Feleségemnek megtetszett egy papucs. Megvettem. Nagy volt neki. Nem baj, jó lesz a lányunknak. De nem adom fel. Visszanyargalok az üzletbe. Kiválasztok egy szebbet, finomabbat, de sajnos nem vizsgálom meg alaposan, hogy a talpára más méret van írva, mint a fekete kis logójára. Megveszem, lelkesen hozom - ez meg kicsi.

Nőm most már bosszús. Nem mondja ki, de látom; hogy lehet valaki ilyen szamár, gondolja mérgesen. Én pedig - most már nem érdekel sem a dühe, sem a fáradtságom, visszarohanok az üzletbe, kicserélem a papucsot, hozom, és diadalmasan lecsapom elé.
Nézem a szemét... dobogó szívvel... Itt van!... Tessék!... Valamit várok tőle... Mit?

És ekkor hirtelen eszembe jut egy ötvenöt évvel ezelőtti történet.

Forradalom van. 56. Kijárási tilalom. De én mégis elindulok hozzá, a Szerelmemhez.És út közben, hosszú sorállás után veszek neki két vekni kenyeret. (Nagy kincs volt ez akkor!)  Két napon át megyek, megyek, megyek, utcáról utcára, házról házra, kapualjról kapualjra. Hónom alatt a két kenyérrel. Az első éjszakát egy temetőben töltöm. A másodikat egy pályaudvar pincéjében. Hajnalban indulok tovább, s közben arra gondolok, mit fog szólni a szerelmem, ha majd becsöngetek hozzá, s meglát a két jó illatú barna kenyérrel.

Itt van, tessék!... És elérzékenyül... És a nyakamban ugrik... és csókol, és ölel és szeret... Satöbbi, satöbbi... Most jövök rá, jól figyelj, milyen rejtélyesen működik a lelkünk!... Most jövök rá, ötvenöt esztendő után (!), hogy én ugyanazt éreztem, akkor, fiatalon a két kenyérrel, mint most a papuccsal: meg akartam venni a szeretetet. Vagy a szerelmét. Mindegy.

Ugyanolyan várakozásteli szomjúsággal és képzelt diadallal hurcoltam neki a rosszabbnál rosszabb papucsokat, mint több mint fél évszázaddal ezelőtt a két kenyeret.

Ugyanolyan szomjasan, ugyanúgy várva, hogy az ajándék átvarázsol benne valamit... Sőt, anno még többről is szó volt: mert látja, hogy nemcsak a kenyeret viszem neki, de ezért a két kenyérért még az életemet is kockára tettem érte! Akkor fog csak igazán kigyulladni a szíve, akkor fog rádöbbenni arra, hogy ki vagyok én, és mit jelentek neki az életében! Akkor fog megszeretni, igazán.

Lelőttek. Hat golyót kaptam. A két kenyér elgurult. Én kórházba kerültem, és utána úgy alakult, hogy évekig nem is láttuk egymást. És most itt állok, öregen, kezemben kenyér helyett a két rózsaszínű papuccsal. Emlékeimben visszarepülök az ifjúságomba, és döbbenten tapasztalom, hogy ugyanolyan naiv kamasz maradtam, mint aki valaha voltam - és most már bizonyára az is leszek, mindig.

És hiába tudom már, hogy hálát lehet venni, örömöt is, jókedvet is - de szeretetet nem lehet venni! -, mégis megpróbálom. Tudom, hogy szeret. De nem eléggé.

Jól értsd meg: sohasem érezhetjük, hogy valaki "eléggé" szeret minket! Ha a mindene vagy, akkor sem.

Anyámnak a "mindene" voltam, az "élete értelme", mégis sokszor éreztem, hogy nem szeret engem "eléggé". Miért?
Mert a szeretet: határtalan. Végtelen.

Olvasóim néha azt kérik tőlem, ha dedikálom a könyvemet: "Azt tessék beleírni, hogy 'Sok szeretettel'..." És én azt mondom: "Ilyen nincs, ne haragudjon!" Nincs sok szeretet, meg kevés szeretet. Nincs mérhetetlenül sok-sok szeretet, és minimális, alig-alig szeretet. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. A minőség pedig - és ez a lényeg - soha, soha nem lehet tökéletes. Amíg te meg én nem vagyunk teljesen egyek - a dolog nem tökéletes. Minél jobban szeretünk valakit, annál inkább érezzük, hogy "nem elég!" Valami még hiányzik. Öleljük egymást - és mégis hiányzik. Azért írjuk a levelünk alá, hogy "sok", sőt: "sok-sok szeretettel".

És ami hiányzik, azt nem lehet megszerezni sem csókkal, sem öleléssel, sem kedvességgel, sem hűséggel, sem esküvéssel, sem jó szóval, gyengédséggel, eréllyel, fenyegetéssel, semmiféle koldulással... Megpróbáljuk, persze. És jön a papucs. A sok tárgy, ajándék, blúz, kesztyű, gyűrű, nyaklánc - erről szól ma a karácsony.

Jönnek a tárgyak. A papucs. Meg a kenyér. Meg az életem. Nem elég. Látod, milyen fura! Jézus Krisztus az életét adta a barátaiért. A halála után feltámadt, visszatért közéjük, és szomorúan tapasztalta, hogy még a tanítványa, Péter sem szereti őt "eléggé." Olvasd el a János evangéliuma végét. Erről szól, fájdalmasan szép.

Hogy még a kereszthalál is kevés volt ahhoz, hogy Péter, a legkedvesebb tanítványa "eléggé" megszeresse őt.

Sok mindent meg lehet venni. Örömöt, kéjt, vidámságot, mámort, még a hálát is, néha. De a szeretetet nem. Semmivel. Arra meg kell érni.