Lélekbúvár: Felnőttként felnőni - Szily Nóra műsora

2015.12.03. 19:16

„Gyémánt” címmel jelent meg a könyve, amiben leplezetlenül vall elmúlt éveinek nehéz időszakairól Tóth Vera, aki szinte a szemünk láttára cseperedett fel és vált igazi énekesnővé. Ahol fény van, ott árnyék is…, ezt tudjuk. Bár ritkán gondolunk bele. Talán ez a beszélgetés ehhez is hozzásegít. Vele és Szy Katalin, klinikai szakpszichológussal gondolkodtunk együtt a valódi felnőtté válásról. Ez a televíziós beszélgetésünk rövidített, szerkesztett változata.

Vera, hogyha azt mondom, „felnőttként felnőni” – találónak érzed az elmúlt pár éved történetére? 

T. V.: Bizony! Az ember azt gondolja, hogy ha elmúlt 18 éves, akkor felnőtt. Papíron ugyan tényleg nagykorú lesz, és azt hiszi, hogy fel van jogosítva mindenre, amire egy felnőtt képes. Én is azt hittem, hogy a felnőtté válás egyszer csak megtörténik, és nem kell érte tenni semmit. Senki nem készített fel arra, hogy ez egy kemény feladat. Aztán csak jöttek a gondok megmagyarázhatatlanul. Egyszerűen azt éreztem, hogy nem vagyok jól a bőrömben, és nem értettem, hogy miért. Már jócskán zajlott mindez, mire rájöttem, hogy egy felnőtté válási folyamatban vagyok. 

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Kati, ti dolgoztatok együtt, és természetesen nem sérteném meg a pszichológusi etikát, vagyis tiszteletben tartom mindazt, ami a terápiában történt. A praxisodban gyakran találkozol azzal, hogy a személyi igazolványuk szerint már önálló döntésre jogosult felnőtt emberek efféle krízisben vannak? Vagyis hogy nem fejeződött be a szülőkről való leválás? 

SZ. K.: Nagyon gyakori, olyannyira, hogy még én is hosszú évekig birkóztam ezzel. Ez egy természetes dolog. Nyilván függ a társadalmi elvárásoktól és a szokásoktól is. Manapság a fiatalok jóval 18 éves koruk után válnak le. De 40–50 éves felnőttek is küzdhetnek azzal, hogy nincsenek túl rajta. Ez nem feltétlenül a fizikai távolságról szól, hanem sokkal inkább egy érzelmi közelségről – amikor egy szülői vélemény, kritika még mindig meghatározza valakinek a hangulatát, érzelmeit, ítéleteit. Sokszor nem is a páciensen múlik, hanem a szülő nem engedi leválni a gyereket, hiszen a több évtizedes munkájába kapaszkodik, és végtelenül nehéz számára az elengedés. 

Viszont muszáj, hogy bekövetkezzen. 

SZ. K.: Muszáj, és én kegyetlen is vagyok ebben. Gyakran tapasztalom azt, hogy eljön hozzám valaki, és utána a szülő hosszú ideig haragszik rám, mert – ugye – én egy darabig átveszem a szerepét… 

T. V.: A szüleim sem nézték mindig jó szemmel a közös munkánkat és azt, hogy elkezdtem távolodni tőlük. Pedig muszáj volt. Rájöttem, hogy rengeteg olyan mintával küzdök a viselkedésemben, amit otthonról hoztam. Például az önbizalomhiánnyal. 

Amin megakadt a szemem a könyvedet olvasva – hogy ti viszonylag szerény körülmények között éltetek, és anyuék nem nagyon szívesen fogadtak vendégeket… 

T. V.: Igen, ez a mai napig bennem is munkál. Jön egy vendég, és azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó, nem tudok olyan környezetet biztosítani, hogy az a számára szép legyen, és jól érezze magát. Aztán mindig az a vége, hogy körülnéznek a kis lakunkban, és azt mondják: Úristen, de gyönyörű helyen éltek! És szembesülök azzal, hogy ezt a kishitűséget hoztam magammal. Ez volt az egyik felismerés. A másik pedig, hogy egészen 26 éves koromig azt éreztem, hogy bármi adódik, majd anyu vagy apu megoldja. Mindegy, hogy mit csinálok, majd ők helyre teszik. 

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Vajon hogy lehet felfedezni azokat a mintákat magunkban, amik nem segítenek, hanem gátolnak minket? Jó, hogy ízlést tanulunk a szülőktől, iránytűt adnak a kezünkbe… De amikor korláttá, kényszerré válik valami – ott a határ.  Milyen önvizsgálatot kellene elvégeznünk? 

SZ. K.: Hát, az önvizsgálat nem biztos, hogy elegendő, ugyanis például az önértékelés vagy a kisebbségi érzés a nagyon korai anya-gyerek kapcsolatból fakad. 

Vagyis nem tudunk tudatosan emlékezni? 

SZ. K.: Ez abszolút tudattalan mintaátvétel, és fontos tudni, hogy ez nem arról szól, hogy a szülő nem szereti a gyerekét! Az önértékelési probléma gyakran onnan indul, hogyha egy anya nem kiegyensúlyozott, nem harmonikus, nem tud ráhangolódni a gyerekre, és a gyerek nem tanulja meg azt a szeretetet, ami tulajdonképpen egy leutánzott szeretet – az önszeretet, ami szükséges ahhoz, hogy az embernek megfelelő önbizalma legyen. 

Vagyis, amit az anyám tükrében látok magamról – az vagyok én. Ha az nem egy kiegyensúlyozott, nem egy biztonságot nyújtó tükör, akkor bizonytalan lesz az énképem? 

SZ. K.: Ez így van. Ha pedig nagyon erős odafigyelést kap a gyerek, és mindig minden jó és elfogadható, az is torzulást okoz. A nárcizmus felé viszi el a fejlődési vonalat, ami legalább annyi szenvedést, nyomást jelent később, mint az önbizalomhiány. Egy elég jó szülő felfegyverzi a gyereket, mégpedig azzal, hogy a realitásban tartja. Egy következetes, kiszámítható, jól jutalmazó, jól büntető rendszer felkészíti a gyereket. Nem azt jelenti, hogy meg kell óvni a világtól, és nem is arról van szó, hogy bele kell lökni a gödrökbe. Tulajdonképpen az élet szabályait kell megtanulni már a közösségbe kerülés előtt. Mindennek az alapja egy kiegyensúlyozott, harmonikus, jó szülőpár… Két alapfeltétele van a felnőtt léleknek: az ambivalencia elviselése – hogy a szüleink jó és a rossz oldalát is láthassuk, és ezen túlmenően a világ jó és a rossz voltát elfogadjuk egyszerre. Tehát ne csak fehér-feketén, hanem sok színben láthassuk a világot. A másik pedig a döntésképesség – vagyis a cselekedeteink következményeinek az elfogadása és az elhagyott utak elengedése. 

Fotó: Marton Szilvia/Origo

T. V.: A szüleim nagyon érzékeny emberek, nálunk a szeretet kifejezése mindig fontos volt. Aztán kikerültem a nagybetűs életbe, és egészen mást tapasztaltam. Nekem óriási pofon volt, hogyan viselkedhetnek így az emberek egymással, hiszen otthon én nem ezt tanultam, nem ezt láttam. 

De mondok mást – ha visszagondolok így a gyerekkoromra, anyám nagyon sokszor mondogatta, hogy szép vagyok, és majd kinövöm a túlsúlyt… Nyilvánvalóan hitte is, de közben meg nem akarta a valóságot látni. Azzal hogy a gyerek el van hízva, és ezzel tenni kellene valamit – az a szülő feladata. Én persze elhittem, hogy tényleg, majd kinövöm, jaj, de szép leszek! Aztán huszonévesen jött a felismerés, hogy ez nem igaz! Miért nem járatott sportolni, miért nem figyelt oda jobban? Elkezdtem őket hibáztatni… Kemény téma a valóság kérdése. Nálunk ez nem volt eléggé terítéken. 

De most már mosolyogva beszélsz róla. Helyükre kerültek a dolgok? 

T. V.: Amikor sok minden okán pár éve összeomlottam, akkor némiképp a család is megborult. Most már mondhatom, hogy szépen újraépítette magát mindenki. Ahogy én elkezdtem éledezni és magamra találni – mindenki elkezdett fejlődni… Jó, hogy végigcsináltuk – még ha nem is volt könnyű –, és nagyon büszke vagyok rájuk! 

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Ilyenkor egy új konstrukciónak kell felállni, ha jól értem. 

SZ. K.: Igen. Van egy szerkezet a családban, ahol általában a gyerek a szelepe a családnak, ugye, ő a leggyengébb, neki nincs védekező rendszere a szülőkkel szemben. A szülők csetepatézhatnak, lehet feszültség, mindenkinek megvan a saját maga útja, a gyerekek pedig ezeket a feszültségeket szépen levezetik, mint a villámhárító. Ha elkerül a családból – vagy a pszichológus kiemeli – akkor ott marad egy ház, középső válaszfal nélkül. Ilyenkor nagyon nehéz, és nagyon jó belátással, érzelmi intelligenciával kell bírni a szülőknek, hogy megértsék, hogy a gyerek nem lehet akár egy házassági feszültség vagy egy rosszul működő család szelepe. És bizony újra kell a házasságot, az egész családot strukturálni. Létezik az üres fészek szindróma. Ha a válásokat nézzük, nagy részük akkor történik meg, amikor a gyerek felnő. Kirepül, és a két felnőtt nem tud magával és egymással mit kezdeni. Ilyenkor jobb a gyerek után nyúlni… De ez egy tévedés. Hagyni kell felnőni! 

Veráról most mi a diagnózisod? 

SZ. K.: Sine morbo, azaz egészséges – legyen ez a végszó! 

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Talán még azt is hozzátehetjük, hogy halogatni lehet, de megúszni nem, hogy mindezekkel szembenézzünk? 

SZ. K.: Halogatni sem jó, de jobb későn, mint soha! Verával ez megtörtént, és azt gondolom, hogy sikeresen. 

Címkék: