Mosolyka: „Jelen pillanatban egy járógép segítségével 4 percet egyedül állok!”

betegség párkapcsolat Szily Nóra szerelem
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Mosolyka és Sándor. És a filmjük… Most még csak szavakban pereg. Közösségi finanszírozásban szeretnék elkezdeni, hogy megmutathassák a valóságukat. Ami messziről tényleg olyannak tűnik, mint egy mese. Olyan jó hinni benne!

Rám hoztad a frászt, amikor azt mondtad, némiképp eleged van az újságírókból, és már nem nagyon szeretnél nyilatkozni.

Fanny: Hozzátettem, hogy azért vannak kivételek!

Jó, de meg akarom érteni. Azt gondolom, hogy téged támogat, segít mindenki! Mégis van valami, ami zavar?

Fanny: Van. Főleg az utóbbi időben. Nem mindenki látja, de sokat változott a gondolkodásmódom. Régen azzal kezdődtek velem az interjúk, hogy mit lehet tudni a történetemről, a betegségemről. Amire koncentrálsz, amit mondogatsz, azt életben tartod - azon van a fókusz. Mostanában már nem erről szeretnék beszélni. Arra figyelek, hogy mi van, megyek, csinálom… Nem akarok a múlttal foglalkozni. És sokan nem értik meg, nem tartják tiszteletben, hogy már nem az a lényeg, ami volt.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Igen, de a történeted eredete mégiscsak az, hogy volt egy kislány, akiért elkezdett aggódni egy ország, akinek a mondataiba, az őszinteségébe, az esendőségébe beleszerettünk.

Fanny: Értem én, de amikor újra meg újra bekúsznak a múlt mondatai, az visszahúz… Ma már nem ez jár a fejemben, legalábbis ahol tudom, kerülöm a témát. Nem is úgy mutatkozom be, és az előadásaim elején sem erről mesélek.

Hanem?

Fanny: Fanny vagyok, aki imádja a sztracsatella fagylaltot. Így kezdem a weblapomon is... Nem szeretem a mazsolát és imádom a Balatont. Jobban szeretek papírra tollal írni, mint géppel. Ilyeneket mondok. És még azt, hogy boldogságkutató vagyok.

Hol adnak erről bizonyítványt? Már kuncogsz!

Fanny: Amikor az ember azt mondja, hogy boldog, arról sincs papírja. De ez az egyik legjobb megfogalmazása annak, amit csinálok. Bár már nem kutatom annyira tudatosan, mint régen. Most inkább ráültem egy hullámra és élvezem. Így egyébként sokkal több jön, mintha akarnám!

Azzal kezdted, hogy megváltozott a gondolkodásod. De leginkább miben? Nem a múlt számít – ezt értem!

Fanny: Ez egy nagyon hosszú folyamat volt, és a lényege, hogy már nem akarom magam korlátozni azokkal a dolgokkal, amiket régen folyamatosan mondogattam. Sokkal inkább meg szeretném adni annak az esélyét, hogy csoda történik…

Sándor: Bocs, hogy közbeszólok – emlékszel, egy kislány Tihanyban az előadásodon azt mondta, hogy „még az is meglehet!”

Fanny: Igen, egy 6 év körüli kislány - amikor elmeséltem, hogy találkoztam Sándorral – jelentkezett, és azt mondta: Igen, mert Sándor a te felebarátod! Azt válaszoltam neki, hogy imádlak, hazaviszlek és te leszel a lányunk! Hogy bizony, mi szeretnénk gyereket is! Mire ő: „Hát, még az is meglehet!” Érted? Ő nem zárta ki, hogy valóra válhat a mese!

Mosolyka és Sándor Fotó: Szabó Gábor/Origo

Ezt a hitet szoktuk elveszíteni, amire felnövünk…

Fanny: Én szeretném az életembe visszacsempészni! Eddig sem hallgattam annyira a dokikra, azért ezt mindenki tudja. Ha azt mondták, hogy valamit ne próbáljak meg, mert nem fog sikerülni, akkor is adtam egy esélyt, és jé, sikerült! Jelen pillanatban egy járógép segítségével 4 percet egyedül állok! Amikor elmentem felíratni, azt kérdezték - minek az nekem? Én nem akarok ilyen korlátokat! A jövőbe szeretnék tekinteni, és ebben van a változás.

Kimondtad a szót, hogy „jövő”, miközben az elmúlt években leginkább azt hallottam tőled, mi volt a múlt és hogy a „most” a fontos. A filmetek kapcsán is ezt a perspektívaváltást éreztem. Hisz az terv – a jövőre!

Fanny: Ebbe így nem is gondoltam bele eddig, de jó hallani! Igen, a múlt helyett már a jelenre és a jövőre figyelek. Azzal foglalkozom, hogy mi lehet holnap? Mit érhetek még el akár a fizikai fejlődésemben? S most mit tudok értékelni?

Ezt Sándor hozta el, szerinted?

Fanny: Igen, határozottan.

Ennyit tud a felebarátod? – hogy a kislányt idézzem.

Fanny: Még sokkal többet. Amikor megismerkedtünk, pár napra rá már Csillaglánynak hívott, én meg őt Holdkirálynak. És valahogy annyira adta magát, hogy Ő az - Ő a párom. Még sose volt olyan párkapcsolatom, ami csak úgy áramlott és hagytam. Imádtam minden pillanatát és imádom most is.

Te is felültél az áramlatra, Sándor?

Sándor: Igen. Amikor legelőször belenéztem a szemébe, egyszerűen azt éreztem, mintha már láttam volna valahol, mintha felismertem volna benne valakit. Nem a Mosolykát, akire az ország odafigyel! Ránéztem, és azt éreztem - „Te vagy az, Csillaglány!”

Te sokáig igyekeztél a háttérben maradni. De a filmtervetekkel ez már megoldhatatlan…

Sándor: Az elején ettől ezért egy kicsit tartottam, sőt tényleg nem akartam. Fura volt azt is megélnem, amikor kezdetben posztolt rólunk egy képet. Épp elmentem autót mosni és mire hazaértem már több ezer ember lájkolta, és kommentelte. Csak fogtam a fejem. Fanny azt mondta - Szívem, 15 ezer ember lájkolta, de 150 ezer ember látta! És azon gondolkodtam, kell ez nekem? Mármint ez a része. Akkor nagyon határozottan azt éreztem, hogy nem. Inkább csak mögötte szeretnék lenni és támogatni úgy, ahogy éppen tudom. De az elmúlt időszakban azt vettem észre, hogy ennek van egy jó oldala is. Adni tudunk az embereknek, és bevállaltam, de csak ezért.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

A te gondolkodásod is megváltozott mióta együtt vagytok?

Sándor: Szerintem, mind a kettőnkben motoszkált az a kérdés, hogy mi van, ha a valóság egy kicsit több annál, mint amit a szemünkkel látunk? És valahogy a kettőnk szikrája gyújtotta be a lángot…

A „több” alatt mit értesz?

Sándor: Kölcsönösen inspiráljuk egymást. Egyszer azt mondtam neki: na, mondjál 3 szót! Felírta egy papírra, hogy „forgás, illat, illúzió”. És akkor kiszaladt belőlem: „A világ a szívedben forog, lelked illata a valóságod, ha közel vagy a lelkedhez a világ illúziója mellett, a végtelen valósága a tied.” Aztán a Lélekkód című könyve úgy született, hogy esténként én adtam neki három-három szót…

De te előtte írtál?

Sándor: Nem nagyon. Talán néhány sort a fiókomnak.

Fanny: Én amúgy emlékszem, hogy az egyik első mondata az volt, hogy éppen könyvet ír. Megkérdeztem, belenézhetek? Azt válaszolta, hogy igen, ha elmegyek vele randizni. Szóval, ennyit arról, hogy nem írt…

Most már ketten írtok, hisz szinte intézményesültetek, együtt rakjátok össze az ötleteiteket, kiegészítitek egymást és megszületett a film ötlete is. Fannynál azt éreztem eddig, hogy a blogjával, a könyveivel kiírta magából a múltat. De mit szolgál a film?

Fanny: Azt vettem észre a könyveknél, hogy azon felül, hogy el tudtam engedni dolgokat, energiával töltött fel az alkotás. Amikor befejeztem a Lélekkódot, szusszantam fél évet, aztán újra éreztem, hogy mondanivalóm van – de nem könyvben… Nem akartam ugyanazt és ugyanúgy csinálni. Ha valami rutinná válik az nem jó! Nincs benne az a magával ragadó érzés…, hisz tudod már a lépéseket. A filmnél fogalmam nincs róluk. Jelenleg ott tartok, hogy tudom, hogy mit csinálunk most, és csak sejtem, hogy mi következik, hogy mit hozhat az életembe, és ezt imádom!

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Sándor: Nekem inkább az a fontosabb, hogy kreatív legyen, arra fókuszáljon, hogy alkot valamit és papírra veti.

És ezzel vállalod azt is, hogy te is kamera elé állsz?

Sándor: Hát, erre ráéreztél!

Fanny: Sokkal inkább bevállalja, minthogy ez lenne minden vágya. Miattam vállalja. Nem mondom, hogy kényszerből, hisz ha már csinálja, akkor igyekszik élvezni és kihozni belőle a lehető legtöbbet. De ha most azt mondanám neki, hogy ne folytassuk, hanem inkább menjünk el a Balatonra, nézzük a tájat és legyünk csak csendben – arra is azt mondaná, hogy jó. Azért ez a pörgés fárasztó, és olykor nagyon nehéz kezelni, miközben persze megvan a szépsége is.

Sándor: Megvan a varázsa, hogy az alkotással adhatsz az embereknek. Szerintem Fanny ezt csinálta az elmúlt időszakban is. Az a fantasztikus, ahogy ő reagál a vele történt dolgokra. Ha csak az elmúlt 18 hónapomra gondolok, amit vele töltöttem, akkor azt mondom, hogy ő egy „mesterlélek”. Épp pár napja fogalmaztam ezt meg neki. Olyan könnyed, olyan tiszta, annyira nincsen benne erőszakos düh… A legtöbb dolgot finoman megéli és nyugodtan reagál rá. Kevesen képesek erre.

Mindenhol azt mondjátok el, hogy szeretnétek tükröt tartani…

Fanny: Ez azért van, mert azt látom, hogy saját magunknak se vallunk be dolgokat. Nézzük meg például a közösségi oldalt. A legtöbben csodálatos fotókat posztolnak a párkapcsolatukról, minden szép és romantikus. De arról nem beszélünk, hogy van, amikor nehéz és épp elegünk van mindenből, még a másikból is. Szerintem mindenkinél vannak ilyenek, de ha igazán társak vagyunk, akkor ezeken a fázisokon túllendülünk, mert szeretjük egymást. De azért ez a része is a valósághoz tartozik.

Zavar az álság?

Fanny: Nem fogalmaznék így, mert nem zavar. Én nem szeretnék senkit megváltoztatni. De mi az igaztörténetünket mutatnánk meg a filmben minden hullámzásunkkal együtt… Ahogy tettük is a PillanatCsillag kisfilm ízelítőjében. És ha ez csak egy embernek hozzátesz valamit az életéhez - már megérte megcsinálni. A közösségi finanszírozással egy részét szeretnénk előteremteni - ez az első lépcsőfok. Jó mérce arra, hogy van-e rá igény. Természetesen milliókkal nem dobálózunk….

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Igen, eszembe jutott, mekkora változás az is, hogy annak idején a végrehajtó szíve esett meg rajtad, a kilakoltatás veszélyében éltél…

Fanny: Igen, engem is elgondolkoztatott ez. Sándor is engem akkor ismert meg, amikor éppen nem kellett azon gondolkoznom, hogy miből fizetem be a számláimat. Akkor alig hitte el, hogy lyukas lepedőn alszom, hogy nem veszek magamnak új ruhát, hanem elvagyok azokkal, amik vannak. Jó az a lepedő, megvarrom és kész. Attól hogy most ekkorát álmodok, nem szállt el az agyam! Sőt… Jó érezni, hogy megdolgozom minden egyes forintért. Hogy gyűjtünk a filmre, az nem azt jelenti, hogy abból fizetem a költségeimet. Az egy másik büdzsé. Ha veszek valamit, ugyanúgy megnézem, hogy szükségem van-e rá? Hisz tudom honnan jöttem, s azt is, hogy mennyi munka van benne. Van egy történet a Lélekkódban, ami arról szól, hogy minden, ami az enyém, annak a fele pont elég, sőt néha még sok is. Van egy játékunk Sándorral. Havonta egyszer az ő cuccaiból öt dolgot kiválasztok, ami felesleges, ő is az enyémből ötöt, és egyet-egyet megmenthetünk. A többit vagy odaadjuk valakinek vagy megy a kukába. Az a fantasztikus, hogy rengeteg dologtól megváltunk már és mégsem hiányzik semmi! Olyan jó, hogy egyre tisztább körülöttünk a tér!

Egyébként nektek hiányzik most valami?

Fanny: Ha hiányzik, az döntés kérdése is – és akár ott is lehetnék, ha azt akarnánk… A Balatonon! Félig Siófokra költöztünk és az a kis lakás, a nyugalom most jól esne…

Hát ez az! Szerintem Fanny hajlamos túlhajtani magát! Vigyázol rá?

Sándor: Nehéz leültetni úgy, hogy ne csináljon semmit. Ezt kifejezetten nehéz mellette megélnem, mert ő mindig menne. Van, amikor én fáradok el mellette. Nekem az a felelősségem, hogy jól mérjük fel a határokat, és észrevegyem, amikor muszáj megállni.

Fanny: Én a határaim után egy picivel érzem csak, de ő már előttük befékez, és ez jó így!

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Ha becsukod a szemed, mi Sándorra az első asszociációd?

Fanny: Hű… egy érzés. Egy nagyon-nagyon kellemes érzés, amit még senki másnál nem éreztem. Nagyon nagy biztonság. Olyan, amit a szüleimen kívül még férfitól, társtól soha nem kaptam meg. Amit fantasztikus megélni. Én annyi mindenre gondoltam annak kapcsán, hogy milyen párt szeretnék… De ő mindent felülmúlt! Nélküle már el sem tudnám képzelni!

Sándor: Ezt el kell játszanom, várjál – becsukom a szemem. Egy dolog jut eszembe. Ő a társ, aki ott van mellettem és szeret. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. A Csillaglány.

Fanny: Ő pedig a Holdkirály…

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.