Vámos Miklós: "Örömmel lógok ki a sorból"

2013.12.15. 21:15

Majdnem összes címmel jelent meg válogatott novellás kötete. Majdnem az összest olvasva utaztam térben, időben, keserédesen mosolyogva. Szeretem a stílusát, a mondatait - ahogy gondolkodik, írásban és lehuppanva egy kávé mellett egyaránt.

Olvasgatni, válogatni az összes novelládból nem olyan, mintha régi fényképeket nézegetnél? Amikor az ember a valaha volt arcában keresi a mostani vonásait?

Nem, mert ezek nem az én arcképeim. Ugyan hasonlítanak rám, főleg fiatal koromban kevés különbség volt a Vámos Miklós nevű ember és férfihősei között, de soha nem az volt a cél, hogy saját portrémat megrajzoljam. Mindig valami gondolat kifejezésére törekedtem, és ehhez jól jött az az élet, amit a legjobban ismertem, vagyis a sajátom. De ahogyan egy kicsit ravaszabb, tapasztaltabb lettem, kezdett a távolság nőni köztem és a szereplők között, és a későbbi, sikerültebb írásokban már semmi közöm nem volt hozzájuk. Az első szövegeket 16 évesen írtam, most meg már túl vagyok a hatvanon, tehát eltelt egy emberöltő. Arra törekedtem, hogy minden korszakból legyenek korfestő szövegek, és hogy mindenféle szerkezetű, formájú, stílusúból bekerüljön néhány. Sokféle irodalmi megoldással kísérleteztem, mint ahogy ma is, és azt gondoltam, jó, ha bemutatom a palettát.

Nézd meg galériánkban az interjú képeit!Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Játszol a szavakkal, a hangulatokkal. Miközben olvaslak elszorul a szívem aztán hirtelen mosolyra húzódik a szám.

Mindig nagyon ironikus volt a szemléletem. A legnagyobb tragédiában is igyekeztem meglátni a humoros vonatkozásokat, mert szerintem a legérvényesebb műfaj a tragikomédia. Minden rosszban meg lehet találni a jót, és minden jóban a rosszat. Azt hiszem, az írásaim is ezt a világszemléletet próbálták tükrözni.

Ez a játékosságod honnan ered?

Azt hiszem, így születtem. Történetekben látom a világot. Az iskolában felelés helyett is történeteket meséltem. Tantárgyfüggő volt, hogy mekkora sikerrel. Ezt nem csinálom, így jön. Ha mondjuk, most befejezzük ezt az interjút, és két hét múlva valaki megkérdezné, hogy na, mi volt, akkor amit elmesélnék, az nem a valóság lenne, mert történetté alakul a fejemben. Már nem te leszel a másik szereplő, hanem az, akivé átalakít a képzeletem. Ez egyébként a magánéletet kicsit komplikálttá teszi, mert én mindenre úgy emlékszem, ahogy történetté vált és nem úgy, ahogyan volt.

Miközben válogattál, nem sóhajtottál fel: Hogy múlik az idő!

Nekem mindig és mindenről az idő múlása jut eszembe, akkor is, ha épp nem novellás kötetet állítok össze. Érzékelhető, hogy a területileg nagy országok írói remekül tudják használni a teret. Számos amerikai regény kezdődik úgy, hogy két ember beül egy autóba, és csak mennek hosszan. Viszont a kis népek írói nehezebben tudják megragadni a teret. Ezért jól teszik, ha megpróbálnak ügyesen bánni az idővel. Tér és idő, két alapfogalom. A zene lényegében az idő művészete, a képzőművészet a téré, a prózaíró pedig szerencsés, mert neki mind a kettő rendelkezésére áll. Azt hiszem, én elég jól kezelem az időt. A regényeim szerkezete mindig az idő valamiféle keretére vannak fölfűzve. Ilyen alapon az idő múlását állandóan érzékelem. Bár mostanában boldogtalannak illik lenni, én mégis folyamatosan azt érzem, hogy milyen boldogság élni, és hogy sietni kell, valamit mindig csináljak, valahova fussak, hogy kihasználjam.

Kattints a galériáért!Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Mindig ezt érezted? Az élet boldog és futni kell?

Igen. Talán tudsz róla: én a prózaíráson kívül annyi mindent csináltam életemben, hogy össze sem lehet számolni. Ennek mindig az volt az oka, hogy át akartam élni új dolgokat. Még, még, még! Ezt is ki szeretném próbálni, azt is! Túl a nyugdíjkorhatáron például kétszemélyes zenekart alapítottam Bornai Tiborral, és nem aggódtam, hogy kinevetnek. A nyugati gondolkodás arra sarkall, hogy ha teszem azt kiderül 6 éves korodban, hogy ügyesen zongorázol, akkor mindig csak zongorázz. Jussál el a Kodály 333 gyakorlatától Schönbergig. Az nem baj, ha máshoz nem értesz. Viszont a keleti bölcselet azt tanítja, hogy mindig azt kell csinálni, amit még nem tudsz.

Amikor megtudtam, hogy elkezdtél gitározni, jó értelemben vett irigységet éreztem. Milyen jó, ha valaki egyszer csak úgy dönt, hogy 42 év szünet után vesz magának egy Fender gitárt!

Ha így lett volna, büszke lehetnél rám, de másképp történt. A zenetanárnő, aki az egyik kisfiamat furulyára oktatta, kérte, vegyek egy kottatartót. Bementem a boltba: kottatartó van? Volt többféle. Oldalra néztem, és megláttam a fekete Fender gitárokat. Neked talán nem mond semmit, de a Fender olyan gitárban, mint a Roll’s Roys autóban. Kamaszkoromban úgy szerettem volna egyet! De nemhogy Magyarországon, még Európában sem lehetett kapni akkor. Most meg ott álltak előttem. Tudod, a gitár olyan, mint egy nő. Gondolj az alakjára. Egy fekete nő! Megvettem. Nem gondoltam, hogy játszom is rajta. Akkor fölhívott Bornai, tudod, a KFT zenekarból. Ezeréves haverom. Azt mondta, a keyboardja évről évre nehezebb, amikor be kell emelnie a csomagtartóba. Mire én: Válassz egy könnyebb hangszert. Ő pedig, halálosan komolyan: Tényleg, már régóta szeretnék megtanulni gitározni. Áthívtam. Először Beatles emlékzenekarrá váltunk a nagyszobámban. Fordítgattam a szövegeket. Aztán megjelent a Szitakötő című könyvem, érdeklődött a kiadó, mi legyen a könyvbemutatón. Már annyit beszélgettem irodalmárokkal, gondoltam jöjjön Bornai, és kérdezzen ő. Gondoltuk egyet, énekelünk is, a capella. Ez valahogyan sikert aratott, föltették a Youtube-ra, és jöttek a meghívások. Mit csináljunk? Bornai azt mondta, hát, menjünk! Aztán elindult a rádióműsor is, a Kalózadás. Hidd el, minden a véletlenen múlik. Az én életemben legalábbis így volt.

Nézd meg galériánkat!Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Soha nem voltál tervezgetős? Igaz rád az a novellád, amiben a kamasz főhős a "Mi akarsz lenni?" kérdésre - akárhogy nyaggatják - nem tudja a választ?

Nem, én 4 évesen is író akartam lenni. Sőt, már kisiskolásként meg voltam róla győződve, hogy író vagyok. Teleírtam az általános iskolai lapot álneveken, aztán folytattam a gimnáziumban.

Nem kételkedtél a tehetségedben?

Tudod, hány embernek van kiemelkedő tehetsége, és mégsem viszi semmire? Az, hogy valamire vidd, több összetevőn múlik. Szerintem kell 30 százalék képesség, azaz adottság, 20 százalék szorgalom - különösen, ha prózát akarsz írni, hisz ott ülni kell. És kell 50 százalék szerencse. Jó pillanatban jó helyen lenni.

Ilyen szempontból szerencsésnek gondolod magad?

Nagyon. Mindig anyukámnak az a furcsa mondata jut eszembe, amikor azt mondta, mert kamaszként a zenekarommal szerepeltünk a tévében: „Hát, édes Öcsikém, azzal a kis tehetséggel sokra vitted!” Mire tényleg sokra vittem, ő már régen meghalt.

Kattints a galériáért!Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

A sikerrel együtt egyszer csak pénz is jár. Szegény családba születtél. Emlékszel az első nagyobb összegre, amit kézhez kaptál?

Még egyetemistaként írtam egy forgatókönyvet, amit elfogadtak, bár film soha nem lett belőle. Mondták, menjek a filmgyári pénztárhoz. Azt sem tudtam, hol van. Ott kezembe nyomtak egy nagy köteg pénzt. Húszezer forintot, papír százasokban. Négy köteg, banki papírszalaggal, Őrült boldog voltam. Bedugtam a télikabátom zsebébe, kettőt jobbra, kettőt balra. Akkor már nős voltam, és ábrándoztam hazafelé, hogyan mondom el a feleségemnek. Rettenetes helyen laktunk. Angyalföld külsőn. Mire fölértem a negyedik emeletre - lift nincs -, s az ajtó előtt benyúltam a zsebekbe, az egyikben már csak egy köteg pénz volt. Tehát 15 ezerre csappant az összeg. Gondoltam, sebaj, az is sok! Nem láttunk még annyi pénzt együtt, nagyon örültünk. Én tudtam, hogy 5 ezret elloptak vagy elvesztettem, de az járt a fejemben: könnyen jött, könnyen ment. Telt-múlt az idő, míg egyszer megtaláltam a kabát bélésében. Lyukas volt a zsebem, lecsusszant. Örülhettem még egyszer! Így volt ez jó.

Amúgy a pénzhez való viszonyod milyen?

Laza megengedő, és az a tippem, hogy emiatt szokott lenni elég. Egyébként az a tapasztalásom, hogy amiről igazán lemondasz, azt megkapod.

Ezt az életre is igaznak gondolod?

Igen. Megtanultam elengedni. És az is fontos, amit már mondtam neked: én minden rosszban megtalálom a jót. Ha valami véget ér, az két dolgot jelent. Valami nincs tovább, de valami új el kezdődik. Nézzük, mi lehet az?

Akár a szakmai, akár a magánéletedben?

A szakmai problémákat két okból nem veszem a szívemre. Az egyik, hogy nagyon fiatalon megjelentek az írásaim, de előtte két évig nagyipari módszerrel küldözgettem a novelláimat ide-oda. Ha valahol visszautasították, akkor csere. Aztán egyszer csak megjelentek. Tehát én az összes csalódást gyors tempóban éltem végig, még túl fiatalon ahhoz, hogy a szívemre vegyem. A másik ok Nietzsche egyik javaslata: Ha azt látod, hogy arra mész, amerre a többiek, azonnal fordulj vissza. Ezen az alapon én örülök, ha nem mindenkinek tetszik, amit csinálok. Ami mindenkinek tetszik, az senkinek – mondom én. Most például a "Majdnem összes" kicsit gyanús nekem, mert egyöntetűen pozitív kritikákat kapott eddig, és ehhez nem vagyok hozzászokva. Két dolog lehet. Vagy megöregedtem és már nem akarnak bántani, vagy ez a kötet túl hagyományosra sikeredett. Túlságosan befogadható. Én szeretem borzolni a kedélyeket. Örömmel lógok ki a sorból.

Nézd meg galériánkat is!Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Még csak két hónap telt el a megjelenés óta, úgyhogy várj még egy picit… Közeledik az év vége. Szoktál összegezni?

Van egy naplóm, ami inkább panaszkönyv. Ha valami nagy baj van, ha fáj - beleírom. Az írás nagyon jó gyógymód. Szilveszter délutánján le szoktam jegyezni, hogy milyen volt az év, és mit szeretnék a következőben. Így aztán megnézhetem, mi sikerült, mi nem.

A 2012 év végén megfogalmazott vágyaid teljesültek?

Részben. Édesapám alkatát örököltem, hízékony vagyok. Bár hülyére sportolom magam, de ahogyan idősödik az ember, már soha semmi nem elég. Megszabtam, hogy mennyit kéne leadnom 2013-ban – nem sikerült. A lényegesebbek viszont teljesültek. Én mindig szenvedélyekre vágyom. Két nagy szenvedélyem a tenisz és a rock zene. Mind a kettőről írtam könyvet (Teniszezz velem, én sem tudok még; Ha én Bródy volnék), egy kötetben jelentek meg újra az idén, érthető okból Húrok címmel. Azt próbáltam sugallni minden olvasómnak, hogy szerezzenek be maguknak szenvedélyeket, különben öregebb korukban nehéz lesz az élet. Az embert a szenvedélyek tartják életben. Akinek sok van, azt egy kicsit tovább, mint a többieket. Én azt kívántam magamnak, hogy egy újabb, elementáris szenvedélyre leljek 2013-ban. Ez lett a gitározás. Ha nem játszol hangszeren, el sem tudod képzelni, mekkora kéj.

 

 

Vámos MiklósSzily Nórazenészválogatásírónovellaa nap cikkefendersztárszerző