Sabinával és Garry-vel Londonban találkoztunk, amikor tavaly beiratkoztam a Goldsmith Egyetem kultúraírás kurzusára. A kelet-londoni házunk a Millfilelds Roadon állt, egy köpésnyire a "Murder Mile"-nak csúfolt Clapton tavacskától, ahol a kétezres évek elején állandóak voltak a késelések. A ház maga sem volt éppen a Ritz szálló: az ablakpárkányokat vastagon beborította a szutyok, a konyhában legfeljebb az egerek főztek, a szobákban pedig foltos padlószőnyeg árulkodott arról, hogy ez a viktoriánus vityilló inkább afféle átmeneti szálláshely, mint otthon. Ugyanakkor olcsó volt és praktikus, hiszen minden "londoner" tudja, hogy Kelet-London - Hackney, Dalston, White Chapel és Bethnal Green  - a brit metropolisz bohém művésznegyede.

Számomra persze nem is volt kérdés, hogy a ház és annak lakói hamarosan gyökeres változáson mennek majd keresztül: első lépésként kitakarítottam a konyhát, és szokásommá vált, hogy reggel tortával vagy muffinnal és egy kis üzenettel várom az akkor még egymással is alig-alig kommunikáló lakótársakat. "Helló, én egy citromos-áfonyás pite vagyok, léci, egyetek meg!" A magányos majszolással induló reggelek hamar közös kávézásba torkollottak, majd beindultak a nagy, közös főzések, ezzel együtt pedig a ház is felébredt százéves álmából: otthonná változott. Sabina, a bangladesi származású főbérlő egymás után hozta haza a régi, "lelke van" típusú kisbútorokat, festményeket, teáskészleteket és egyéb, behatárolhatatlan funkciót betöltő tárgyakat a charity shopokból, az arcán rózsaszín csillagtetoválást viselő, skóciai Garry pedig tucatszámra sütötte a kenyereket, és fűszernövényekkel ékes miniparkká változtatta a korábban derékig érő gazzal borított kertet. Sabina, Gary, én és szerelmem, Matan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és mire elérkezett a karácsony, már olyanok voltunk, mint a zselé meg a csoki a szaloncukorban: elválaszthatatlanok.

Idén ősszel ők ketten adtak össze minket Tel Avivban a hüpe alatt, és persze ebben az évben is együtt ünnepeltük a karácsukát - a karácsony és a hanuka fúzióját -, ezúttal Budapesten, egy szlovákiai kiránduláson, és ismét Londonban. Hatalmas lakomákat csaptunk közös barátainkkal, korábbi lakótársainkkal - hiszen aki a Millfields Roadon töltött idők során velünk volt, az örökké ennek a furcsa kis családnak a tagja marad. A két ünnep között pedig visszareppentünk a brit fővárosba, hogy - tavalyi, hagyományteremtő pantomim látogatásunkat megismételve - a Hackney Empire Színházban megnézzük a Hamupipőke társadalomkritikával és humorral megfűszerezett változatát. Ilyenkor teljes erőbedobással éneklünk és kajabálunk a színpadon interaktív kommunikáló színészekkel.

Az ünnepek elmúltak, és ezzel egyidőben mi is visszarepültünk sokadik otthonunkba, Tel Avivba. Másfél esztendő után most először fordul elő, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb a mi "fura barátainkkal". Bár csak néhány napja, hogy elbúcsúztunk egymástól William Blake sírhelye mellett - ide zarándokoltunk el egy utolsó, közös piknikre. Az elmúlt év mindannyiunk számára olyan volt, mint egy csodálatos hullámvasút-menet: Garry levetette a félszegségét, és elmélyült a kabbala tanaiban, Sabina egy hétéves kapcsolatnak vetett véget, és otthagyva korábbi munkáit mint telefonkezelő és pultoslány, a BBC éttermében kezdett dolgozni, és matematikát tanít egy kelet-londoni leányiskolában. A párom, Matan medikusból orvossá avanzsált, én a Goldsmith-kurzus után angol nyelven is elkezdtem publikálni az izraeli Time Out magazin meleg és leszbikus rovatának rendszeres szerzőjeként.

Segítettünk egymásnak megvalósítani az álmainkat, és közös álmaink is születtek: elhatároztuk, hogy 2012-ben nemcsak élvezzük majd a sors-hullámvasút nyújtotta felemelkedéseket és zuhanásokat, de magunk vezetjük majd az életünk vonatát. És akármerre is vezetnek a sínek, egy biztos: december 27-én mindannyiunknak a Hackney Empire-ben a helye, hogy kurjongatva köszöntsük a karácsonyi pantomim jól ismert hőseit... és persze egymást, egy szoros, szívből jövő öleléssel.