Tóth Vera: "Ma tehetek azért, hogy milyen legyen a holnap"

2015.02.11. 21:23

Pár héten belül 30 éves lesz. 19 volt, amikor kiállt ország-világ elé a Megasztárban. Annyi, de annyi minden történt azóta. A szemünk láttára jutott túl jó pár hepehupán - felnőtté és előadóművésszé vált. Most épp A Dalban csillog - a "Gyémánt", amit csiszolgat.

Mintha tegnap lett volna, de persze mégsem, hisz oly sok dolog eszembe jut az elmúlt évekből.

Én is felsóhajtok néha, hogy mi van?! Eltelt tíz év? Nagyon kalandos volt, rengeteg mindent hordozott magában, és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy annyi mindent éltem át a zenében és a magánéletemben is, mint más 80 év alatt. Sőt, lehet hogy még többet is.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Lent és fent, hitehagyottan, aztán reménykedve, fájdalomban és örömben.

Igen, és sok mindenre rájöttem közben. Ma már szívesen mesélek a tapasztalataimról, ha picit is segíteni tud valakinek az útkeresésben. A zene egy plusz eszköz, ami révén jobban ki tudom fejezni és még több emberhez el tudom juttatni mindazt, amit a világról gondolok. Egy ideje olyan koncerteket adok - és lehet, hogy ez furán hangzik -, ahol belépőjegyet kell váltani. Pusztán azért, hogy azok jöjjenek el, akiket valóban érdekel. Akik nem autogramért, közös fotóért jönnek, hanem a zenére és az üzenetre kíváncsiak. Már nem akarom elfecsérelni az energiáimat. Ne értsd félre - minden felebarátomat úgy szeretem, ahogy a bibliában meg van írva, de jó volt felismerni, hogy vannak emberek, akikkel nincs dolgunk egymással.

Volt idő, amikor még zavartan toporogtál az elvárások között.

A szerepekkel nincs bajom, elfogadom, hogy léteznek. De közben az a célom, hogy lássák, ki is vagyok valójában. Persze ehhez meg kellett találnom magam, és ez egy baromi nehéz folyamat. Rájöttem, hogy már nincs kedvem mindenhez. Lehet, hogy 30 évesen még ott a tojáshéj a fenekemen, de már nem érdekelnek azok a sallangok, amiktől rosszul érzem magam. Nincs kedvem például olyan interjúkra járni, ahol kiforgatják a szavaimat. Persze időnként meg kell jelenni, de nem hiszem, hogy a közönséget az igénytelen történetek érdeklik és nem fogékonyak az értékekre. A tapasztalataim is azt mutatják, hogy igenis eljut az emberekhez, ha fontos dolgokról beszélünk. Lehet, hogy van olyan réteg, aki erre nem nyitott, de az nem az én közegem. Nem nekik énekelek, nem nekik mesélek.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Ki a közönséged?

Aki fejlődni akar, aki lelki töltetre vágyik és képes belőle táplálkozni. A jóindulatú embereket várom a koncertjeimre. Szerintem én azért vagyok, hogy segítsek. Fantasztikus érzés, ahogy az ember torkán kijönnek a hangok, ahogy életre kel egy csodálatos dal! Azt gondolom, hogy az előadó isten eszköze, közvetítő, ami felelősséggel jár. Épp ezért azt és úgy kell csinálni, ahogy belül érzed. Sokáig nem mertem így gondolkodni, de ma már teljesen szabadon csinálom azt, amit én akarok. Múltkor közös koncertünk volt Gabival, és a végén valaki azt mondta: „Úgy jöttem ide, mint egy zombi, olyan fáradt voltam - de most falakat tudnék eltolni!” Ezek a mondatok mindent igazolnak és mindennél többet érnek. Persze ez nem jelenti azt, hogy készen lennék. Biztos, hogy még sokszor fogok csalódni, sírni, dühöngeni, de van egy út, amin elindultam és kitartóan lépegetek. Akkor is, ha időnként beszólnak, megjegyzéseket tesznek és bántani próbálnak.

A közösségi oldalon közre is adtad a véleményed, ami megjelent aztán a sajtóban.

Szerintem tévedés azt gondolni, hogy nem kell a kommentekkel foglalkozni. Igenis muszáj. Van 91 ezer rajongóm a Facebookon, akikből 100 nagyon aktív, várja, hogy válaszoljak, és meg is teszem. Kíváncsi vagyok a visszajelzésekre. Az utca embere veszi meg a belépőt a koncertekre, ő az, aki éltet és fölemel. És persze mindig van néhány troll, akit nem lehet kikerülni.

Velük is foglalkozni kell szerinted?

Reagálni szoktam, mert az igazságérzetemet nagyon bántja. Tessék eljönni egy koncertre, és úgy formálni véleményt! Tulajdonképpen hálás vagyok a kommentelőknek a bántásokért, mert sok mindenre megtanítottak. Például arra, hogy ellen tudjak állni. Ha nem bántottak volna, sose alakult volna ki bennem ez az erő.

Egyébként fáj, amikor olvasod?

Nem mondom, hogy nem bánt meg, és persze hangot is adok annak, hogy nem tetszik, ha az élete keserűségét rajtam vezeti le. Mindig magamból indulok ki. Egy panelházban nőttem fel, ahol rengetegen éltünk egy helyen, voltak közöttünk ilyenek-olyanok, de bárhogy is történt – itt vagyok, és tudom, hogy mit kell tennem. Azt gondolom, hogy bárki képes elindulni az önismeret útján, és ez nem pénz, hanem igény kérdése. Abban hiszek, hogy ha az ember példát mutat, igyekszik jót cselekedni, az terjedni tud, és igenis egy fecskéből sok fecske lehet. Meg lehet változtatni a környezetet. Alapvetően minden ember jóra születik. Meg kell találni, hogy a keserűség hátterében mi minden bújik meg.

A gonoszkodó mondatok kapcsán ez is felmerül benned?

Persze. Mint amikor meglátok egy kovácsoltvas kilincset és eszembe jut a kovács, ahogy csinálja. Szoktam ezekről a dolgokról fantáziálni. Persze eddig el kellett jutni. A húszas éveim az információgyűjtésről szóltak. Lett belőlük egy nagy kupac. Most, hogy harminc leszek – a rendrakásnál tartok. A leltározásnál. Nem az a fő kérdés már, hogy mi volt, hanem az, hogy mi van. Azt pedig, hogy mi lesz – mindig a jelen formálja. A jelenben gyűjtesz, a jelenben gondolsz a jövődre. Ma tehetek azért, hogy milyen legyen a holnap. A jövő sok kicsi jelenből áll össze. És arra is rájöttem, hogy egyedül kell megtalálni a kapaszkodókat.

Sokat változtál. Szerinted magad szálaztad szét a gubancokat vagy az segített, hogy rád talált a szerelem?

Csak te válthatod meg magad. A kapcsolat egy hab a tortádon, ami akkor jöhet el, ha már egyben vagy. A pánik régen abból is fakadt, hogy nem bíztam magamban. Nem hittem el, hogy az lehetek, aki valóban vagyok, hogy kicsiszolhatom a saját gyémántomat. Amiről a dalom is szól. Ez a lényeg: rá kellett jöjjek, hogy bennem is van egy gyémánt, mint ahogy mindenkiben. Csak az a kérdés, hogy az ember el meri-e kezdeni csiszolgatni. Elhiszi-e, hogy van benne egy gyémánt, ami csak az övé.

Egy ideje csiszolgatod és már nem is vagy egyedül.

Ma már a párom is segít ebben. Sokáig az volt a problémám, hogy egyedül vagyok, és egyfolytában azon görcsöltem, hogy szerelemre leljek. Ezért nem volt időm magammal foglalkozni. A párom hagyja, hogy még jobban tudjam ezt a gyémántot csiszolgatni. Vele megtanultam, hogy mit is jelent a feltétel nélküli szeretet. Ahova elértem, az nemcsak a menedzsmentemen és rajtam múlott, hanem neki is köszönhető, mert sok mindenben megnyugtatott, és tudtam a lényeggel foglalkozni. Megtanított kívülről figyelni magamat. Le tudtam vetkőzni a gátlásaimat. Én nagyon sok mindent félreképzeltem a testről, a szépségről, hogy mennyire fontos a külső. Megtapasztaltam a szeretetét, és elgondolkodtam azon, hogy ha képes így érezni irántam, akkor mégis csak lehet bennem valami!

Általa végre elfogadtad magad?

Nem teljesen, mert szeretnék még fogyni, de ez már inkább az egészségről szól. Másrészt arról, hogy ha látják, képes vagyok rá, az másoknak is erőt adhat. De nem azért teszem, hogy olyan legyek, mint a reklámokban a nők. Nekem sok bajom van azzal, hogy a boltokban 40-esig tart a konfekcióméret. Hol vannak a többiek? Ki törődik velük? És ha felteszem a kérdést - csak hülyén néznek rám…

Mintha az átlagtól eltérő nem is lenne.

Mintha nem léteznék… Hogy van ez? Azt mondják, hogy nincs rá igény. Tessék? Aztán ott vannak a 36-os méret alatti nők. Ők sem találnak ruhát maguknak – maximum a gyerekosztályon. De mehetek tovább. Hogyan lehet az, hogy a 40-50 feletti nők a reklámokban már csak becsinálnak vagy fogragasztót használnak? Mi van? Én nem tudom elfogadni ezt a felfogást. Valótlan és nem természetes. Szerintem nem mehet így tovább sokáig. Meg kell, hogy változzon ez a szemlélet, mert sokaknak benne van a bögyében. A világot megváltani persze nem tudom, de annyit tehetek, hogy elmondom, amit gondolok. Talán terjedni fog. Ha úton-útfélen azt hallja az ember, hogy semmit sem érsz – az lenyom. Én nem akarom hagyni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének időnként paráim a testalkatommal. De ma már csak 5 percig tart az, amivel régen napokig kínlódtam. Rájöttem, hogy én vagyok a rendezője az életemnek és nem egy reklám a tévében vagy egy divatbemutató. Hallottam egy nagyon jó mondatot: „Gondolkodj pozitívan és nem lesz időd a negatívra!” - és ez tényleg így van. Ilyen egyszerűségekben rejlik az élet! Ugyanúgy lehetőségünk és jogunk van szeretni magunkat, mint utálni. Mindenki eldöntheti, hogy melyiket választja. Én meghoztam a döntést.

 

Tóth VeraSzily Nórakarrierénekesnősikermegtorpanás