Steiner Kristóf: Miért vannak a jóbarátok?

lélek barátság szeretet Steiner Kristóf
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
A kisherceg rókája szerint egyszer és mindenkorra felelős vagy azért, akit megszelídítettél, ám a "való világban" a barátságoknak kikiáltott emberi interakciók gyakran csak addig tartanak, amíg nem kell erőfeszítéseket tennünk.   

Amikor pedig egy barátság kisiklik, elhervad, vagy egyszerűen csak elhalványul, könnyes szemmel siratjuk a közös élményeket, esetleg keserűen dohogunk magunkban: "Ő a hibás. Ha nem viselkedik úgy, ahogy, még ma is barátok lennénk..."

Jövőre leszek harmincéves. Ilyenkor az ember óhatatlanul némi számvetésbe kezd, és a lelki leltár során előbb-utóbb a kapcsolatait is kénytelen "leporolni". Azok az emberek, akiket évek óta, szinte rutinszerűen nevezek a legjobb barátaimnak, tényleg a lelki társaim? Vagy egyszerűen csak - ahogy oviban neveztük őket - játszótársaim voltak az életem egy bizonyos szakaszában?

Thinkstock
Thinkstock



Az elmúlt három esztendőben hat különböző helyen éltem, négy városban. Amikor elköltöztem Budapestről, őszintén hittem benne, hogy a barátaim sokkal közelebb állnak hozzám, mintsem hogy egy röpke repülőút közénk állhasson...

Amikor elkezdtem kabbalát tanulni, a tanárom, David Zakin a szemembe nézett, és azt mondta: "Fel kell készülnöd rá, hogy lesznek, akik bolondnak tartanak majd, és akadhatnak majd barátok, akikkel néhány év elhivatott tanulás után egyszerűen kevesebb közös témád akad majd." És bár akkor nem értettem, hogyan is rombolhatná le a barátságaimat az, hogy igyekszem önzetlenebb, tisztább, fényesebb lélekként élni, ma, három évvel később fájó szívvel ismerem be: Davidnak igaza volt.

Thinkstock
Thinkstock



Ahogy egyre kevésbé kezdett érdekelni, hány kilót dobott le vagy szedett fel Britney, vagy hogy milyen színek dominálnak az új Zara kollekcióban, a régi barátokkal szervezett, egykor vitriolban tocsogó vacsorák is megváltoztak. Furcsa módon azt kellett észrevennem, hogy ha nem veszek részt az ismerőseink szapulásában, tartózkodom a negatív véleményformálástól, és - ne adj Isten - épp nincs kedvem alkoholt inni, azonnal "outsider" leszek.

Furcsa paradoxon... rá kellett döbbennem, hogy azzal párhuzamosan, hogy egyre mélyebben tanulmányozom a spirituális gyökereimet, a kollektív tudat hatalmát, és egyre jobban hiszek a feltétel nélküli szeretetben, egyre kevesebben tartanak lépést velem a "régi barátok" közül... vagy épp ellenkezőleg: villámgyorsan elhúznak mellettem. Számomra a barátság nem azt jelenti, hogy néhány "kiváltságost" exkluzív bánásmódban részesítek, hanem azt, hogy igyekszem mindenkivel, a "nem barátaimmal" is úgy bánni, mint lelki társakkal. És bár továbbra is hiszek a "szeresd a szomszédod, ahogy önmagad" elvben, ez a gondolkodásmód csaknem annyi fájdalmat okozott nekem, mint amennyi örömet: a "nagy filantrópia" mellett a barátaim kevésbé érzik magukat értékesnek, és sokan szépen-lassan elszállingóznak mellőlem. Ugyanakkor a nyitottságom a korábban "ismeretlenek" irányába számtalan csodát hozott az életembe: sokszor találkozom helyzetekkel, ahol egy szinte idegen tesz meg értem olyasmiket, amik néhány barátomnak - fájdalmas, de igaz - eszébe sem jutnának.

Thinkstock
Thinkstock



Amikor például néhány hónappal ezelőtt törött lábbal feküdtem itthon, és egy váratlan pillanatban hatalmas virágcsokor érkezett, az egyik szemem sírt, a másik nevetett: boldog voltam, hogy a barátaim, akiket a Kabbala Központon keresztül ismertem meg, gondoskodnak rólam... és szomorú voltam, hogy a "hivatalos" barátaimból gyakran egy mailt sem tudok kisajtolni.

Nem hiszek a szeparálódásban. Az "együtt"-ben hiszek, az ölelésben, a szépségben és az összeolvadásban... és az "örökkön örökké"-ben. A mamám gyakran mondogatta, hogy bár a baráti szeretet örök, ez nem jelenti azt, hogy a barátaink örökké mellettünk lesznek. Most kezdem megérteni, mit is üzent ezzel: az áldás, a boldogság és a felejthetetlen közös élmények, amiket a barátainknak köszönhetünk, olyanok, mintha a lelkünket felépítő téglák volnának. Senki sem veheti el őket tőlünk. Akkor sem, ha a "lélek-kőműves", aki elhelyezte azt, már messze jár. Szerencsés vagyok, hogy egy bizonyos életszakaszomban megadatott nekem a közelsége, a többi pedig éppen úgy alakul, ahogy annak történnie kell.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.