Csernus Imre: "A Valentin-nap az egymásba kapaszkodók ünnepe”

2016.02.10. 19:17

Akár a Nő, a Férfi vagy a legújabb Nő – csajsziknak című könyvét nézem, mindegyikben elemzi a párkapcsolatokat. Kemény kritikát fogalmaz meg, sajátos tükröt tart, amibe cseppet sem esik jól belenézni… Közeledik a Valentin-nap, gondoltam igyunk meg egy kávét. Bár nem akartam ünneprontó lenni… 

Február 14-e a szerelmesek napja. Hoppá, máris vágtál egy grimaszt! 

Szerintem inkább az „egymásba kapaszkodók ünnepe” jön. 

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

Csodálkoztam volna, ha nem csaptál volna le rögtön…

Én azt látom, hogy az emberek úgy vélekednek, hogy minden megvehető, megszerezhető és eldobható. Megdolgoznak a pénzért, de akarnak-e tenni egy kapcsolatért? A kölyköknél lehet látni, hogy iszonyatos erős egóval bírnak, pontosan tudják, hogy mit akarnak, tisztában vannak a jogaikkal, a kötelességeikkel kevésbé, és közben ezerrel megy a görcsölés. 

Nézd meg a Facebookot, a folyamatos posztolást – az emberek azt hiszik, ha valahol nincsenek ott, akkor lekésnek, lecsúsznak, elfelejtődnek. 

Elképesztő intenzív bennük a szeretetéhség, miközben rengeteg álarcot használnak. Márpedig ha én nem merem megmutatni a valódi arcomat, és nem fogom fel, hogy a másikkal igazán csak a hiányosságaimat pótolom – az nem lehet kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolat. Kölcsönösen hitegetjük egymást. Ezért mondom, hogy az egymásba kapaszkodók napja jön. 

Na de, Imre, a szerelem elején még ott van a rózsaszín köd, ami mindenkit feldíszít… 

De miért kell a rózsaszín köd? Azért mert olyan arcomat mutatom, amire csak vágyakozom, hogy legyen, de valójában nem én vagyok? Szeretnék trendi, cuki, humoros lenni, állati jó az ágyban – minden, hiper-szuper! De hát ez közben meg nem igaz! 

Én nem biztos, hogy ezt csak a Facebookhoz kötném. Dédszüleink a tánciskolában, vagy a Városligetben sétálva, vagy a fonóban ugyanezt tették… 

Nem a valódi arcukat mutatták. 

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

Akkor ez a szerelem sajátja, nem?

Idézőjeles szerelem, amikor két ember látszólag a boldogságot keresi, de valójában csak a biztonságra vágyik. Ha boldogságra törekednék, akkor először is felismerném, hogy szükségem van a belső békére. Ami csak akkor jön el, ha önmagam előtt vállalom az erényeimet és a hiányosságaimat egyaránt. A pozitív vonásainkat szeretjük kihangsúlyozni, azokkal állandóan villantunk, az még aránylag jól megy. Elképesztő káosz van az emberekben, és görcsös vágy arra, hogy szeretve legyenek, és ez egyre inkább fokozódik. 

Régóta mondom, hogy egyre inkább megyünk lefele a pokolba… 

Mit értesz ezalatt?

A pokol nekem azt jelenti, hogy a legtöbb ember folyékonyan hazudozik önmagának, és ez által a másiknak is, miközben azt állítja, hogy őszinte. A másik ugyanezt csinálja, és ennek következtében mindketten egy illúzióval vannak együtt, miközben mind a kettő retteg, nehogy kiderüljön, hogy valójában milyenek. Gondolj bele! Miért lenne nehéz elmondani, hogy vannak jó és vacak napjaim, tudok röhögni, és van, amikor sírok, félek dolgoktól, és bizonytalan vagyok… 

Egyszer erről már beszélgettünk. Tartom az akkori véleményemet, miszerint az első randira az ember nem úgy megy, hogy rögtön kipakolja a hiányosságait. 

Idő kérdése, és a valótlanságok lelepleződnek. És már is jön a csalódás… Miért nem élünk? Miért nem éljük meg ezt az életet, miért van bennünk ez a modorosság, hogy viselkedni kell? Hány olyan ember van, aki elér egy bizonyos presztízst, és karót nyelve létezik? „Viselkedj, nehogy rossz szó érje a ház elejét” – folyamatosan ezt halljuk gyerekkorunkban. A hiányosságainkat, a csiszolatlanságainkat nem vállaljuk fel, holott csupán emberi dolgokról van szó. A mohóság, a kapzsiság emberi tulajdonságok. Nem gyengeségek. Csak kezelni kell tudni őket. A rugalmas reagálás annak függvénye, hogy mennyire vagyok őszinte magamhoz bizonyos tulajdonságok kimondását illetően. 

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

A határ átlépése a kérdés. A hiányosságokat lehet kezelni – a lényeg, hogy ne ártsak vele másnak és önmagamnak. Ezt írod a könyvedben. Mint ahogy azt is megfogalmazod, hogy az erősségeink és a hiányosságaink adják a sokféleségünket. 

Igen, ez adja az egyéniséget, de mégsem vállaljuk fel. Ennek hozadéka pedig az, hogy mindent megmagyarázunk, de ettől nem lesz szívvel-lélekkel pezsgő az élet. 

Milyen az, aki most valóban a szerelem – és nem az egymásba kapaszkodás – ünnepére készül? Mi a szerelem a te fogalmad szerint?

Mosolyog, amikor a másikkal van, és ott van az arcán a derű. Őszintén figyel a társára, és ezt azért képes megtenni, mert tudja, hogy az első lépés, hogy először önmagával legyen tisztában. A felnőttszerelemnek szerintem két alkotóeleme van: egy felnőtt férfi és egy felnőtt nő. A felnőttség alapvető kritériuma pedig a felelősségvállalás. Nem csak a tetteimért, mert az kevés. A tulajdonságokért, érzésekért, gondolatokért, a vágyakért… Ki vagyok én, és ki a másik valójában? Tudunk-e kapcsolódni egymáshoz? Hazugságok nélkül – tiszta lappal. Ehhez képest mi van ma? 

Rengetegen ismerkednek alkohol vagy drog befolyása alatt – úgy oldódni könnyebb –, aztán a felkínált színes világról kiderül, hogy csak látszat volt, hazugság! Amikor kijózanodnak, akkor döbbennek rá, hogy nem önmagukat adták, hanem olyannak mutatták magukat, amilyenek csak szeretnének lenni… Másnap aztán ott ül két balfasz egymással szemben, akik nem tudnak egymással mit kezdeni. 

Egyszerűen nem merünk őszinték lenni, és látni sem merünk. A mai kor embere elementáris félelmet érez kimondani a fájdalmas dolgokat. A gyereket sem tanítja meg ezek kezelésére. Elfojtás és elhallgatás megy, és folyamatos racionalizálás. Racionális írástudók és emocionális analfabéták tömegét látom. Gondolj bele – szeretnénk boldogok lenni, miközben pont az érzéseinket fojtjuk el, és az érzelmeink terén nem merünk az első pillanattól kezdve színt vallani és őszintének lenni. Akkor minek is a Valentin-nap? Rutinszerűen, muszájból veszünk egymásnak ajándékot, hogy a bűntudatot csillapítsuk? Elmegyünk ide-oda-amoda, hátha egy kicsit megszínesítjük az egyébként borzalmasan szürke napjainkat, és végre történik valami! 

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

Nem az ünnepekkel van baj, hanem a hétköznapokkal… 

Érdekes módon a racionális, fizikális dolgokban tudatosak vagyunk, és ott nem felejtünk el figyelni. Ha ma este nem veszem tekintetbe a jobbkéz-szabályt, úgy telibe fognak vágni, mint a huzat! Ha átmegyek a piroson, akkor karambolozni fogok. Megállunk a lámpánál, megvárjuk, míg zöldre vált – érdekes módon, gyakoroljuk a türelmet. A kapcsolataink folyamatos építésében pedig nem. Azt hisszük, hogy ha egyszer színesek vagyunk, az örökre megmarad. Olyan, mintha egyszer tankolnám tele a verdámat, és azt mondanám – megvan, innentől kezdve nyugodtan autózhatok, amíg a kocsi szét nem esik. Mekkora baromság ez! 

Komolyan mondom, mintha teljesen hülyék lennénk, és ostobák. 

Az ünnepnapok egy boldog kapcsolat kialakításában soha nem elegek. Ha belegondolok, hogy 52 hétvége van, 52 vasárnapon sziporkázok – a maradék több mint háromszáz napon mi történik? Ha azokat nem veszem figyelembe, akkor bizony megyek a levesbe én is, a másik is, illetve a párkapcsolat is. 

Szép kis Valentin-napi üzenet! Te nem tartod ezeket a rítusokat?

Nekem nem a Valentin-nap számít, mint ahogy a karácsony sem lényeges ebből a szempontból. Persze, van olyan, amikor a hétköznapokon dolgozunk ezerrel, fáradtak vagyunk, de ettől még figyelhetünk egymásra, beszélgethetünk. Az a lényeg, hogy érezze a másik, hogy ott vagyok. Ehhez nem kell jeles nap. 

Fotó: Faluhelyi Fanni/Life.hu

Hány éve mondod már, hogy „Ébresztő!”? 

Inkább azt mondom, hogy „felébredhetsz!”. Nem hiszek a parancsra bekövetkező változásokban. Mert azt ideig-óráig csinálom, utána abbahagyom, ha nem jön szívből. Az ébredés azt jelenti, hogy ha azt érzem, hogy boldogtalan vagyok, akkor megnézem, mi ebben az én felelősségem, és nem mutogatok másra. Úgy kezdődik a mondat, hogy „Ebben az én felelősségem az, hogy…” Vállalni kellene az arcunkat, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Az emberek elfelejtették, hogy ez a hitelesség titka. Az élet nem vetítővászon, és nem holnap történik, nem a múltban zajlott, hanem ebben a pillanatban. Akár élhetnénk is… Mindenki eldöntheti, hogy akarja-e. 

Címkék:
  • havi
  • heti
  • napi

Ezt olvastad már?
10 / 0