Heti útravaló Müller Pétertől - 91. rész

Olvasd el, és hagyd magadban megérni. A népmesékben a szülők csak néhány pogácsával és egy-két gondolattal bocsátják útra gyermekeiket. Azokkal a gondolatokkal, melyekről tudják, hogy fontosak, és csakis az övék.

Hétköznap a mi országunk teli van közönnyel, önzéssel, gyűlölettel, irigységgel, rosszindulattal, de a bajban megmutatjuk a szebbik arcunkat.
Szinte mindenki. Gyakran átéltem ezt. Sőt, azt kell mondanom, hogy nem élnék, ha ez nem így lenne. Sokszor mentették meg az életemet. Idegenek.

Olyan természetesen, magától értetődően nyúltak értem, és vállalták értem a halálos veszedelmet, hogy utólag nem is tudtam megköszönni. Amikor elmúlt a baj, amikor minden visszatért a régi kerékvágásba, és jöttek újra az örömtelen és sötét indulatokba fulladt hétköznapok, mindenki visszatette a csúnya maszkját, és folytatta tovább a megszokott életét, újra... hogy is mondjam?... újra nem jó emberré vált.

Két arcunk van. Egy hősies, szép, és egy hazug, rosszindulatú. Ezt is sokszor megtapasztaltam már. Háborúban, forradalomban, ha kiöntött a Duna, néha még egy utcai balesetnél is. Mindig van, aki segít, én is azt teszem, mert olyankor más emberré válok. Nekem is két arcom van. Vészhelyzetben szép, de hétköznap, ha visszasüppedek az egóm zsarnokságába: csúnya. Még a tekintetem is megváltozik. Hamisabban csillog, gyávábban, gyengébb fénnyel. Ha nincs baj: elpuhulok. Kiegyezek a rosszal. Vonogatom a vállam, még a mosolyom sem őszinte.

Ilyenkor azt gondolom: mindig úgy kellene élnünk, mintha baj lenne! Mintha vészhelyzet lenne! Amikor testvéremmé válnak az idegenek is. Segítőkészek lesznek. Áldozatosak. Hirtelen rádöbbenek, hogy minden hazugságon és aljasságon túl: mennyi jó ember él még a világon. Egy pár pillanatig én is közéjük tartozhatok.