Puzsér Róbert: "A média: hazugság"

2012.11.25. 19:40

Akkor vált országosan ismertté, amikor zsűritagja lett a Csillag születik című tehetségkutatónak. Ő a megosztó, a megmondóember, aki nyolc éven át dolgozott egy könyvön. Végre megjelent a Szélsőközép.

Volt ilyen címmel rádióműsorod és blogod is. Van némi ellentmondás a kifejezésben. Hogy lehet szélső, ami közép? Vagy hogy lehet közép, ami szélső?
 

Ez az ellentmondás látszólagos. A "mi?" kérdésre a választ az adja meg, hogy közép, a "hogyan?" kérdésre pedig az, hogy szélső. Ez azt jelenti, hogy a szemléletünkben alapvetően középen állunk, de ahogy azt megfogalmazzuk, az meglehetősen szélsőséges.

Fotó: Szabó Balázs/Life.hu


 
Mármint ez ugyanaz a stílus, ahogy te a műsoraidban, illetve zsűritagként is megnyilvánultál? Konfrontatív, megmondó, őszinte véleménymondás bármiről?

 
Pontosan. Fittyet hányva mindenféle tabura. A Szélsőközép egy beszédmód, de egy szemléletmód is egyben. Elutasítja az érdektelen és felszínes locsogást, épp ahogy a hétköznapok nyelvétől és emberétől idegen, elefántcsonttoronyba zárkózó értelmiségi diskurzust. Elutasítja a pártok meg a cégek zsebében való bújkálást, illetve az ehhez tartozó, megrendelésre zajló kommunikációt.
 
Amikor zsűritag voltál, akkor is megosztotta az embereket az, amit és ahogyan mondtál. Bár ódzkodtál tőle, valamelyest mégis bekerültél a bulvármédiába. A műsor óta azonban alig szerepeltél. Fel akartad számolni a "bulvár Puzsért"?

 
Én a "bulvár Puzsérnak" el akarom vágni a torkát és ki akarom véreztetni. Azt szeretném, ha mind a hat liter vére kifolyna, és utána olyan mélyre akarom elásni, hogy soha ne lehessen exhumálni. Ha a "bulvár Puzsért" ki tudnám metszeni magamból, azon nyomban megtenném. Ha Puzsér használta valamire a bulvárt, akkor mindig arra igyekezett használni, hogy ott, ahol a pók fészkel, bent a bulvár vermében fejtse ki a bulvárkritikát. Fogalmazhatok úgy, hogy a bulvár olvasóival szeretném nagyon direkt módon megosztani a bulvárral kapcsolatos ellenérzéseimet. Úgy gondolom, hogy a bulvár egy nagyon sötét civilizációs defektus. A kultúránk betegségének egyik súlyos tünete. Amikor véget ért a tehetségkutató, kivontam magam a nyilvánosságból, mert Puzsér a tehetségkutató során sajnos egyre inkább elbulvárosodott. Én nem ezeken a frontokon kívánok kommunikálni, ezért kivontam magam ebből durván fél évre. Most azért tértem vissza, mert a könyvemet szeretném ismertté tenni, adni egy esélyt a számára. A modern kapitalizmusban egy termék eladhatósága sajnos egyre kevésbé függ a minőségétől. A marketing nagyrészt átvette a minőség helyét. Ez hosszabb távon a kapitalizmus válságához is elvezethet. Az volna a kapitalizmus nagy erénye, hogy a jobb minőségű termék kiszorítja a piacról a rosszabbat. Csakhogy olyan tényezők, mint a marketing vagy a tervezett elavulás keresztülhúzzák ennek a logikának az érvényét. Ezek olyan vírust jelentenek ebben a mechanizmusban, amelyek pont a legfőbb és leghasznosabb vonásaitól fosztják meg a fogyasztásra épülő tőkés rendszert.
 
De te is élsz azokkal az eszközökkel, amelyeket nem szeretsz vagy éppenséggel méltóságon alulinak tartasz. Így tudhatta meg ország-világ, hogy ki az a Puzsér. Már nem csak egy réteghez szólsz, remélheted, hogy többekhez eljutsz - például a könyveddel.
 
Ez így van. Amikor elvállaltam a zsűrizést, az volt a fő kérdés, hogy én használom-e majd azt a tévécsatornát, vagy az használ-e majd engem. Most visszatekintve elégedett vagyok.
 
Nem vádoltak azzal, hogy eladtad a lelked, te, a kívülálló, a kemény megmondóember?
 
Természetesen ért ilyen vád, de nem hiszem, hogy a lelkemet különösebben eladtam volna. Abban a műsorban sem képviseltem mást, mint a legjobb ízlésemet. Nem adtam elő másképp, mint mondjuk bármelyik rádió- vagy tévéműsoromban tettem, csupán a kommunikációm tárgya változott, a módja nem. Nem gondolom, hogy közérdeklődésre tartana számot, hogy Alcsútról vagy Felcsútról vagy melyik csútról érkezett a bajusz, meg hogy épp jobban vagy rosszabbul énekelt. Ez korántsem annyira közérdekű, amennyire közérdekű én általában szeretek lenni. Egy ilyen jellegű kompromisszumot nyilván megkötöttem. Ezen kívül azonban nem nagyon tudom kárhoztatni magam. Hogyha ennek a könyvnek a nyilvánossá tételéhez az én alfelcsúti bajuszkritikám valamit hozzátett, akkor bőven megérte. Akkor pozitív a mérleg. Ezt a tehetségkutatót azért vállaltam el, hogy az egyéb projektjeimhez nagyobb nyilvánosságot kapjak.
 
Még mindig odamennek hozzád autogramot kérni? Tudom, hogy azt nem szereted...
 
Igen, odajönnek, és valóban nem szeretem. Legalább a könyvemet vegyék meg, és hozzák oda! Azt örömmel aláírom. Nem hiszek abban, hogy a nevem egy cetlire firkálva bármiféle értéket képez, hogy valakinek tényleg szüksége van arra, hogy egy apró papíron a nevem szerepeljen az én kezem írásával. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez bárkinek is értékes, és nem is szeretném, hogy az legyen. Durván aránytalannak érzem ezt a fajta fétist, és meggyőződésem, hogy torzító hatással van az úgynevezett sztárok személyiségére.
 
Jó, de ez a szeretet jele. Vagy a rajongásé. Vagy?
 
Csak az a kérdés, hogy kinek szól ez a szeretet? Hány százalék ebből a legnépszerűbb hazai televíziós logó, hány százalék az országosan ismert tehetségkutató és hány százalék Puzsér Róbert? Biztos, hogy mindez nekem szól? Nagy a kísértés ilyenkor, hogy az ember elhiggye ezt. Én viszont azt gondolom, hogy ha valaki mást, mondjuk Random Senki Árpádot ültették volna be a helyemre a zsűribe, akkor ennek a rajongásnak minimum a negyven százalékát ő is megkapná. Ha pedig nálam alkalmasabbat, tehetségesebbet ültetnek be, akkor ő meg megkapná a száznegyven százalékát annak, amit én. Persze egy hárommilliós merítésből ez minden esetben rengeteg pozitív visszajelzést jelent. Nyilván van bizonyos részem az elismerő reakciókban, de nagyon nagy szereptévesztés lenne, ha azt képzelném, hogy ez az egész nekem jár, mert én valaki vagyok.

Fotó: Szabó Balázs/Life.hu


 
Egy pillanatig sem csapott meg annak a szele, hogy visszaigazol valamit a rajongás vagy a népszerűség?
 
A rajongás és a népszerűség nem igazol vissza szinte semmit. Én azt megelőzően, hogy elvállaltam a tehetségkutatót, két és fél éven keresztül gyártottam egy filmekről szóló rádióműsort egy most már megszűnt rádiós frekvencián. Nagyon keményen dolgoztam rajta. Bejátszásokat vágtam, filmzenéket válogattam, hozzáértő emberekkel beszélgettem.
 
Született rengeteg filmes toplista, aztán elindult egy rendezvénysorozat is, de hiába dolgoztál annak idején annyit és olyan aprólékosan, mégis csak kevesekhez jutottál el. Ehhez képest egyetlen mondatod a tehetségkutatóban, miszerint "Mi volt ez a...
 
...pusztító alpáriság?" Internetes mém lett, mert olyan minőségű megmondásnak tűnt, amilyen frontális kommunikáció addig a médiában nem nagyon fordult elő. Többek között ez is a média degeneráltságát mutatja. Na mindegy, azt akartam mondani, hogy az a rádióműsor ezerszer több intellektuális energiát, szellemi tartalmat hordozott, és ezerszer többet is dolgoztam vele. A szorgalom, a tudás és a befektetett szellemi energia ezerszeresét tettem bele abba, mint amit a tehetségkutatóba, és ennek ellenére abból lett siker. A siker ugyanis erősen kötődik bizonyos brandekhez, bizonyos fogyasztói szokásokhoz, amelyek megkerülhetetlenek. Azért vettem részt a Csillag születikben, hogy ezek által több kredithez jussak, több zsetonnal játszhassak a rulettasztalnál.
 
A könyvedben a médiát is elemzed. Aki képernyőre kerül, az szeretné, hogy minél többen elfogadják. Először fáj, amikor az ember szembesül azzal, hogy nem lehet mindenkinek tetszeni. A frontális kommunikáció mindig kétesélyes: vagy-vagy... Kedvelnek, egyetértenek, utálnak, elutasítanak - nem?
 
Mindez nem érdekes. Én cseppet sem számítok, én senki se vagyok. A fontos mindig az, amiről szó van. Százezerszer fontosabb dolgok vannak, mint én. Ki vagyok én? Mit számítok én? Miért közérdekű az, hogy én mit csinálok, kivel élek, jól alszom-e, mit eszem, szeretnek-e, vagy hogy én szeretném-e, hogy szeressenek? Ezek mit sem számítanak. Ez a hatalmas közös szereptévesztés, amikor a médiát bitorló ember azt képzeli, hogy ő érdekes attól, hogy visszaveri a fényt bele a kamerába. Nem. Százezer fontosabb dolog van, sőt, kizárólag fontosabb dolgok vannak, mint bármelyikünk. Én egy csatorna vagyok. Olyan, mint mondjuk a kamera vagy a mikrofon. Része és hordozója a folyamatnak, de nem a tárgya. Rajtam keresztül információ jut át. Annak a tárgya a fontos. Az, amiről épp aktuálisan beszélek.
 
A kamasz lázad. Vannak indulatai, világmegváltó gondolatai. Nem azt mondom, hogy te úgy maradtál, de mitől vált hivatássá, létezési formává ez a stílus? Honnan ered?
 
Én mindig kívülálló voltam. Minden helyzetben és minden csoportban. Azt hiszem, hogy ez számomra egy szerepkényszer. Fontos státusz ez, ha valaki kritikus akar lenni, sőt, azt gondolom, hogy az értelmiségi létnek az alfája és omegája ez az outsider állapot. Ha valahová tartozik, az már bizonyosfajta korrupciót jelent egy nyilvánosságért felelős értelmiségi számára. Én egyébként világéletemben tök ugyanazt csináltam. Keményen véleményeztem, frontálisan kritizáltam minden esetben és kérdésben. Amíg nem volt mikrofon előttem, addig ugyanezt egy sör mellett adtam elő a haverjaimnak. Abban a pillanatban, amikor mikrofon került a pofám elé, örültem, hogy de jó, ezt most sokkal többen hallják, habár úgy, ahogy én adom elő, biztos nem sokáig. Majd lett egy újabb, még nagyobb felület, míg aztán végül ott volt az arcom előtt a hárommilliós platform, ez volt a tehetségkutató. Egyetlen pillanatra sem szabad elhinni, hogy ennek a folyamatnak én a célja vagyok, bármit daloljanak is a szirénhangok, csakis az eszköze szabad, hogy legyek. Amikor eljön a nap, hogy már nem tudok a világról valami érvényeset, értelmeset vagy értékeset áttolni a keresztmetszeten, abban a pillanatban abba kell hagynom, és nem is lesz kár értem. A probléma az - és ez az én jelenlegi outsiderségemnek az alapja -, hogy ma a frontális, direkt közlés egyszerűen nem trendi. Aki határozott, egyértelmű véleményt mond, az kiadja magát, és manapság senki se szeret magán támadási felületet kínálni. A helyezkedés, mindenkinek megfelelés, mindenkivel jóban levés, jópofizás, kint is vagyok, bent is vagyok - ez a mai világ életelve. Én ezzel szemben határozom meg magam. Engem ez jogosít fel arra, hogy azt tegyem, amit teszek. Hogyha lenne még pár ember a médiában, aki azt tenné, amit én, és úgy vagy úgyabbul, ahogyan én, akkor nekem már nem lenne jogom itt lenni, és foglalni a közös felületet.
 
Kétely van benned? Hogy vajon igazam van-e abban, amilyen véleményt megfogalmazok?
 
Van, de nem a stúdióban. A kételkedés, a mindent megkérdőjelezés fontos tulajdonság. Csak ez egy korrekt műsorban úgy jelenik meg, hogy ott ül mellettem egy beszélgetőtárs, aki előjön egy az enyémtől eltérő, de szintén nagyon erős véleménnyel. A néző megkapja ezt a két véleményt, mi pedig nem vonunk le konzekvenciát, nem jutunk közös nevezőre, nem oldjuk fel a feszültséget valamiféle konszenzusban, hanem kivezetjük a dilemmát a képernyő másik oldalára. Döntse el a néző - akit felnőtt embernek tekintünk -, hogy kinek van igaza! Ilyen volt maga a Szélsőközép című műsor is. Általában egy-egy ellentétes véleményt fogalmaztunk meg, és rábíztuk a hallgatóra, hogy eldöntse, melyikünk pártjára áll. Őbenne álljon össze a tanulság, és ne a rádióműsorban! Szerintem így érdemes kommunikálni a médiában.

rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence


 Mostanában filmes előadásokat tartasz, és csináltok stand-up tragedy-t? Az micsoda? Miért nem comedy?
 
Egyrészt a stand-up comedy műfaját Magyarországon súlyosan félreértették. A stand-up comedy nem azt jelenti, hogy valaki kiáll és vicceket mond, amin az emberek nevetnek, hanem hogy átad egy nagyon erős közlést, aminek van ideológiája, komplex gondolati íve, amit fontos felrajzolni, amit fontos megérteni, amivel az előadó magára szegezi a közönség figyelmét, és ami történetesen vicces.
 
Hofi nem ezt csinálta?
 

Ő ilyesmit csinált, igen. Nem az az olcsó és hitvány jópofáskodás ment, ami a Showder Klub résztvevőit jellemzi, tisztelet a nagyon kevés kivételnek - leginkább Kőhalminak -, Hofi a humoros monológjai között és által képes volt megvalósítani egy drámát. De mi - Gödri Bulcsu kollégámmal - még annál is több drámát viszünk föl a színpadra. A lényeg mindig az ideológia. Mindig valami fontos gondolat, amit át akarunk adni, amivel mozgósítani akarunk. Ha nevetnek, hát nevessenek, ha sírnak rajta, hát tegyék, ha felháborodnak, akkor távozzanak! Ez mind jó, és mind a tervünk része.
 
Ez a vehemencia nyilván nem működhet 0-24-ben. Mikor töltődsz? Van úgy, hogy belassulsz?

 
Nyilván van, de azt nem hiszem, hogy olyankor tölteném fel magam azzal, amit aztán elmondok. Úgy képzelem, hogy a világ beárad a gyermekbe hosszú-hosszú éveken, évtizedeken keresztül, és mindez leszivárog a tudattalanba. A tudattalan olyan, mint egy leves. Ott fő folyamatosan, és az ember újabb meg újabb élményekkel, impulzusokkal fűszerezi. A pszichológia úgy tartja, hogy tizenhat éves korodra kialakul a személyiséged. Akkorra kiderül, hogy az gulyásleves, bableves vagy húsleves. De ez nem azt jelenti, hogy az már nem változhat. Azt még mindig el lehet sózni, az még mindig lehet ízesebb, még sok minden kerülhet bele. Amikor beszélek veled, akkor én ebből merítek. Mindig ezt teszem.
 
Akinek mondtam, hogy találkozunk, rögtön azt kérdezte - vajon civilben is "olyan" vagy?
 
Tudhatod, hogy igen. Szerintem pont ugyanígy viselkedek mindig. Egyébként a médiával a legnagyobb probléma az, hogy a benne szereplők megváltoznak a kamera hatására. Azt érzik, hogy el kell játszaniuk egy szerepet: a megfontolt, mértékadó emberét. Mert a média az felelősség, ugye? Ahhoz fel kell nőni. Ezért ők eljátszanak egy televíziós hitelességet, ami valójában egy hazugság. Pont az lenne a lényege egy ilyen helyzetnek, hogy az ember felejtkezzen el a kameráról. Gondolom, megfigyelted, hogy minél inkább elfelejtkezel arról, hogy egy stúdióban ülsz, annál jobb lesz a műsor. Amikor rádióztunk, sokszor megfigyeltük, hogy amikor éppen be van kapcsolva a mikrofon, akkor gyártjuk a rosszabb műsort, de amikor ki van kapcsolva - mert éppen zenét sugárzunk, és közben a stúdióban adáson kívül beszélgetünk -, sokkal jobb műsort adunk elő. Ez egy igen súlyos probléma, amin folyamatosan dolgozni kell. Viccesebb kedvünkben gondoltunk is arra, hogy megcseréljük a mikrofon be- és kikapcsoló gombját. Az alapvetés az, hogy a média: hazugság. Csak akkor tudjuk egy kicsit valóságosabbá tenni a mediatizált közlést, hogyha ezt nulla kilométerkő gyanánt lefektetjük. A televízióban a hírolvasók nyáron rövidgatyában vannak, míg a képernyőn zakó, ing és nyakkendő látszik - ez például a média általános hazugságának egyik beszédes jele. Lehet egy tévé hitelesebb vagy kevésbé hiteles, de a televízió legfőbb hazugsága az, hogy önmagát lépten-nyomon valóságként tünteti fel. Hogyha a tévé elkezdené azt kommunikálni magáról, hogy "illúzió vagyok", az már egy igazabb közlés lenne, mint az, amikor arról győzködi a nézőit, hogy "Mi elhozzuk önnek a szobájába a valóságot!". Ha ennek az állításnak az alapvető hazugságával tisztában vagyunk, akkor holnap talán létrehozhatunk egy kicsit kevésbé hazug médiát, mint a mai. Én ezen vagyok.

Láttad már? Benne vagyunk a tv-ben!



Stohl András: "Ezt magamnak köszönhetem" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20121019-stohl-andras-ezt-magamnak-koszonhetem-szily-nora-interjuja.html Nagy Feró: "Nagyon gyenge tudok lenni" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20121012-nagy-fero-nagyon-gyenge-tudok-lenni-szily-nora-interjuja.html Szántó Dávid: "Igazságtalannak éreztem a dolgot" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20121007-szanto-david-igazsagtalannak-ereztem-a-dolgot-szily-nora-interjuja.html Gregor Bernadett: "Mit bántam volna meg?" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20120928-gregor-bernadett-kinek-nem-voltak-zurjei-szily-nora-interjuja.html Bálint Gyuri bácsi: "Föl vagyok készülve" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20120921-balint-gyuri-bacsi-fol-vagyok-keszulve-szily-nora-interjuja.html Oroszlán Szonja: "Biztos sírni fogok! És félni is..." - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20120916-oroszlan-szonja-biztos-sirni-fogok-es-felni-is-szily.html Malek Andrea: "Nem veszem magam halálosan komolyan" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20120908-malek-andrea-nem-veszem-magam-halalosan-komolyan-szily-nora.html
Szily NóraPuzsér Róbertkönyvtelevíziókritikaműsorszórakozástehetségkutató