"Madonna karrierjének vége"

És valóban: a pop királynője jóval az ötödik X felett még mindig hisz benne: lánynak lenni nagymama korban is joga, mi több, kötelessége. Hiszen aki minden este úgy lép színpadra, hogy 50 000 ember tekintete tapad rá, és pontosan tudja, hogy minden kimondott szava valamelyik bulvárlap címoldalán viríthat, annak komoly felelőssége van a világban. Az elmúlt hónapokban mégis sokan úgy érezték: Madonna nemcsak, hogy nincs tudatában társadalom- és ízlésformáló jelentőségének, de még le is rombolja saját mítoszát. Az isztambuli, majd a párizsi koncerten megesett mellvillantás, a siheder toyboyjal folytatott színpadi szexrítus, a piros bugyis mazsorettöltözék és a szado-mazo élményeket idéző parfümreklám sokaknak sok(k) volt. Sir Elton John például kerek perec kijelentette: "Madonna karrierjének vége."

Kattints és nézd meg Madonna meztelen képeit! (18+)

"Plasztikai műtétekkel könnyű"

Ám ezzel párhuzamosan egy másik híresség sem rejtette véka alá az érzéseit Madonnával kapcsolatban - erre azonban kevesebben kapták fel a fejüket. A Garbage nevű zenekar énekesnője, Shirley Manson így nyilatkozott: "A bulvárlapok lehúzzák őt, amiért öregszik, az emberek pedig kinevetik. Aki megcsináltatja az arcát, abból gúnyt űznek - ilyenkor azon nevetnek, hogy fiatal próbál maradni. Ha megjelenik valahol, és szenzációsan néz ki, az inas karjára és az eres kezeire közelítenek rá. Mégis mit akar üzenni ezzel a média? Azt, hogy Madonna öregszik? Ebben mi a meglepő?" És valóban: mi a meglepő benne? Nem lehet, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy egy olcsó, ócska és sablonos jolly jokerre - az öregedésre - hivatkozva próbáljuk semmisnek tekinteni mindazt, amit Madonna idáig elért?  "Ha ennyi pénzem lenne, én is tudnék így kinézni" - hallom gyakran a csípőből odavágott ítéletet, amikor szóba kerül Madonna külseje. "Ja, plasztikai műtétekkel könnyű" - olvasom a fórumokon. Ám lássuk be, a világ összes pénze és plasztikai sebésze sem elég ahhoz, hogy valaki képes legyen 54 évesen végigtáncolni minden este egy show-t úgy, hogy a tizen-huszonéves táncosokkal tökéletes szinkronban mozog. Ehhez nem vagyonra, hírnévre vagy jó orvosra van szükség, hanem arra, hogy akárhány évesek legyünk is, sose higgyük el: szépségünk évei már mögöttünk vannak.

A Madonna-generáció

A mai harmincas generáció gyakorlatilag együtt nőtt fel Madonnával - a lánnyal, aki valamikor a nyolcvanas évek elején csak úgy mellékesen bejelentette, hogy egy napon ő lesz a világ úrnője. A világ nem állt készen arra, hogy komolyan vegyen egy pufók, selypítő, átlagosan éneklő, átlagosan táncoló, hézagos fogú kiscsajt, akinek gumikarkötők sorakoztak a csuklóján, és rózsafüzér lógott a nyakában. Három év sem telt el, és szerte a világon nők százezrei csúsztattak keresztet a csipkemelltartóval ékes kebleik közé. Mi még beszélni sem tudtunk, amikor ő már kiszaggatott esküvői ruhában, kéjesen nyögdécselve fetrengett a Like a Virginre.

Mire pedig suliba mentünk, már égő keresztek előtt táncikált, és feketebőrű Jézust, vagy épp egy tízéves kisfiút csókolgatott klipjeiben. Ennek megfelelően természetesen sok felnőtt mélységes megvetéssel beszélt róla, de persze mindig volt valaki - mondjuk egy bohém unokatesó vagy egy meleg nagybácsi -, aki már Madonna karrierjének első évtizedében rajongott az énekesnőből let popkult ikonért. A kilencvenes évek beköszöntével a csúcsos melltartót és a szőke copfot valószínűleg még a nagymamák is be tudták azonosítani, és Madonna egyszeriben a feminizmus, az önmegvalósítás, a szabadosság, a feltétel nélküli maximális tolerancia és a perfekcionizmus modern megtestesítőjévé nőtte ki magát.

Divatba jött gyűlölni őt

A következő esztendőkben ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - megsokasodtak a Madonna-gyűlölők. Különféle egyházak és konzervatív politikai csoportok kezdték támadni őt, ő pedig erre úgy reagált, hogy piacra dobott egy könyvet, zavarbaejtő önvallomásokkal és provokatív szexfotókkal. Az album távol állt mindattól, amit akkoriban művészetnek neveztünk: a szerző élvezettel ecsetelte, mennyire szereti a punciját, hiszen "...őriz minden rosszat és jót, ami velem történt. A puncim a tudás temploma." A kritikusok szarkasztikus kacajjal dobták félre, nem is sejtve, hogy néhány esztendővel később egy Eve Ensler nevű írónő milliókat keres majd, és nemzetközi irodalmi díjakat seper be a "Vagina monológok" című színdarabjával. Ekkorra már gyakorlatilag megszokottá vált, hogy Madonna úgy művészként, mint nőként mérföldekkel előzi meg a korát. Már ő is elmúlt harmincéves, de ez cseppet sem zavarta: turnéin dominaszerelésben, ostorral a kezében enyelgett ifjú táncosaival. Mire pedig elkezdtünk a felnőttkor felé kacsintgatni, egy időre elpakolta a melleit. Előbb egy monumentális szuperprodukcióval - az Evitával - meggyőzte Hollywoodot is a kompetenciájáról.

Nem sokkal utána összerakott egy lemezt, amellyel rövid időre még az intellektuális sznobokat és az őt korábban mélységesen megvető nyárspolgárokat is maga mellé állította. Madonnát elismerni hirtelen marha menő lett. Most pedig ugorjunk tíz évet: elérkeztünk a jelenbe, amikor Madonna perceken belül elkezdi betölteni az 55. életévét, és - minő döbbenet - ismét divatba jött gyűlölni őt. "Nem képes méltósággal megöregedni." "Ennyi idősen már nem kéne kiraknia a melleit" és "Miért nem öltözködik a korához méltóan?" Vagy hogy Elton Johnt idézzem: "Úgy néz ki, mint egy ócska ringyó."

A nő százévesen is nő!

De mit is üzen nekünk mindez most, mikor a '80-as évek generációjának tagjai sorra töltik be a harmadik X-et? Valószínűleg azt, hogy a Madonna nevű értékrendváltoztató gépezet ismét teljes gőzzel dolgozik valamin. Madonna az elmúlt harminc évben számtalan olyan falat rombolt le, amelyek nemcsak őt, hanem mindannyiunkat zavartak. Most pedig eljött az ideje, hogy egy rémisztő szörnyeteggel vegye fel a harcot: ez pedig az örgedés és társadalmi hasztalanság párhuzamának illúziója. Olyan világban élünk, ahol harmincévesen már pontosan tudjuk: túl vagyunk a "fénykorunkon". Elfogadjuk, hogy a testünk kevésbé engedelmeskedik nekünk, hogy "nekünk ez már nem jött össze", vagy ha összejött, élvezettel lubickolunk egykori sikereink fényében, hiszen "mi már letettünk valamit az asztalra". Anélkül, hogy hosszasan részletezném a magazinok címlapjain droiddá retusált nők kérdését, kijelenthetjük: az agyunkat társadalmi normák és beidegződések uralják: aki rendszeresen edz ötvenévesen, az "képtelen elfogadni a korát", aki huszonévesekkel hál, az "cukrosnéni", és mindenki, aki elmúlt 33, már "túl öreg hozzá", hogy megmutassa a testét. A középkorúak gyakorlatilag egy külön fajt képviselnek a társadalmunkban, akikre egészen más szabályok érvényesek. Így születik meg a rasszizmus mindannyiunkat utólérő testvére: a "korizmus". A negyvenes, ötvenes, hatvanas nők száműzetésbe vonulnak a számukra fenntartott párhuzamos világba, amelynek helyszínei az otthon és a munkahely - minden ettől eltérő viselkedés, úgymint bulizás, pasizás, élet-újratervezés, vagy egyszerűen csak lázadás a "korista" rendszer ellen - magával vonja azt, hogy az illető "nem a korának megfelelően viselkedik", mi több, "megbolondult".

Madonna már karrierje kezdetén kijelentette: a szexualitása az egyik mozgatórugója, ez pedig a művészetén is megmutatkozik.  Csak azért, mert közben eltelt néhány évtized, miért várná el tőle bárki, hogy megszűnjön kifejezni saját szexualitását? Ez a nő ezekben a percekben azon dolgozik - önmaga és mindannyiunk örömére -, hogy néhány évtizeden belül ne nézzenek ránk boszorkaként, ha történetesen egy nálunk húsz évvel fiatalabb férfiba szeretünk bele. Azon, hogy egy ötvenes, vagy akár nyolcvanéves nő is ékesíthesse egy magazin címlapját, ha neki úgy tetszik - neglizsében. Azon, hogy ne úgy tekintsünk a "fiatalokra", mint azokra, akiknek a kezében van a jövőnk, és az "öregekre", mint akik a múlt árnyai. Mert mindannyian, az életünk minden egyes pillanatában - legyünk tizenhat vagy hatvanévesek - újrateremthetjük önmagunkat. Megvan hozzá a jogunk, és - ahogy Madonna példája is mutatja - a képességünk is. Ha pedig mindez illúziónak hangzik, érdemes megfigyelni, hogy mára semmi fura nincs abban, ha egy ötvenöt éves férfi belekezd második házasságába egy huszonhét éves nővel. Nem ítélkezünk George Clooney felett, amiért már nem olyan hamvas barack, amilyen a Vészhelyzetben volt, mi több, remegünk az izgatottságtól őszes tincseit látván. Fájdalmas, de igaz: a szüfrazsettek kora óta eltelt 90 év sem volt elegendő ahhoz, hogy a nők és a férfiak teljes egyenjogúságot élvezzenek, hiszen amíg csupán a fiatal nők vehetik fel a versenyt a bármilyen korú férfiakkal, az idősebbekre pedig más törvények vonatkoznak, épp úgy elnyomásban él a női nem, mint száz évvel ezelőtt.

Milyen érzés lánynak lenni?

Madonna előszeretettel nevezi magát "lánynak" dalaiban - "Girl Gone Wild", What It Feels Like For a Girl", "Bad Girl". Pedig hosszú idő telt el  nyolcvanas évekbeli slágere, a "Who's That Girl?" óta.

Négy gyerek után, két válással a háta mögött, 54 évesen már sokkal inkább "asszony" ő - a papírforma szerint. Ezért most zárszóként egy korábbi blogbejegyzésemet idézem: "Én minden nőt arra biztatnék, hogy ne kezdjen el magára néniként gondolni, csak azért, mert a társadalom ezt várja el tőle. Rengeteg spirituális, fizikai és szellemi energia kell hozzá, de lehetséges örökké lánynak maradni. Lánynak lenni azt jelenti, hogy sírhatsz, ha látsz egy cuki kiscicát. Azt, hogy legyél hajadon vagy elvált, mindig lehetnek romantikus fantáziáid egy csodálatos esküvőről. Azt, hogy ha a kedvenc számod megy a rádióban, táncra perdülsz. Azt, hogy bár már törték össze a szívedet, keserűség helyett képes vagy bízni. Azt, hogy amikor egy cseresznyepárt akasztasz a füledre, csinosnak, sőt, egy kicsit szexinek is érzed magad, és az is vagy. Ezt pedig soha, senkitől nem szabad elvennünk."