Lélekbúvár: Generációs különbségek - Szily Nóra műsora

2016.01.21. 10:25

„Bezzeg az én időmben…!” – szinte mindig elhangzik, ahogy az idősebb generációk szembesülnek a fiatalok életmódjával, szokásaival. Mostanság mintha nőne a távolság és gyorsulna a változás – nem csoda, az információs technológia átrajzolta az életünket. Hogyan tudunk egymás mellett és együtt létezni? Mik a feszültségek, a meg nem értés okai? Beszélgetőtársaim Szirmai Gergely videoblogger, filmkritikus, egyike azoknak, akikkel a YouTube először partneri szerződést kötött, és Tari Annamária pszichológus, aki a generációkról már több könyvet írt, legutóbb „Generációk online” címmel.

Tarts nekünk tükröt, Gergő. Vélhetően a szüleid is az X generáció szülöttei. Milyen alapvető különbségeket látsz a saját generációd – az Y – és az idősebbek között?

Gergő: Én szerencsés vagyok, mert a szüleim nyitottak a technológia fejlődésére is, ezért otthon nem érzékelek nagy különbséget. De alapvetően azt látom, hogy a kommunikációs csatornák annyira felgyorsultak, olyan mennyiségű tartalom jut el az emberekhez, hogy ebből a szempontból a naprakészség sokkal nehezebb. Míg annak idején például egy diploma az embernek biztos tudást adott legalább öt évre, most már az egyetem végzése alatt sem lehetünk meggyőződve arról, hogy mire végzünk, vajon a tantárgy egyáltalán ugyanaz lesz-e, mint amikor elkezdtük. E tekintetben nagyon nyitottnak kell lenni a megújulásra, és azt tapasztalom, hogy ez nem megy könnyen.

Fotó: Dudás Szabolcs/Origo

Amit Gergő mond, arról az a paradoxon jut eszembe, miszerint bár a nap ugyanúgy 24 órából áll, de mégis mintha felgyorsult volna az idő.

Annamária: Lett egy olyan képességünk - és ezt az információtechnológia szolgáltatta mint lehetőséget -, hogy sokkal több médiahasználatot zsúfoljunk ugyanannyi időbe, mint régen. Ami a generációs különbségeket illeti - akinek az X vagy netán Baby Boomer születésű szülei rugalmasak és nyitottan állnak az információtechnológiai eszközökhöz, azok valószínűleg jó kommunikációs és érzelmi kapcsolatban vannak a gyerekeikkel. A gondot inkább az jelenti, hogy eltérő szókészletet használnak. Az internet, a tömegmédia, az információval való telítettség elérte, hogy a hajdani tekintélypozíció, a tisztelet és az eféle fogalmak megváltoztak. Nem állítom, hogy erodálódtak, de ma máshogy lehet tiszteletet kiváltani, másképp kell hiteles személynek lenni, mint régen, és ez olykor nagyon irritálja az X generáció tagjait.

G: Szerintem ez egy fejlődés! Ez a személyes véleményem, persze, miszerint a tekintélyelvűség nagyon egészséges, új szintre lépett. Ahol nem jár a tisztelet a politikusnak, a tanárnak, a szülőnek pusztán alanyi jogon.

Vagyis csak azért, mert valami titulus van a névjegykártyáján, vagy mert korábban született.

G: Igen, és szerintem ez egy tökéletes változás, normális felfogása a hierarchiának és a hatalomnak, miszerint azt ki kell érdemelni! Tehát a szülő, vagy bármilyen vezető már nem uralkodó, aki családi alapon vagy koránál fogva kapja a tisztséget, és ez jár neki, hanem mindenkinek meg kell küzdenie a pozíciójáért. Persze aki a korábbi mintákhoz szokott, és érzi a veszélyét, hogy elveszítheti - azt zavarhatja, ami teljesen természetes reakció.

Ütközhetnek a különböző szemléletek. Vajon miként tud ez a két generáció együtt dolgozni? Kapcsolatban állsz cégekkel, és páciensek is küzdhetnek generációs konfliktusokkal.

A: A cégek többsége, ahol a generációk összetalálkoznak küzd ezzel a problémával. Ki kell alakítani egy új cégkultúrát, amiben a tekintély és a tisztelet kérdését másképp kezelik. Az idősebb generációnak valamit kezdenie kell azzal, hogy a húszas, harmincas munkavállaló partneri pozícióra törekszik, szemben azzal – amit az idősebbek nagyon nehezen élnek meg, de amiben ők felnőttek, - hogy egy nagyon kemény poroszos tekintélytisztelettel jellemezhető hierarchia legalján csücsültek. Szó sem volt partneri pozícióról.

És ahogy telt az idő, az ember apró lépésekkel mászott fel a létrán…

A: Mászott, igen… Idéznék egy X generációs cégvezetőtől, aki azt mondja, hogy azt nem kedveli az újonnan felvett dolgozókban, hogy amikor a karrierterveikről kérdezi őket, már látszik a szemükben, - bár nem mondják ki, - hogy két éven belül az ő székébe szeretnének beleülni. Erről a vehemenciáról - ami egyébként jó - az X azt gondolja, hogy ezért a székért húsz évet dolgoztam! Noná, hogy nem adom oda neked, aki két év alatt akarod elérni. Megérthetjük, hogy ebben van valami, hiszen a tapasztalat nagyon fontos. Sok mindent jól el lehet helyezni Excel-táblába – például, hogyan lehet jó időgazdálkodással megszervezni feladatokat - de valamihez érés kell. És szerintem az egyik legnagyobb probléma ebben az irritáltságban is rejlik, hogy ki mennyi idő alatt gondol elérni bizonyos lépcsőfokokat, ki mit gondol a másik tudásáról, személyiségéről, és a legfontosabb, hogy ki mit gondol a saját előítéleteiről! Általában az Y és Z generáció tagjai úgy vélik, hogy nekik nem nagyon vannak, tehát ők jó fejek az X-szel, aki viszont borzalmas… Közben mindenki tele van rettenetes sztereotípiákkal, amiket oldani kellene.

Fotó: Polyák Attila/Origo

G: Szerintem nem volt még olyan, hogy egy új generáció ne kérdőjelezte volna meg az előtte lévők relevanciáját, hitelességét, és egyáltalán a létjogosultságát. Bár nem értek hozzá szakmai módon, de garantálom, hogy ezt nagyon egyszerűen le lehet vezetni pszichológiailag, hogy miért természetes, akár evolúciósan adaptív emberi viselkedés.

A: Azért, mert megfordult a szocializáció.

G: Nem tudom hogy ezen miért csodálkozik bárki, hogy úristen van egy új generáció, aki máshogy viselkedik, mint amit megszoktunk,és okoljuk ezért például az okostelefonokat. Nagyon sok generációs különbségnél azt érzem, hogy inkább maradiság van benne, mint helyes rálátás. Tipikus például, hogy szörnyülködnek, mert manapság a fiatalokat nem lehet leültetni egy könyv elé hogy megtanulják a tananyagot. Szerintem nincs kínzóbb dolog a világon, mint egy könyvből tanulni. Borzasztó, ingerszegény, szörnyű! Én utáltam magolni…

Már nem kell a lexikális tudás, amire mi még esküdtünk?

G: Nem erről van szó, de vizsgálhatnánk úgyis ezt a kérdést, hogy a könyv fölé görnyedni tényleg unalmas, és mennyivel könnyebb egy ingergazdagabb, akár szociális projekten keresztül megtanulni egy adott információhalmazt. Tehát kétféle módon lehet az ilyen generációs különbségekhez hozzáállni. Egyrészt lehet ragaszkodni ahhoz, ami van, és azt gondolni, hogy a változás rizikó – de hozzáállhatunk úgy is, hogy nézzük meg mi az ami fejlődést hoz! Ami visszás irányba terelné a dolgokat, úgyis erodálódik egy idő után és eltűnik. Aki az X generációs székéért megy és első nap ezt sugallja, kirúgják a cégtől. Az egy rossz attitűd, amit el fog felejteni egy idő után. A második munkahelyén már nem fogja alkalmazni. Viszont aki úgy áll hozzá egy céghez, hogy én nem egy droid vagyok benne, hanem partner, az alapvetően jobb munkára sarkallja az embert.

A: Hozzátenném, hogy a könyveket ne vessük el, azért mert te nem szeretsz olvasni…

G: Bocsánat, ez nem jelenti azt hogy nem szeretek könyvet olvasni!

A: Tanulni is fontos könyvekből…

G: Tanulni és évszámokat magolni nem gondolnám hogy az.

A: Nem évszámokat – mindent. Azt gondolom, hogy mindaz, amit az idősebbek a lojalitás terén és a céghez való érzelmi kapcsolatban átéltek, még jóval puhább körülmények között zajlott annak idején. Gondolj bele, hogy ma – teljesen mindegy, hogy egy nagyon menő startupot veszünk, vagy más keményen profitorientált cégeket - mennyire diktatórikusak a feltételek! Még akkor is, ha babzsák fotel van, és görkorival mehetnek dolgozni. Tehát amikor az Y és Z generáció partner szeretne lenni egy jól kinéző munkahelyen, csapatban akar dolgozni, szeretné ha dicsérnék, ha jutalmakat kapna, és szeretné megvalósítani a munka - magánélet egyensúlyt, és persze pénzt is keresni - akkor a partneri viszony többek közt a kemény céges viszonyok féken tartására is szolgál. Nagyon mohó, profitorientált cégek vannak ma, ahol nekik dolgozni kell. Csak egy példa, a Merrill Lynch- nél egy gyakornok fiú pár hónappal ezelőtt egyhuzamban végigdolgozott három éjszakát, aztán hazament, és otthon meghalt. Erre a cég hozott egy szabályt, hogy gyakornok napi 17 óránál nem dolgozhat többet. Nyilván ez az egyik véglet, a másik pedig egy picike, családias cég, aminek van egy nagyon kedves X generációs vezetője - de inkább mohó cégből van több. Tehát amikor egy húszon- vagy harmincéves azt mondja, hogy én nem akarom hogy bedaráljanak, akkor ezt más kontextusban mondja,mint amit az X gondol erről. Ezért mondom mindig, hogy az idősebbeknek le kell venni a régi, saját offline gyerekkorából hozott szemüvegét. Már nem nézhetik azon keresztül a világot, mert nagyon sok minden másképp van. Máshogy működnek a cégek, nincsenek hosszú távú kötődések.

Fotó: Polyák Attila/Origo

G: Igazából arról van szó, hogy individualizálódott az emberek szakmai attitűdje is, ami szerintem megint csak egészséges hozzáállás. Nem tudunk már annyira azonosulni – vagy legalábbis kevésbé akarunk - egy céggel vagy akár egy nemzettel. A kultúrkörök – hála az internetnek és a felgyorsult kommunikációnak – más térre települtek át. A fiatalok inkább anime rajongók manapság, vagyis kisebb, specifikáltabb csoportokhoz társulunk, ott találjuk meg a saját értékeinket. Így valakinek azt mondani, hogy „A cégünkkel azonosulj, és a mi értékeinkkel” – az egy blődség. Ami egyébként valamilyen szinten megérthető, hiszen egy cég ritkán képvisel tényleges értékeket. Ahogy Annamária mondta – ezek profitorientált vállalkozások, a lényegük épp a haszonszerzés. Én úgy gondolom, hogy ilyen szempontból inkább kicsit magunkért dolgozunk már, mint másért, és ez jelenthet olyan problémákat – ami tény - hogy az ember inkább a saját jövőjét tartja fókuszban és nem egy csoportét vagy egy cégét.

Ha nem a szakadékot szeretném a generációk között mélyíteni, hanem a hidat ácsolni…

G: Első svungra az ember azt gondolja, hogy mindent borítsunk fel, ami tök jó és izgalmas attitűd, amire szükségünk is van sok szempontból, de az mindenképpen fontos, hogy rengeteg olyan folyamat indult el, - akár az okostelefonokkal, akár politikai irányzatokkal, a feminizmussal kapcsolatban – amiket le kell tisztítani és a működő rendszerekhez kell igazítani. Én ebben látnám a lényegét annak, amit el lehet várni az Y generációtól. Hogy tegyék le az alapköveket, és létrejöjjön egy olyanfajta stabilitás ebben az irgalmatlan tempójú változásban, ami megteremti az utána következő generációnak is a kiindulási pontot..

Te már érzel különbséget magad és az utánad jövő Z generáció tagjai között? Pontosításképp – az Y generációt az 1982 után, a Z-t pedig az 1995 után születettek alkotják.

G: Például a médiafogyasztási szokások mások. Én például néha járok színházba, ami már nagyon nagy kihívást jelent annak, aki folyamatosan 10 perces videókon él. Mondhatnánk persze, hogy ülj le és maradj csöndben – de lehet hogy inkább a színháznak kell megváltozni, és igazodni ehhez.

A: Miért nem lehet azt mondani, hogy ülj le és próbáld meg kibírni? Lehetne, hogy valaki rádöbben, miszerint a kultúra fontos dolog, és egy része színpadon zajlik. Végső soron nem egy kínzókamrába küldik! A kultúra puha átadása ma is fontos lenne.

G: De ha számára ez mégis kínzás? Természetesen nem mondom, hogy ki kell dobni a színházat, hanem arról beszélek, hogy a színháznak - ami egy létező művészeti ág és érték - ugyanúgy alakulnia kell az új irányzatokhoz, ahogy minden másnak.

Fotó: Dudás Szabolcs/Origo

Ahogy a Kincskereső kisködmönhöz képest a Harry Potter egy szinte klipes módon megírt könyv, amiben minden oldalon történik akció, és nincsenek hosszan olvasandó puszta leíró részek? Vagyis hogy át kell állni a ti tempótokra?

G: Persze!

A: Biztosan nem. Azért mondom, mert szerintem most már látszik a csapda, amibe minden digitális generáció belekerül. Amiről beszélünk - a gyorsaság, a sürgetettség - az online és a médiahasználat miatt van. Képzelj el egy áramszünetet. Akkor nincs más, csak az offline élet. Azért mondom, hogy biztosan nem kell mindennek átalakulnia, mert már tudható, hogy muszáj például a kulturális értékekből megtartani a régi offline élet lassú dolgait, mert azok az agyműködés és bizonyos kognitív műveletek tekintetében nagyon fontosak. Azt tudod befogadni. A gyorsan futó online-ból valódi, elmélyült tanulás ritkán lesz, mert nincs rá idő, és az agy működése nem tud így felgyorsulni.

G: Ezt én úgy fogalmaznám meg, hogy rajzolni most is kell, mint ahogy régen is, de az, hogy mit rajzolunk, az meg fog változni függetlenül attól, hogy akarjuk vagy nem.

Jó, hogy szóba hoztad. Te írsz kézzel?

G: Tökéletes, épp azt akartam mondani, hogy Amerikában már pár helyen abbahagyták a kézírás oktatást

Szegény grafológusok a szemfelszedők sorsára jutnak…

G: …és ezt sokan a butulás folyamatának fogták föl. Értem, hogy borzasztóan nehéz belátni, de arra jutottam, hogy én úgy írok, mint egy négyéves, mert szinte soha nem írok. Nincs olyan része az életemnek, amikor szükségem lenne rá. Néha alá kell írnom valamit, ennyi. Leültethetnének, hogy de igenis, legyenek gyöngybetűid, de totál felesleges lenne, és a tapasztalataim is ezt támasztják alá. Ezekről a változásokról beszélek. Nem azt állítom, hogy ki kell hajítani dolgokat, hanem át kell alakítani az attitűdöket. Ha tetszik, ha nem – sok minden változik.

Fotó: Dudás Szabolcs/Origo

A: Itt nyilván van közöttünk ellentét, mert ahogy te fogalmazol, az olyan, mintha azt mondanád, hogy az életben az online tér és az információtechnológiai eszközök jelentik az új valóságot. Ezt kell elfogadni, ennek alá lehet rendelni egy csomó mindent, például a folyó kézírást is. Bár nagyon fontos dolgok zajlanak az online térben, az élet nagyobbik része mégis az offline-ban zajlik. Azért kéne hogy megmaradjon az írás – most idézhetnék amerikai kutatókat – mert az egy fontos képességed. Sok mindent csinálhatsz az online térben, de nem ott fogsz élni. Az offline-ban eszel-iszol, alszol, és sorolhatnám - ezért nem árt, hogyha megmaradnak olyan kognitív képességeid, amik ott fontosak. Kár lenne, ha egy részük elveszne. MR vizsgálatokkal bizonyított, miként változnak – épülnek ki, vagy kerülnek használaton kívül – idegpályák az agyban.

G: Én abban bízom, hogy ami fontos, az nyilvánvalóan megmarad! Ezt a természetes kiválasztódást teljesen normálisnak tartom. Amitől ódzkodom - életben tartani valamit csak azért hogy legyen. Például mi lenne, ha a kézírás tanulása helyett – ami főleg a fiúk számára borzasztó, már hét évesen jön az első kudarc - rajzolnának a gyerekek a suliban. Azt például szeretnék szépen… A vizuális kultúra így egészen más irányba fejlődne. Visszatérve egy színházi példára -a Broadway ma is létezik, csak most már a „Book fof mormon-t” játsszák, amitől harminc éve vért hánytak volna a kritikusok , mert felfoghatatlannak, obszcénnek, és borzalmasnak találták volna. Mára átalakult, mert a közönség ezt várja el, és fantasztikus sikere van. A Broadway ma is él… Mert változik.

Forrás: Fotó: Polyák Attila/Origo
Címkék: