Gregor Bernadett: "Egyszer csak nem ment tovább"

2014.04.10. 14:00

Mégsem táncol párjával a Szombat Esti Lázban. Ezen értetlenkedtem picit. Amúgy is régen beszélgettünk már, és azóta annyi minden történt! Mielőtt találkoztunk pár napra elvonult párjával és kisebbik fiával az Őrségbe. Feltöltötte a teljesség és a csend. Az életében úgyis sok volt a (felesleges) zaj. De úgy tűnik, ez már a múlté. 

Megszöktetek pár napra.

És annyira jólesett! Bár szegedi lány vagyok, mégis Bozsokot érzem az otthonomnak. Az embert bedarálják a hétköznapok Budapesten, de a közös élményeink, emlékeink apukámmal, anyukámmal - ahhoz a helyhez kötődnek. Alig van térerő, még telefonon se nagyon tudnak utolérni. Hat éve nem jártam arra, és érdekes módon amikor bekanyarodtunk a kastélyhoz, azt éreztem, mintha semennyi idő nem telt volna el. Te is elvégezted az agykontrollt Domján Lászlónál. Emlékszel, kell választani egy ideális pihenőhelyet a meditációhoz. Nekem az is a bozsoki kastély.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Rád tör ott némi nosztalgia?

Igen, képzeld el, van lent egy apartman, ott lakott mindig az apukám (Gregor József, legendás operaénekes volt - a szerk.). Ugyanaz az ágy van ott most is, ugyanazzal az ágyterítővel, amin annak idején ő aludt. Ugyanaz a fotel... Minden úgy maradt.

Ő is ott van egy kicsit?

Ott, igen. Olyan fura volt most, mert este a kastély udvarán tüzet raktunk, borozgattunk és ahogy ott ültem, egyszerűen azt éreztem, amit talán még soha - mérhetetlen tökéletességet! Isteni jó volt. Csak az erdő, a patak, a lovak... Egyedül voltunk a kastélyban. Elvittem magammal a páromat, és azt éltem át, hogy lélekben is velem tart mindenhova. Ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel fogadta ezt a helyet. Előtte azt hitte, hogy úgymond proccosabb az egész. Ha miattam hitte, akkor most üzenem, hogy félreismert az elmúlt öt hónap alatt! Persze viccelek... Tudom, hogy kellemesen csalódott, amikor megérkeztünk.

Kacag a szemed! Ott igaz a szinte közhelyesen hangsúlyozott "jelen-lét"? Amikor az embert tényleg a "mostban" létezik?

Nincs semmi, ami elvonja a figyelmedet. Ott az van, ami van. Épp Domján Lacitól kaptam egy könyvet, "A most hatalma" a címe. Amikor elkezdtem olvasni, még nem értettem, miről szól. Már tudom.

Eckhart Tollétól, igen. Kicsit olyan a kép, amit lefestesz, mint a túlzó romantikus filmeken...

Figyelj, soha nem gondoltam volna, hogy van ilyen. Komolyan mondom. Amikor azt látod, hogy mosolyog rád egy szép pár a plakátról, a pipacsmezőn futnak, süt a nap... Ott egy szép gyerek és egy aranyos kiskutya - minden olyan habos-babos. Ahogy most élek, az pont ilyen giccses!

Megcsípjelek?

Most aztán csipkedhetsz nyugodtan! Régóta azt hittem, és a környezet is mindig nyomja, hogy kompromisszumot kell kötni, meg kell alkudni, úgysincs igazán tökéletes! Ehhez képest a tenyerére emelt a jóisten. Amennyit az elmúlt 20 évemben úgy éreztem, hogy fölöslegesen kínlódtam párkapcsolat terén, ezerszeresen megérte azért, amit most a sorstól ajándékba kaptam.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Ugyanitt ültünk tavaly, amikor arról beszéltél, hogy megkötötted az alkut magaddal. Hogy elütötted a negyvenet, eljött egy másik korszak, a gyerekekre kell koncentrálni…

Az elmúlt közel egy évemben - míg Attila nem jött - berendezkedtem arra, hogy egyedül élek. A magam ura voltam. Azt éreztem, hogy a szingli életformát nekem találták ki. Mindig, mindenütt rend volt, körülöttem is és bennem is.

Nem volt hiányérzeted?

Nem. Jól telt a nyár, aztán elkezdődött Álmosnak a suli, az is nagyon jól indult, és nekem ott volt az egész napom. Végre magam lehettem.

Sokáig a volt férjeddel élt egy íratlan szerződés. Egy kooperatív, közös létezés, amiben a terheket te vitted, de a gyereknevelés közös volt.

Egyszerűen eljött az a pont, ami azt hiszem, mindig a legvége mindennek, amikor már azt is nehezen viseled, hogy a másik hangosan kortyolja a teát. Miközben mindenben helytállsz, egyszer csak bevillan a kérdés: biztos, hogy ezt akarom még húsz éven át? Vagy amíg nagykorú nem lesz a gyerekem? Ad ez nekem annyit, hogy megérje? Hogy ne úgy érezzem, hogy valaki idegen lakik mellettem? Érted? Nem tudom szebben megfogalmazni. Egyszer csak nem ment tovább.

És elindult a szingli lét. Esténként sem érezted magad magányosnak, amikor a fiad, Álmos elaludt?

A világ legszebb dolga volt az, hogy meséltem neki, aztán egy könyvvel bebújtam az ágyba. És reggel fél hétkor, mire felkelt, már kész volt a tízórai és indult a nap. Ősszel nem is játszottam sokat, gyalog mentem a kutyával Álmosért az iskolába, annyira tökéletes volt minden! Semmi nem hiányzott.

Ehhez képest aztán...

Attilával mindig találkoztunk a színházban, gyakran beszélgettünk, de nagyon visszafogott volt. Láttam, hogy nagyon szép fiú, talán épp ezért gondoltam, hogy biztos fürtökben lógnak rajta a nők, eszembe se jutott, hogy engem választ. Még azt is túlzás lenne mondani, hogy udvarolt nekem. Előadások után kisétáltunk a portáig, valamit kérdezett, udvariasan válaszoltam, megpuszilt vagy megölelt, aztán elváltunk. Vicces volt, hogy a kollégák beszólogattak, hogy na, mi van? Harmadik felvonás? Nyilván a kívülállók megéreztek valamit, de köztünk még semmi nem volt! Aztán felajánlotta, hogy találkozhatnánk valahol máshol és számot cseréltünk. Lementem egy hétre Pécsre, mert ott volt bemutatóm, elkezdtünk SMS-sezni, és beindult valami mágneses vonzás. Amikor visszajöttem, este megvárt az öltözőben. Megölelt, és csak álltunk némán. Akkor éreztem, hogy elvesztem. Amikor a puzzle-darabok összeállnak, érted? És azóta is akármi történik, azt érzem, ha ránézek, hogy magamat látom, csak fiúban.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Nem kezdett el az eszed fékezni?

Ha az eddigi tapasztalataimra gondolok, akkor egy lakatlan szigetre kellett volna költöznöm, nehogy véletlenül összeakadjak valakivel. Nem tudom neked elmagyarázni, de olyan fokú tisztaság árad belőle, hogy fel sem merül bennem kétely. Pedig eddig mindig ott motoszkált bennem. Mindenkinél. Kivétel nélkül. De most nem. Nem féltettem magam.

Ő nem élt olyan reflektorfényben, mint te.

Valamilyen szinten tudta, hogy velem a nyilvánosság együtt jár. Aztán persze azt is látta, hogy ez nem az én kezemben van, sokszor nem én irányítom, mi jelenik meg rólam vagy rólunk. Azért is jó, hogy kiszálltunk abból a bizonyos műsorból, mert esküszöm neked, féltettem volna őt attól, hogy fifikás kérdezők belerángatják olyan helyzetekbe, ahol bizony őszintén elmondaná, amit gondol. Ő olyan. Amikor igent mondtunk a felkérésre, azt hittem, ez szólhat kettőnkről. De hogy újra előrángassák a múltat feleslegesen és értelmetlenül - arra nincs szükségünk. Bozsokra se tudtunk volna lemenni, hogyha maradunk. Akárhányszor van egy szabad délelőttünk, felsóhajtunk, milyen jó, hogy ez így alakult!

Mindaz, ami rólad újra és újra terítékre kerül - őt nem zavarta?

Nem. Anno azt mondtam neked, hogy ha valakit ez elijeszt, akkor arra nem is vagyok kíváncsi, ne is közelítsen. Ez most fel sem merült. Sőt, amikor nemrég újra előcibálták a múltamat, a kudarcaimat, akkor benne nem a férfiúi féltékenység szólalt meg, hanem az, hogy azt a nőt, akit ő lát, ahogy él, ahogy a gyerekeit neveli, akit szeret, azt hogy lehet lerángatni a sárba? Az is olyan jó, hogy amikor engem bánt valami, ott van az a hatalmas, széles váll, az izmos karok, oda lehet bújni, és védve vagyok mindentől.

Árgus szemek fogják figyelni az életeteket.

De mit? Most mit figyelnek? Miért ne lehetne két független ember, akiknek se férje, se felesége - együtt létezniük, és egyszerűen csak élniük? Miért kell ezt piszkálni és megkérdőjelezni?

Tudod, azt érzem, most bizonyíték vagy arra, hogy rá lehet találni a harmóniára annyi hullámvölgy után is. Igenis révbe lehet érni?

Én száz százalékig biztos vagyok, szemernyi kétely nincs bennem azzal kapcsolatban, hogy én megérkeztem. Sokkal gazdagabb vagyok, mint valaha. Ezt nem adnám oda semmiért. A férfiakkal való kapcsolatom az egész életemben valami bizonytalanságon alapult. Most egyszerűen nincs, nem merül fel. Ő is túl van egy hosszabb kapcsolaton, ami nem úgy alakult. Az is olyan jó, hogy azt mondja, figyelj, ha bármi van, ami neked nem jó, akkor kérlek, hogy szólj. Olyan mérhetetlen tapintattal és figyelemmel kezdtük el a közös életünket! Nagyon fura ez az egész. És közben meg ránézek, és egyszerűen nem tudom megszokni, hogy ő az, és itt van velem.

Sokszor beszéltünk már arról, hogy hadilábon álltál önmagaddal. Az ő tükrében végre elfogadtad azt, aki vagy?

Milyen érdekes, hányszor megkérdezték már tőlem, miért maradtam benne egy kapcsolatban, ahol megcsaltak, megaláztak, és nem volt büszke rám... Miért kellett? Miért maradtam? Hisz én választottam. Valószínűleg azért, mert saját magamat nem tartottam annál többre, minthogy egy kapcsolatban minden szempontból alárendelve vergődjek. És ez is annyira megváltozott. Nem görcsölök, nem szorongok, nem rettegek. Azért sem, hogy felszalad rám egy-két kiló, és azért sem, mert éppen fáradt vagyok. Érted? Ez a hülye megfelelési kényszer, azt hiszem, lement rólam. És látod, így is én kellek. Tényleg alig hiszem el. Mondtam én már valaha neked, hogy boldog vagyok?

 

Szily NóraSzarvas AttilaGregor BernadettkastélyszerelembizalomSzombat esti lázszingli