Peller Mariann Müller Péterrel való találkozásáról mesélt

Akivel gondolatban rengeteget beszélgettem már, miközben a könyveit olvastam, és akit képzeletben sokszor megöleltem, mikor olyasmit írt le, amitől önkéntelenül is eleredtek a könnyeim a meghatódott felismeréstől, mert úgy éreztem, ez IGAZ. Így készült az Utazás a Lelked körül évzáró epizódja, Müller Péterrel.

Mikor felvetődött, hogy jó volna, ha a karácsonyi különkiadást vele készítenénk, izgatott lettem. Tartottam tőle, hogy esetleg nem fogja elvállalni a felkérést. E-mailben írtam meg neki, ki vagyok, és miért keresem. Beletelt pár napba (közben remegő gyomorral ellenőriztem, naponta többször is a levelezésemet), mire megérkezett szűkszavú, de kedves válasza. Eljön. Na, akkor kezdtem igazán izgulni. Néhány hét múlva már ott ültem a forgatási helyszínünkön, várva a telefont, hogy megérkezett.

Nyilván volt egy-két olyan alkalom, amikor kicsit jobban igyekeztem koncentrálni, amikor olyan mélységű és hatású ember jött vendégségbe hozzánk, de most tényleg úgy izgultam újra, mintha nem kilenc éve kezdtem volna a szakmát, hanem ez lenne az első interjúk egyike.

Abban a pillanatban azonban, amikor kezet fogtunk, elillant minden félelmem. Péter kezet nyújtott, puszit adott, és természetesen letegezett. Mintha elfújták volna az aggodalmaimat. Elkészültünk, és leültünk beszélgetni.

Sok zseniális író elviselhetetlen ember volt. Akinek le kellett élni vele az életét, gyötrődhetett. De nem ilyen Péter, vagy legalábbis nem ez volt róla a benyomásom. Szelíd ember, akitől, ha felteszel neki egy kérdést, olyan választ kapsz, aminek mélysége van. Elsőre talán nem is érted meg mindazt, ami benne rejlik. És akiből nyugalom és harmónia árad, érezni, hogy ő már rendben van saját magával, mert bizonyosan a Sorsa útját járja, melyet a lelke erre az életre kijelölt saját magának.

A témánk a szeretet volt, amire ő azonnal rávágta: a szeretetről csak vidáman lehet beszélgetni! Ilyen is lett ez a beszélgetés, nevetgéltünk is egy picit. De a legmélyebb benyomást az tette rám, ahogyan a feleségéről mesélt. Bár azzal kezdte, a felesége nem szereti, ha ír vagy beszél róla, mégis, ami az övé, azt elmondhatja.

Ennek a beszélgetésnek köszönhetem, hogy talán végképp megértettem, miért születtem nőnek – pedig amióta élek, úgy éreztem, hogy jobb volna fiúnak lenni. Nagyon sokat tanultam Pétertől, és végtelenül hálás vagyok a sorsnak, ezért a lélekemelő ajándékért! Nagy szeretetöleléssel váltunk el, és bízom benne (nem, igazából biztos vagyok benne), hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk...