikus munkát végzett. Tornatanárként kezdte edzői pályafutását. Az iskolában felismerte, hogy a gyerekek milyen macskaügyességgel, félelem nélkül lógnak a szeren, és milyen gyorsan sajátítanak el egy-egy mozdulatot. Ekkor rájött, hogy tornászcsapatot kell szervezni a fiatalokból, mert az övék a jövő. Elmélete beigazolódott, a következő években sorra nyerték a versenyeket a fiatal román lányokkal, akik simán kenterbe verték idősebb szovjet ellenfeleiket. A moszkvai olimpián viszont Károlyi olyat tett, amit nem lett volna szabad. Az egyik bíró csalt: egy szovjet tornásznak már azelőtt megadta a 10 pontot, hogy az egyáltalán nekifutott volna az ugrásnak. Károlyi ezt szóvá tette, amire a teljes szovjet blokk vérben forgó szemekkel felmordult, ő pedig jobbnak látta, ha sürgősen Amerikába megy, mielőtt letartóztatják a családjával együtt. Így esett, hogy Románia elveszítette minden idők legjobb tornászedzőjét, Amerika viszont megnyerte. Ez azért volt örvendetes a számukra, mert nagy szükségük volt rá. Addig ugyanis az amerikai tornászok csapatversenyben még soha nem nyertek olimpiát. Ez mindig szovjet-orosz kiváltság volt, ekkor azonban Amerika úgy döntött, hogy eljött az ő idejük. Megkezdődött a kőkemény felkészülés az 1996-os atlantai olimpiára. Akkor még nem sejtették, micsoda felejthetetlen élményt okoznak hamarosan a világnak!

A szövetségi kapitány, azaz Károlyi Béla rendkívül okosan és nagy hozzáértéssel válogatta ki a csapat hét tagját. Voltak köztük híres szupersztárok, mint például Shannon Miller vagy Dominique Dawes, titkos tehetségek, és persze ott volt hetedikként a kis Kerri Strug is. A szuper hetes, csak így hívták őket. Nem véletlenül: a lányok hihetetlenül szerepeltek, jobbnál jobb pontszámokat zsebeltek be. Nagyon összeszedettek és koncentráltak voltak, tudták, hogy egész Amerika lélegezni is alig mer, amikor valamelyik lányuk a szőnyegre lép. Az addig veretlen orosz csapat komoly bajban volt. A verseny közepén egyszerűen nem lehetett megjósolni, hogy végül melyik csapat nyer majd. Ezredpontok választották el őket egymástól, fej fej mellett haladtak mindvégig. Amikor a feszültség már szinte tapintható volt a stadionban, akkor következett az amerikai csapat leggyengébb versenyzőjének számító Kerri a legrosszabb számában, az ugrásban. Ő volt az utolsó tornász, rajta múlott minden. Tudták, ha a lány a két kísérletéből legalább egyszer 9,75 pontszámot kap az ugrására, akkor az Amerikai Egyesült Államok nyeri az aranyat - a sportág történelmében először.

Kerrin látszott, hogy szörnyen ideges, zaklatottan kapkodta a levegőt, majd sóhajtott egy nagyot, összeszedte magát, elkomorult az arca, és teljes erőből nekifutott. Dobbantott, megpördült többször, végül földet ért. Ahogy mondtam, minden csak pillanatokon múlik. Ekkor jött el Kerri életének legszörnyűbb, de egyben mindent meghatározó pillanata. Földet éréskor ugyanis a lába megbicsaklott és összeesett. Pár pillanat múlva kiderült a szörnyű igazság: elszakadtak a bokaszalagjai. Szegény alig bírt lábra állni az ugrást követően, és folyvást a könnyeivel küszködött. Egy pillanat alatt szállt el az amerikai remény, mindenki biztos volt benne, hogy ilyen állapotban Kerri nem fog nekifutni a második ugrásnak. A lány lesújtva, összetörve sántikált oda edzőjéhez, akivel csöndben beszélgetni kezdtek valamiről. Senki sem hallotta őket, de mindenki látta, hogy nagy baj van. A lány ingatta a fejét, Károlyi meggyőzően hadonászott. Senki sem tudta, mi lesz ebből, aztán megtörtént a csoda. A csarnokban 17 ezer ember dermedt kővé, a tévék előtt pedig úgy 170 millió, amikor az apró termetű kislány visszabotorkált a kiinduló helyére, jelezvén, hogy készen áll az utolsó ugrásra. Az ugrásra, ami talán meghozza Amerika számára az aranyérmet. Kerri többször kinézett edzőjére, Károlyi pedig ezt kiabálta neki: "You can do it!" Meg tudod csinálni!

Kerri elszánta magát, látszott rajta, hogy úgy van vele, kerül, amibe kerül, megszerzi azt az érmet. Szakadt bokaszalagokkal ugyan, de teljes erőből nekifutott. A közönség ekkor egyként felzúgott, majd amikor dobbantott és a fordulásokat csinálta, síri csönd lett. Egy pillanat alatt elnémult minden és mindenki. Ekkor már biztos volt: ha Kerrinek sikerül talpon maradnia, megvan az arany. Úgy tűnt, az örökkévalóságig tart az ugrás, szinte lassítva nézték az emberek, mindenki a földet érést várta. Leszámítva Kerrit, akinek a becsapódás erejétől a létező összes izma elszakadt a lábában. Ennek ellenére talpon maradt! Majd pár másodperc után ott, ahol volt, összeesett, és fájdalomtól eltorzult arccal húzta le magát a szőnyegről. A stadion szinte felrobbant a hangzavartól, főleg, amikor megtudták az ugrás pontszámát: 9.8!

Az amerikai csapat ezzel olimpiai bajnok lett, Kerri Strug pedig igazi nemzeti hős. Károlyi Béla ölben vitte a lányt a dobogóhoz, hogy ő is felállhasson a legfelső fokra és átvehesse a hőn áhított aranyérmet, amiért ő aztán tényleg mindent megtett. Később sokan találgatták, mivel vehette rá Károlyi edző Kerrit, hogy másodszor is nekifusson. Az edző erre azt mondta, igazából nem kellett sokat győzködni, csak annyit mondott neki, hogy szükség van rá, hogy még egyszer megpróbálja, gondoljon a sok év befektetett munkára és arra a sok nézőre, akik mind érte izgulnak. Aztán pedig elhangzott az azóta híressé vált mondat: "You can do it!" Meg tudod csinálni! Ezt a mondatot később egyébként még Bill Clinton is felhasználta Károlyi engedélyével a választási kampányában.

A csapat tehát nyert, Kerri élete pedig egy csapásra megváltozott. Az elnök kitüntette, sokszor szerepelt a tévében, minden újság vele foglalkozott. Amint azonban a nagy médiaérdeklődés csitult, élete ismét visszatért a régi kerékvágásba. Leszámítva egy dolgot: a profi sportot örökre el kellett felejtenie. Sérülése ugyanis olyan mértékű volt, hogy semmiképpen sem folytathatta. Kerri visszament tanulni, lediplomázott, majd egy ideig tanárként dolgozott egy San Jose-i általános iskolában. Jelenleg az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik. Néha még feltűnik sportkommentátori szerepben és tévés reklámokban is, de alapvetően visszavonultan él családjával. 2010-ben férjhez ment Robert Fischer ügyvédhez, idén márciusban pedig megszületett első kisfia, Tyler William Fischer.

A verseny után sokan faggatták Kerrit, mire gondolt a sorsdöntő pillanatban. Ezt felelte: "sérülten lehet élni, de úgy nem, ha az ember feladja az álmait." Ez motiválta tehát, ez vezette őt a döntéséhez. Ahhoz a döntéshez, ami által a szörnyű pillanatból történelmi lett.