Mitől lesz a néző libabőrös? - Szily Nóra interjúja

2011.02.27. 22:53

Indulásuk előtt beszélgettünk. Először találkoztam velük, de remélem, nem utoljára, mert magukkal ragadóak. Cseke Eszter, S. Takács András, a Spektrum TV digitális riporterei most már Egyiptomban vannak. Épp egy újabb történetben elmerülve, ahonnan jelentkezgetnek majd - On The Spot.

http://onthespot.blog.hu



Mindjárt indultok. Hol tartanak az előkészületek?

Eszter: Hetek óta tűkön ülünk, hogy indulhassunk, csak be kellett fejeznünk az iráni filmünket, ami a Spektrum műsorán lesz látható. Amúgy minden kész van. Megvan a "fixer" - ő a legfontosabb -, aki eljuttat majd azokhoz, akikkel találkozni szeretnénk, hogy el tudjunk indulni a történeteink nyomán. Napról napra változnak az események, vigyáznunk kell, hogy friss és igaz maradjon, amit az áprilisi adásban mesélünk. Ez már nem breaking news helyzet, sok minden után vagyunk.

Most számotokra mi az érdekes?


András: Ami zajlott - hívjuk forradalomnak -, de főleg, ami ezután következik, alapjaiban változtathatja meg az egész térséget. Hogy merre megy Egyiptom, most dől majd el. 
Eszter: Szeretnénk megtudni, hogyan gondolkodik a fiatalság Izraelről, ami sokat fog számítani. Meg szeretnénk ismerni azokat, akik a Muzulmán Testvériséget támogatják, hogy tényleg van-e esély arra, hogy ők veszik át az országban a hatalmat. Sok szemszög van, amit meg kell vizsgálni.

Mit tudtok a gondolkodásmódjukról? Én csupán egy média által közvetített képet ismerek. 

András: A hírekből nem tudhatod meg, hogyan gondolkodnak ezek az emberek. Ha megnézed az On The Spotot, jó esetben kapsz róla egy képet, pont a hírek mögötti emberi történeteken keresztül.

Forrás: [origo]



Mi a módszeretek?

Eszter: Rengeteget beszélgetni, és úgy jutni el a hírek mögé. Kicsit együtt élünk velük, megpróbálunk belekerülni azokba a hangulatokba, amikben ők vannak. Tehát olvasunk egy hírt, akár az egyiptomi forradalomról vagy egy johannesburgi késelésről, és a sorok mögötti helyszínt és embereket próbáljuk megkeresni.

Aki Johannesburgban a kést fogta, vajon mi járhatott a fejében?

Eszter: Honnan jön, hogyan gondolkodik, milyen azokon az utcákon élni?
András: És egyáltalán hogyan került a kés a kezébe?
Eszter: Ami valószínűleg már 8 évesen ott volt, csak eddig még nem csinált vele semmit... Csak ott természetes, hogy gyerekként megkapja az első fegyverét. Ahhoz, hogy ott tudjunk dolgozni Johannesburgban a gettóban, el kellett felejteni azt az értékrendet, amit magunkkal hoztunk, mert különben nem értettük volna, hogy miről beszélnek.

http://onthespot.blog.hu


András: Hogy elmerülhessünk az adott közegben, a véleményünket, a nyugati ember konvencióit fel kell akasztani a fogasra.
Eszter: Aztán majd elővesszük itthon, mert a vágáskor meg fontos tudnunk, hogy mitől akad majd ki a nézőnk, mitől lesz libabőrös...
András: Meddig hajlandó megérteni a történetet, és mikor vált át a távoli kultúra iránti kíváncsiság nyugati ítélkezésbe. Van egy világképünk, és mindent ahhoz mérünk. Bárkivel leülök beszélgetni, átfolyatom magamon a sorsát, de mégis az én személyiség szűrőjén át rajzolódik meg ő. 
Eszter: Van szűrő, csak abban a pillanatban nem arra való, hogy ítélkezz. Ez a lényege az egésznek. És ezért kell sokat ott lenni. Meg kell nézni, hogy esznek, alszanak, buliznak, mit csinálnak, mondjuk a gengszterek - és egy idő után tudsz velük gondolkodni.

A legveszélyesebb mi volt eddig?

András: Talán Iránban éreztük magunkat a leginkább veszélyben, persze ez nem azt jelenti, hogy ott volt a legveszélyesebb...
Eszter: Nem fizikai veszélynek voltunk kitéve. Itt ül a legtöbb újságíró börtönben, ha ellenzékről, tüntető fiatalokról szeretnél forgatni, akkor te is veszélybe kerülsz. Ha odaérkeznél turistaként, akkor nem értenéd, hogy miről beszélek, mert egyébként egy nagyon nyitott és fantasztikus ország. Mi egy filmfesztiválra mentünk, mint filmes diákok. Erre volt engedélyünk. És közben a szabad óráinkban kellett felvennünk a kapcsolatot ellenzéki fiatalokkal, ami nem volt könnyű, mert nem tudhattuk, hogy kiben bízhatunk. 

http://onthespot.blog.hu


András: Voltak Európában iráni kontaktjaink, ők viszont nem mutattak be egyetlen barátjuknak sem, mert vagy börtönben ültek, vagy attól féltek, hogy odakerülnek. Nagy bizalmatlanság és félelem övezi az ellenzéki fiatalokat a 2009-es levert felkelés óta. Így nem volt fixerünk sem. Alapvetően csak egymásra számíthattunk. Volt, hogy két film között, a WC-ben találtunk interjúalanyt. Miközben kezet mostam, a mellettem álló srác megkérdezte, hogy honnan jöttem, és mit gondolok Iránról. Elkezdtünk beszélgetni. Aztán kiderült, hogy ő is tüntetett, és ha nem mutatjuk az arcát, akkor hajlandó beszélni arról, hogy mi folyik az országban.
Eszter: Közben az itthoni kollégánk próbált Magyarországon élő irániakkal kapcsolatot felvéve segíteni nekünk. Ez szintén bonyolult volt, mert kódnyelven kellett e-mailezni, és ha telefonáltunk, akkor sem hangozhatott el semmi konkrétum. Ilyen helyen célszerű rövidebb időt tölteni. Az utolsó másfél nap volt, amikor a legfontosabb dolgokat csináltuk meg. Akkor meg azért izgultunk, mert tudtuk, hogy ott van a hátizsákunkban az a kazetta, amin zokogva elmesélik, hogy nézték végig a 2009-es események alatt, hogy átmegy egy forradalmi gárdista autója egy 12 éves fiú fején háromszor. Hogy élték meg, hogy eltűntek nyom nélkül a barátaik, a barátnőik...

Fórum: Ha szabadon mozoghatnál időben-térben - hol éreznéd leginkább otthon magad?



Hogy kerülnek haza a kazetták?

András: 
Sokféle trükk van. De ezt nem szívesen mondanánk el. Még szeretnénk forgatni pár helyen. Védenünk kell a projektet, az alanyokat meg a munkánkat. A lényeg, hogy kijutottunk a nyersanyaggal együtt.

Hol van a bátorság és a vakmerőség határa? 

Eszter:
Jó is, ha az ember nem tudja felmérni pontosan, hogy mekkora veszélyben van, mert lehet, hogy akkor nem tudna dolgozni.
András:  Nem felmérni nem érdemes a veszélyt, hanem túl sokat foglalkozni vele. Afganisztánban például bármikor becsapódhat egy bomba, de attól még az amerikai katonák mennek fogat mosni, ebédelni, tornázni - másként nem tudnának élni. Van egy folyamatos kockázat - ez a munkánk része.



Forrás: [origo]



Eszter:
Mondjuk, fekszünk éjjel a sátorban a semmi közepén a pakisztáni határ mellett Afganisztánban, és hall az ember egy robbanást, és azt sem tudja, hogy ez egy kimenő rakéta vagy egy becsapódó. Külön kellett lennünk, én a női szekcióban, Andris a katonákkal a sátorban. Emlékszem, hogy akkor kivert a víz... 2 lehetőség volt. Vagy hazamész, vagy leküzdöd, és azon nevetgélsz a katonákkal, hogy itt sétálunk, miközben lehet, hogy a hegyekből éppen ránk céloznak a tálibok... És akkor elmesélik, hogy ők hogyan birkóznak meg ezzel, és kénytelen vagy te is úgy csinálni.
Természetesnek fogod föl, hogy most ilyen körülmények közt vagy, és így kell dolgoznod.

Jó, de egy amerikai vagy egy izraeli katonát odarendeltek, vagy oda született. Ehhez képest nektek a választásotok az, hogy odamentek.

András:  Mert szeretnénk elmesélni a történeteiket. Erről szól, nem a vakmerőségünkről. Nem két cowboyról, aki meg akar halni, hanem 2 újságíróról, aki szeretné elmesélni azokat a sztorikat, amiket itthon nem ismernek. Hogy tudják a magyar nézők is, hogy mi az, hogy afganisztáni háború, johannesburgi gettó, túl a híren és a statisztikán, túl azon, hogy hány tálib hal meg egy évben. Egyébként még a saját európai életünk is értelmezhetőbb az On The Spot történetei után. Nem tudom, gondolkodtam-e rajta valaha, hogy mi a szabadság. 87-ben születtem, nekem ez természetes. A fél Balaton méretű, akkor éppen hermetikusan elzárt Gázai-övezetből kilépve érintett meg először, hogy egyáltalán mi lehet ez. Amikor én kiléphettem, de magam mögött hagytam másfél millió embert, aki talán soha nem teheti ki a lábát, mert így alakult a nagy büdös geopolitika.
Eszter: Nagyon sok minden átértékelődik, néha az ember nem is fogja föl, mert ennek hosszabb távú hatásai vannak. Máshogy értékelem az itthoni életemet, hálásabb vagyok egy csomó mindenért... Sok minden van, fájdalom, katarzis, amiket szerintem nagyon értékes megélni. Sok mindent el is vesz, ha a normális életet nézzük. Néha nehéz visszacsatolni a családhoz, a barátokhoz, de arról érdemes beszélni, hogy mennyi energiát ad ott lenni.


http://onthespot.blog.hu



Miféle energiát?


Eszter: Hogy részese vagy valaminek, ami sokkal fontosabb, mint a te kis európai életkéd itt.
András:  Amikor láttuk a tévében, hogy kiszabadult Ang Szán Szu Csí, a burmai ellenállás béke Nobel-díjas vezetője, nekünk ez a saját burmai történetünk befejezése volt, hiszen a közvetlen környezetével dolgozhattunk együtt a forgatáson.

Nyilván van egy csodája, de terhe is. Hova teszitek?

Eszter:
Van, amit tényleg nem lehet hova tenni. Afganisztánban sokat beszélgettem a bázist vezető kapitánnyal, mire kibökte, hogy egyszer Irakban véletlenül megölt egy anyukát, mikor bementek házkutatni egy családhoz. Ott volt az összes gyerek... Elvitte a kórházba, de nem tudták megmenteni. Civilek voltak, nem tehettek semmiről. Ő visszament bocsánatot kérni a gyerekektől... Ez például engem teljesen kibillentett mindenből. 

Ott vagytok - hazaszédelegtek... Kettős létezés.

András:  És a pesti konditeremben összeér, amikor futunk, nézzük a tévét, és megjelennek a karaktereink a breaking newsban. Így értelmezhetővé és átélhetővé válnak a hírek, szerencsére nemcsak nekünk, hanem a nézőknek is.

http://onthespot.blog.hu



A néző már sok mindenre érzéketlenné vált... A ti érzékenységetek megmaradt?

András: Etiópiában fölvettük a női körülmetélést. A kamera előtt megcsonkítottak egy kislányt. Aztán fölvettünk egy szülést egy eritreai menekülttáborban, ahol mi világítottunk a kameralámpával, mert nem volt villany. Eszter nem a körülmetélésnél zokogott, hanem a szülésnél. Nem azon múlik, hogy mekkora a hírérték...
Eszter: Nyilván az ember koncentrál a munkájára és van, amikor - például a női körülmetélésnél - kifejezetten tudtam, hogy én ebbe nem mehetek bele, nem szabad! Nekem a kijelzőt kell néznem, ami elválaszt a realitástól...

Szeretném megérteni, hogy válik egy személyiség képessé arra, hogy így "lekettőzze" magát.

Eszter: Furcsa helyeken jön ki belőlem a feszültség, általában forgatás után. Ez nyilván önvédelem. De van, amikor az önvédelem nem működik, és ott ragadok egy-egy történetben. Ami egy filmhez nem is kéne, és talán egy kicsit káros is, nem tudom...

http://onthespot.blog.hu


 
Hazajöttök, jönnek a hétköznapi történetek... Hogy reagáltok? Kóvályogtok ufóként a magyar celebvalóságban?

Eszter: Abban végképp, például a Story-gálán. Az teljesen abszurd volt számunkra. Hallgattuk a díjátadót, és közben arra gondoltam, hogy mi lehet azzal a gyerekkel, vagy a gázai fixerünkkel. Kicsit perverz, hogy mindazért, amit megosztottak velünk - ülünk egy gálán és díjat kapunk. De ez a munkának szól. És örülünk neki, mert így még több emberhez eljutnak a történeteink...

Ha visszamegyünk az időben - kis Andris, kis Eszti -, kamaszként mi volt a vágyatok, hova akartok eljutni?


András: 11 évesen láttam egy riportot az entebbei túszdrámáról, és azt gondoltam, hogy ezt szeretném csinálni: riporterként utazni a világban, és történeteket mesélni.
Eszter: Kamasz koromban még színésznő akartam lenni, aztán 18 évesen meggondoltam magam. Eltöltöttem egy rövid időt a médiában, de nem tetszett. Úgy éreztem, hogy nem közlök semmit. Egy bohóc voltam, ami jól állt kamasz lányként egy könnyűzenei műsorban, de úgy gondoltam, hogy ez ennyi volt. A filmezés az egyetemen jött és az egyértelmű szerelem a dokumentumfilmezés lett. Hogy szeretném bejárni, érezni a világot, talán azért van, mert életem első 10 évében minden este úgy feküdtem le Erdélyben, hogy tudtam, nem szabad elhagyni az országot, hogy olyan, mintha egy nagy börtönben laknék. Vajon milyen lehet kívül? Folyamatosan erről fantáziáltam. Az egyik legjobb élményem volt, amikor átléptük a magyar határt, és kaptam egy gombóc fagyit Nyíregyházán - az maga volt a paradicsom.

http://onthespot.blog.hu



Mi az, ami inspirál benneteket, és vajon meddig? Nem jöhet kiégés? 

Eszter: Sőt, én egyre több erőt és kíváncsiságot érzek.
András: Néha kell egy szusszanásnyi szünet, nyáron el is mentünk egy hétre a barátainkkal a Vörös-tengerhez fakunyhókba, beduinok közé. Új-Delhiben az iráni és indiai forgatásunk között próbáltuk levezetni a feszültséget, buliztunk, egy véletlen folytán a legmenőbb helyeken, bollywoodi sztárokkal, ami nagyon vicces volt, de 2 nap után elkezdtük unni... Onnan mentünk forgatni Varanasiba, a halál városába. Néha olyan ez, mint egy sokkterápia.

Szily Nóra beszélgetése az On The Spottal


Barátkozz a Life.hu-val az iWiWen és a Facebookon is!



Kapitány Iván: "Nem simulok, nem görcsölök" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20110218-kapitany-ivan-nem-simulok-nem-gorcsolok-szily-nora-interjuja.html Lakatos Márk: "Igen, én más vagyok" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20110213-lakatos-mark-igen-meleg-vagyok-szily-nora-interjuja.html Ördög Nóra: "Majd szólok, ha jön a baba" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20110206-ordog-nora-majd-szolok-ha-jon-a-baba-.html Kökény Attila: Olyan vagyok, mint egy tank - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20110130-kokeny-attila-olyan-vagyok-mint-egy-tank-szily-nora.html Tolvai Renáta: "Átváltozom, és nem félek semmitől" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20110123-tolvai-renata-a-megasztar-gyoztese-szily-nora-interjuja.html
Cseke EszterS.Takács AndrásSzily NóradokumentumfilmtelevízióOn The Spot