Olvasd el, és hagyd magadban megérni. A népmesékben a szülők csak néhány pogácsával és egy-két gondolattal bocsátják útra gyermekeiket. Azokkal a gondolatokkal, melyekről tudják, hogy fontosak, és csakis az övék. Ezt az útravalót már korábban is olvashattad, most egy másik megközelítésben osztom meg veled.

Ezt mindenki tudja, és átéli. Mégpedig többféle módon. Valaki úgy, hogy szüntelenül keres, kutat, kipróbálja a másikkal az életét, s ha látja, hogy "nem ő az" - elhagyja.

Van, aki passzívan várja, hogy jöjjön a hiányzó fél. Olyan, mint a földbe kötött virág, illatokkal csalogatja a másikat, de ő maga nem mozdul. Megpróbál a hiánnyal vagy a teljesületlen álmaival együtt létezni.

A harmadik megtanul félbevágva élni. Magányosan. Sokszor ráfizetett azért, mert lélekben és testben kinyitotta magát a másik felé - s ezért bezárkózik, és elsajátítja az egyedüllét művészetét. Ez manapság a leggyakoribb. Hozzászokni a társtalansághoz, vagy beérni pótszerrel. Nem ő az, akit keres, de hasonlít rá. S ez is jobb, mint a semmi.

Szeretethiányos világban élünk. Azt kevesen tudják, hogy a társtalanság és az elidegenedés alapvetően nem a másokkal való kudarcaink eredménye, hanem az önmagunkkal való rossz viszonyé. Elfelejtettük, amit a régi nagy korok és tanítók tudtak még, hogy ketten élnek bennünk: van egy kifelé néző, csakis a saját érdekeit látó, önző egónk - és van egy Benső Énünk, aki sohasem felejtette el, hogy mindenki a testvére, a sorstársa, és egy vele.

Úszó jéghegyek vagyunk, de tudnunk kell, hogy a tengerből vagyunk valamennyien, s mihelyt elmúlik ez a komisz tél, meglágyulunk, visszaolvadunk a végtelen és bölcs tengervízbe s újra egyek leszünk. Benső Énünk ebben a parttalan és határtalan tengerben él, ott, ahol a jéghegy összekoccan a másikkal, és csattanva szilánkokra törik - a Benső Én tudja, hogy mindez csak a dermesztően hideg külső világ tragédiája: belül egyek vagyunk.

Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk. Ha a jéghideg én, én, én, én helyett megszólal bennünk először a Te, aztán a Te és Én - és végül a Mi. Minden ember mélyvalósága tenger természetű és szeret. Fönt azonban meg van fagyva, magányosan didereg és fél. Mitől? Fura dolgot mondok: a szeretettől fél. Mint jéghegy az olvadástól.