Peller Mariann: "Az út a fontos, nem a cél"

Megértem, főleg azért, mert létezik a mondás: az út a fontos, nem a cél. De őszintén szólva én nem ilyen vagyok: aig várom a nyugvópontokat az életemben, bár az is igaz, hogy nagyon kevés van belőlük, tényleg sokkal több a folyamatos pörgés. Azt hiszem, ez jellemző most az emberek jelentősebb részének életére: nincs megállás, mindig újabb és újabb célok bukkannak fel.

Keressük a számunkra legmegfelelőbb munkát, mondjuk azt, amelyikkel a legtöbbet keressük. Aztán azt, amelyik a leginkább előre visz bennünket. Majd kutatunk a párunk után. Van, aki tényleg egyetlen, Igazira vágyik, de sokan keresik szinte állandó jelleggel a mindig legalább eggyel jobb partnert. Ha megállapodunk, hajtunk az egzisztenciánkért, aztán a családalapításért. Ha sikerül, megvan a vágyott, cuki utód is, ráfekszünk a következő csemeteprojektre, mert kell egy testvér is a kicsinek, az úgy kerek. De hoppá, kicsi lett a lakás, gyerünk, húzzunk bele még jobban, be kell újítani egy nagyobbat, na meg egy nagyobb kocsit is, persze.

És mégis, milyen hosszan tartott ez az állapot? Észrevetted, hogy általában várunk valamire, és ez általában valahol a jövőben érkezik majd el? Legtöbbször ebbe a gondolatba kapaszkodunk, amikor sokszor erőnkön felül igyekszünk teljesíteni: „Majd megpihenek, és lazítok végre egy kicsit, amikor..." Amikor elérjük az éppen aktuális, kitűzött célunkat. Amikor pedig elérjük, amit hajszoltunk, ránk tör egy furcsa, kiüresedés érzés, szinte depresszió.

Miután lezárult tavaly év végén egy hosszabb korszaka az életemnek, és letettem pár, addig cipelt súlyos terhet, végre megpihentem egy kicsit. Ezért 2017. karácsonya és szilvesztere,talán az eddigi életem egyik (ha nem a) legjobbja volt. Bár volt benne rohangálós vendéglátás és vendégeskedés, mégis, valahogy képesek voltunk letenni a lantot, és megállni egy kicsit.

Mert a legtöbben valójában képtelenek vagyunk erre. Az agyunk folyamatosan vagy az elkövetkező dolgokon, ránk váró feladatokon, a rettegett veszélyeken jár. Vagy éppen a múlton, a sérelmeinken, vagy esetleg azon, amivel mi bántottunk meg számunkra valójában fontos embereket. Szinte képtelenek vagyunk elcsendesíteni ezeket a száguldó, zakatoló, rajtunk uralkodó gondolatokat. De olyan is előfordul, hogy azért zuhanunk depresszió közeli állapotba egy-egy cél elérése után, mert hirtelen úgy érezzük, mégsem erre volt szükségünk, és nem érünk annyival többet, még így sem, hogy megvalósítottuk a tervünket. Hirtelen olyan, mintha nem lenne ránk szükség. Pedig van! A környezetünknek, a szeretteinknek nagy szükségük van ránk. Sőt, sokszor vadidegeneknek is szükségük van segítségre, amit ha felismerünk, tőlünk megkaphatják.

Ha képes vagy eszerint élni, nem fogsz egyik elérendő földi célodtól a másikig rohanni. Akkor igazán képes leszel megélni a pillanatot, kiélvezni az utat, és bármikor megpihenni, mert nem hajszol majd semmi. Ezt azonban gyakorolni kell, és lehet is. Csak emlékeztesd magad tudatosan egy-egy pillanatban, hogy „most állj meg egy picit!" Kevésbé fogod teherként megélni az életedet.