Ilyenek a modern kalózok

A nemzetközi hírügynökségek nyomán a hazai sajtó is időről időre beszámol az utóbbi években olyan esetekről, amikor kalózok foglalnak el jellemzően amerikai vagy nyugat-európai hajókat, és nem is igazán azok szállítmányára pályáznak (persze arra is), hanem a legénységre. Értük ugyanis aztán váltságdíjat kérnek az otthoni cégüktől, családjuktól, biztosítóktól és állami szervektől - ez pedig sokkal jobb és egyszerűbb biznisz, mint mondjuk egy rakomány acéllap. A helyszín jellemzően az Indiai-óceán nyugati széle, Afrika partjai, az elkövetők pedig szomáli kalózok - akiknek az országát a hosszú ideje dúló polgárháború olyan mértékben szegényítette el, hogy nem sokat gondolkoznak, ha bármilyen áron pénzhez lehet valahogy jutni.

Ilyen kalóztámadás helyszíne volt az a MV Rozen nevű teherhajó is, amelyen az Emberrablást forgatták, és nem ez az egyetlen, amiben az alkotók a minél nagyobb hitelességre törekedtek. Például interjúkat készítettek hasonló támadásokat átélt tengerészekkel, a filmbeli túsztárgyaló figurájának megalkotásához egy igazi túsztárgyaló segítségét vették igénybe, és így tovább. Igaz, a filmbeli túsztárgyaló is csak tanácsokat ad, és nem pedig tárgyal - a szerepét ugyanis átveszi a foglyul ejtett hajót birtokló cég vezére, aki maga akarja megoldani az ügyet.

A történet ily módon két helyszínen játszódik: az Indiai-óceánon ütnek rajta a kalasnyikovos szomál kalózok egy dán hajón, hogy aztán a legénységek túszul ejtsék, és irreálisan hatalmas összegek kérjenek a szabadon bocsátásukért, és egyáltalán: az életükért. A párhuzamos dániai események során pedig a cég igazgatója úgy dönt, profi segítség helyett majd ő tárgyal - hiszen végül is itt is csak alkudozásról van szó, abban pedig ő a legjobb. Kíméletlen, hónapokig tartó pszichológiai küzdelem veszi kezdetét, mely során a hajón rekedt legénységnek az állandó halálfélelem árnyékában kell valahogy léteznie, az otthoni cégvezérnek pedig át kell értékelnie az eddigi világszemléletét, hiszen mégiscsak más a helyzet, ha emberi életekről van szó.

Persze ha egy cégvezér mindennapos gazdasági döntéseket hoz, közvetve akkor is emberi életekről van szó: ilyen és ehhez hasonló áthallásos kérdéseket is felvet az Emberrablás amellett, hogy egy kiváló, rendkívül hiteles lélektani drámaként működik - amint azt a hozzánk eljutó dán filmektől már megszokhattuk. Szinte dokumentarista a stílus, ahogyan bemutatja a foglyok mindennapjait és a hazai eseményeket, ott érezzük magunkat a szereplők mellett, együtt félünk, izgulunk, egyszerre leszünk letörtek és dühösek velük. A nyílt tengeren és párhuzamosan egy szabad országban játszódó film furcsa módon klausztrofobikus látványvilággal bír: szinte végig kabin- és irodabelsőkben játszódik, ezáltal is érzékeltetve a szereplők csapdahelyzetét.

A dokumentarista stílusú filmeknek minden érdekességük mellett szokott lenni egy hátrányuk: általában szárazak, nem vonnak be eléggé, nem váltanak ki túl sok érzelmet a nézőikből. Az Emberrablás ezt a csapdát is elkerüli, és a film végére olyan drámai csúcspontokra jut el, ami még egy hollywoodi hőstörténetnek is a becsületére válna. A különbség csak az, hogy itt mindez még maximálisan hihető is, amitől még erősebbé válik.