Térdelek a porhanyós földön a veteményesben, csupasz térdembe ékelődnek az apró rögök. Nyári por illata úszik a levegőben. Előttem végeláthatatlan sorokban borsóbokrok, már kicsit sárgulnak, de kirobbanóan feszes hüvelyük tele édes, tökéletes zöld gömbökkel. Borsót szedek, jobbra tőlem a hatalmas, elnyűhetetlen kék műanyag tál azonban az istennek sem akar megtelni. Csak még ezt az egy borsóhüvelyt bontom ki, a nyelvemen görgetem a sima gömbölyűséget. Ha még egyet megeszem, csapjon belém a mennykő, fogadkozom, bár minek a mennykő, úgyis meghalok zöldborsó-túladagolásban. Anyám egy sorral előttem térdel, az ő piros lavórja bezzeg telik, szaporán, szakértő kézzel tépegeti az érett félholdakat, néha szusszan, hátrasandít és tettetett szigorral szól:

- Szedjed, ne csak egyed, mi marad így télire?

Minden nyáron ez a rituálé ismétlődik: leszedjük, leülünk a teraszon, fosztjuk a borsót és beszélgetünk, de amint anyám berohan a házba, hogy ellenőrizze, elég csendesen fő-e a leves, két kézzel tömöm magamba a borsószemeket, ő meg csak legyint és nevet rajtam, amikor visszaér. Anyám a kert nyarának és őszének minden ízét elteszi nekünk. Az édes borsó, a zsenge, sárga hüvelyes bab, a sóska harsogó zöld levelei, a tömzsi tök reszelt teste, az apróra vágott petrezselyem mind nejlonzacskókba kerülnek. Beszerzett egy kis gépet is anyu, ami kiszippantja a levegőt a zacskóból és leforrasztja, mintha szerelmes levelet pecsételne le. A fagyasztóláda, mint hatalmas jégbarlang zárja magába kincseit.

A nyaralásunkat is évek óta a termények sorsához igazítjuk.

- Most nem mehetünk - mondja anyám halálos komolysággal -, mert érik a bab, el kell tenni. Majd utána. Minden évben tökéletesíti az eljárást, a babot és a borsót blansírozza, forró fürdőben mártóznak meg a zöldségek, mielőtt a zacskóba kerülnek. - A felkockázott paradicsomot és paprikát elég megmelegítened, tojást ütnöd rá, máris kész a lecsó - magyarázza -, és a reszelt tök mellett találsz kaprot, csak rántást kavarsz hozzá.

Próbáltam már meggyőzni, lehet kapni mirelit borsót Budapesten bárhol, még az éjszaka közepén is. - Az nem olyan - zárja le a vitát mindig ellentmondást nem tűrően. Alighanem azt hiszi, éhen halnánk, ha nem látna el minket háztájival.

- Csomagold újságpapírba! - utasít, mikor indulunk vissza a fővárosba. - Az védi legjobban a végzetes felengedéstől a téli álmukat alvó zöldségeket. A hátizsákom színültig van mirelittel, és hiába vannak több réteg újságpapírba bugyolálva, jégvirágot lehel a hátamra a fagyasztott zöldborsó. A fagyasztóláda - gyanítom - nem egyszerűen háztartási eszköz, hanem anyám bűbájos hatalmának egyik bizonyítéka: nincs az a hosszú tél, ami alatt kifogynának belőle a friss kerti jószágok.

Tavaly novemberben azonban történt valami. Éppen nekiálltunk pakolni a hátizsákokba, anyám ismerős mozdulattal hajolt a fagyasztóláda fölé. Csak ő képes bármit megtalálni a birodalmában, én mellette ácsorogtam rég lejárt napilapokat forgatva. - Ne most olvass nekem! - ripakodott rám. Adogatni kezdte a csomagokat, és éreztem, baj van. A zacskókból nem sütött a hideg, petyhüdten, puhán feküdtek a tenyeremen, mint az alvó kismacska. Döbbenten néztünk egymásra és kétségbeesetten pakoltuk ki a hűtőládát.

A legmélyebb bugyraiból is döglötten került elő a bab, az uborka, a tök, állott víz csöpögött szomorúan a tasakokból. Mint egy bányaszerencsétlenségnél, úgy kutattunk túlélők után, hiába. A fagyasztóláda nem tudott megbirkózni egy áramszünettel, és átmenetileg felmondta a szolgálatot. Ez az apró üzemzavar elég volt a pusztuláshoz, anyám kiskertjének felbecsülhetetlen értékű kincsei élettelenül hevertek a ládában.

Úgy sírt, mint egy kisgyerek. - Egész nyáron azért dolgoztam, hogy legyen mit adnom nektek - zokogta vigasztalhatatlanul. Én meg álltam ott tehetetlenül, némán, ezek csak zöldségek, szerettem volna mondani. Nem mondtam, mert tudtam: ezek nem csupán zöldségek. Lassan hosszabb ideje élek távol a szüleimtől, mint amennyit velük éltem, szoktam emlékeztetni magam néha. Mégis, minden egyes alkalommal, amikor kilépek a régi házunk kiskapuján, és elindulok, látom a szemükben a megszokhatatlant.

Azon a télen üresen ásított a fagyasztóláda.

Azóta is bánt, hogy nem tudtalak megvigasztalni, anyu.