D. Tóth Kriszta: "Végre igazán magamat látom"

2016.03.10. 11:05

Egy éve beszélgettünk, akkor második regénye épp a sikerlisták élén landolt, és épp nagy izgalommal készült saját blogmagazinjának elindítására. Azóta kiderült, hogy azzal is megtalálta a közönségét. Most márciusban „Hello, WMN” címmel a Mazel Tovban hetente beszélgethetünk, koccinthatunk vele és a csapatával. Nemcsak arra, amit az elmúlt egy évben elértek, hanem igazi példaképekre is. Hisz megalapították a „SzuperWMN” díjat, amit egy civil és egy közszereplő nő kap majd.

Elrepült ez az egy év, Kriszta, és a tiéd nagyon sűrű volt!

 …és olyan rövidnek tűnik! Akkora volt a pörgés, hogy szinte elveszítettem az időérzékemet. Szerencsés vagyok, és büszke, mert megteremtettem magamnak, hogy reggelente szívesen kelek fel, kidob az ágy, és alig várom, hogy dolgozzak!

D. Tóth KrisztaFotó: Szabó Gábor/Origo

Czeizel Endrével beszélgettem pár éve egy kutatásról, miszerint Magyarországon az emberek 66 százaléka nem szeret bemenni a munkahelyére. Ezek szerint te a derűs kisebbségbe tartozol.

Így van, és azért is tudom értékelni azt, amit elértünk, mert tudom, emlékszem, hogy milyen frusztráltnak lenni és rosszkedvűen kelni. Nekem is volt olyan időszakom…

„A Wmn.hu egy olyan hely, ahol senkinek nem kell megfelelned. És minket sem az hajt, hogy megfeleljünk bárkinek” – ez a nyitómondatod az oldalon. Nyilván nem véletlenül ez jutott eszedbe. Beszédes!

A megfelelési kényszer sokféle következménnyel járhat. Engem is megbetegíthetett volna, ha nem tudom elengedni. Megfogadni és leírni persze sokkal könnyebb, mint megvalósítani. Pláne hosszú távon, a nyilvánosság előtt. Gondolj bele, ismert emberként sokunknak, nekem is óriási a kísértés, hogy megfeleljek bizonyos társadalmi normáknak, a képernyős Krisztával szembeni elvárásoknak, a saját stréberségem által támasztott elvárásoknak, az édesapámnak, az édesanyám emlékének, a férjemnek, a gyerekemnek… Az elmúlt 3-3,5 évem arról szólt, hogy ezektől a kényszerektől szép lassan megszabaduljak. Például, akit az „Elviszlek magammal” sorozatban látsz - a sofőrt -, az 100 százalékban én vagyok. A felettes énemet kikapcsolja a közlekedés, csak annak próbálok megfelelni, hogy ne törjem össze magunkat… De viccet félretéve - nekem ez a műsor volt az első komoly bizonyság, hogy tényleg sikerült elengednem a görcsöket a nyilvánosság előtt is. Végre igazán magamat látom.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Aki néha kelekótya, időnként eltéved, felnevet…

Igen, nevet, méghozzá teli szájjal, de közben akár keményebb kérdéseket is föltesz. Akit tényleg érdekel az, aki mellette ül, aki nem kártyákról, súgógépről vagy fülesből, megfelelési kényszerekkel terhelt módon kérdez, hanem arról beszélget, ami eszébe jut, és valóban foglalkoztatja.

Ezen a platformon sokkal közvetlenebb lett a viszonyod a közönséggel. Miközben megszabadulsz a megfelelési kényszertől, sokkal inkább levetkőzöl, hiszen minden pillanatban megmutatod és vállalod azt az értékrendet, nyitottságot, véleményt, amit képviselsz. Ráadásul rögtön jönnek a visszajelzések – pozitívak és negatívak egyaránt.  Ehhez bátorság kell. Talán krakélerség is.

Semmiféle rátartiság, pofátlanság nincs bennem, hanem egyszerűen odaértem önmagamhoz. Azért nem zavar annyira ma már a kritika sem, mert ha valakinek nem tetszik, amit lát, amit mondok, írok, vagy ahogy csinálom, akkor legalább a valóságot kritizálja. És ehhez természetesen joga van. Nincs bennem késztetés, hogy meggyőzzem - ez nem én vagyok, hidd el! Hiszen nincs rajtam semmiféle máz. Amit látnak, az önazonos, és épp ezért az észrevételeket is könnyebben fogadom.

Másként látunk, és amúgy is megváltozott a szereped, hisz egy csapatot vezetsz. Sok éven át – akár a híradóra, akár a talkshow-ra gondolok – egy-egy rendszer építőkockája voltál…

Intézmények része voltam, most pedig vállalkozó lettem, ami egy egészen más életforma. Húsz évet töltöttem el alkalmazottként szerkesztőségekben. Ez is hasznos volt. De közben megfogalmazódott bennem az igény, hogy létrehozzak egy felületet, ahol úgy szólíthatok meg nőket és férfiakat, úgy beszélhetünk közös ügyeinkről, a fájdalmainkról, az örömeinkről, a gondolatainkról, ahogy én szeretném. A hiányérzet ösztönzött arra, hogy létrehozzam a WMN-t. Egy blognak indult, de már az első héten a legnagyobb hírportál címlapjára kerültünk egy történettel, és nagyon gyorsan elkezdtek minket komolyan venni a szakmában, és a közönség is felfigyelt ránk. Rájöttem, hogy startupvállalkozóként ultragyorsan kell tanulnom, rugalmasnak és fáradhatatlannak kell lennem. Az utóbbival sosem volt problémám, és most is bekapcsolt a robotpilóta… A stréberségnek van jó oldala is - hogy képes vagy keményen dolgozni, gyorsan tanulsz, és adaptálod magad a helyzetekhez. És nem vagy rest magad mellé olyanokat hívni tanácsadónak, akik egy-egy területen nálad okosabbak. Természetesen nem értek mindenhez. Én a tartalomelőállításhoz, a közönség megszólításához értek. Vannak a csapatban, akik pedig máshoz, így áll össze az alkotóközösségünk.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Mennyire alakult át az életed? Többet dolgozol vagy kevesebbet, strukturáltabb a napod, vagy teljesen átszövi a munka? Sejtem a választ…

A kisvállalkozók tudják, hogy ez 0-24-es történet, viszont a siker a te sikered, a kudarc a te kudarcod.  Nagyon nagy luxus manapság, hogy ilyen egyértelműek a viszonyok az életedben. Nem kell senkit korrumpálnod, nem kell átlépni az árnyékos oldalra, te döntöd el, hogy mennyire akarsz tiszta és tisztességes maradni magaddal, a vállalkozásoddal és a csapatoddal szemben. És ez azért egy felszabadító érzés! Az első 10 hónap arról szólt, hogy tényleg nonstop dolgoztam, de most már tanulgatom, hogy a hétvégén legalább egy napot ne ezzel töltsek.

Igen, hisz az a kérdés, hogy ki vigyáz rád, ha te nem? A rendszer megengedi, hogy 24 órát dolgozzunk.

Abszolút. Én soha nem dolgoztam még ennyit, de közben meg életemben nem voltam ennyire szabad!

Az életedben a szabadság talán a regényírással kezdődött. Egy éve azt is mondtad, hogy lassan nekiállsz a harmadiknak…

Itt van a fejemben, de még nem kezdtem el, mert egyszerűen nem volt rá időm. Náray Tamás az „Elviszlek magammal” első adásában azt mondta a maga keresetlen stílusában, hogy „nem lehet minden trapézon ugrálni, anyukám!” És tényleg nem lehet! Mert előbb-utóbb valamelyiket el fogod engedni, és leesel. Nem tudok egyszerre ez is lenni, meg az is, és nem is lenne jó senkinek. Ha valamit csinálok, abba a szívemet-lelkemet beleteszem. Előbb-utóbb el fog jönni a pillanat, amikor nekiállok majd a harmadik könyvnek… Remélem, hogy inkább előbb, mint utóbb.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Szíved-lelked most a tartalomban van ott. És miközben nagyon jelen vagy – D. Tóth Kriszta mégsem látható. Legalábbis az élete nem. Csak egyszer bukkantam rá néhány büszke mondatodra, amikor a férjed Vilmos hercegnek is bemutathatta a cége kreatív ötleteit…

Igen, az akkora büszkeség volt, hogy nem tudtam nem megosztani a világgal!

De amúgy nem beszélsz se róla, se Loláról, a lányotokról.

Ez nálunk így természetes. Volt idő, amikor kicsit jobban kitárulkozva éltem a nyilvánosság előtt, és cseppet sem volt komfortos nekem, ezért aztán úgy döntöttem, hogy megtanulok nemet mondani. Megköszönni a felkérést, mert megtisztelő, és nagyon jólesik, hogy kíváncsiak rám, de megőrizni a privát szféránkat csak magunknak. Ennek a bizonyos eszmerendszernek, életfelfogásnak, amire utaltál, az is része, hogy a magánélet azt jelenti, amit a szó maga. Nem élünk a nyilvánosság előtt, és ez jó. De közben persze nem húzok zacsit a lányom fejére. Amikor elmegyünk a sportorvoshoz, megismernek, és tudják, hogy ő a D. Tóth Kriszta lánya…

A 40. szülinapodon viszont hoztál egy komoly döntést – méghozzá látványosat!

Jaj, a mindennapi szelfi! Hát, nagyon hosszú volt a 365 nap…

Megnéztem azt a videót, amiben az összes kép benne van. Jót kuncogtam… Nem tűnt mindig őszintének a mosolyod!

Mutass egy embert, akinek 365 jó napja van egyfolytában!

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Nem tudok… Viszont valahol megfogalmaztad, hogy sokat tanultál ebből a vállalásból. Miket?

Például azt, hogy gyakorlatilag rólam most már rossz képet nem lehet készíteni. Olyat biztosan nem, amilyeneket néha magamról csináltam. Megtanultam azt is, hogy Elek Jánosnak igaza volt. Azt mondta nekünk médiaszakon az ELTE-n, hogy tegyél ki egy pucér segget a képernyőre mindennap ugyanabban az időpontban, és nézd meg a reakciókat. Először mindenki kikéri magának… De csak folytasd egy éven át, aztán egyik napról a másikra hagyd abba, és vond meg a közönségtől. Mi fog történni? Jönnek a reklamációk, hogy hova lett a pucér segg? És ez tényleg így van. Az elején kaptam hideget-meleget, bár inkább az utóbbit, mert nagyon sok nő felszabadítónak élte meg, hogy egy, a magazinokból és tévéből ismert, szépen bevilágított arc milyen valójában. Néha bizony táskás szemmel ébred, vagy épp ekcémás az orra… De persze jöttek olyan vélemények is, hogy miért kell elvenni az illúziót?! Hogy nézel ki? Csináltam egy összeállítást a durva beszólásokból…„Elment az étvágyam, kihánytam az ebédet…”, sorolhatnám…

Ezeken is tudtál nevetni?

Persze, a beszólásokon igen. Azt viszont szomorúnak tartom, hogy vannak, akik úgy érzik, hogy egy másik emberhez ilyen módon kell szólni. Nekem, ha valami nem tetszik, lapozok, elkapcsolom, odébb megyek, vagy nem nézem. Sajnálom, amikor a méreg beterít valakit. Ez is érdekes tapasztalat volt, mint ahogy az is, hogy egy év nagyon hosszú idő, és komoly kihívás tartani magam egy mindennapos vállaláshoz.

Egyébként te láttál változást az arcodon?

Ez nem arról szólt, hogy mennyit öregszem egy év alatt. Egy gyerek növekedése szembetűnő, de az nem, hogy 40-ről 41 éves korára miként változik egy nő arca. Inkább az volt a lényeg, hogy minden nap mennyire más… Hogy az összes élmény lenyomatot hagy az arcunkon. Nem feltétlenül kell azzal sok időt tölteni, hogy ezeket az élményeket eltakarjuk. Magunk elől úgysem tudunk menekülni. Az élményeink raknak minket össze.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Ma már bátrabban lépsz ki smink nélkül?

Persze, de közben olyan jólesik néha sminkelni! Nem is arról szólt, hogy nincs rá szükség. Érdekes volt, hogy néhányan kikérték maguknak, hogy egy televíziós interjún ki voltam festve. De hát nem azt fogadtam meg, hogy mindig natúr lesz az arcom, hiszen vannak élethelyzetek, amikor ha nem viselek sminket, az elvonja a mondanivalómról a figyelmet. Egy reggeli műsorban az UNICEF kampányáról nem lehet fénylő arccal beszélni, hiszen akkor azt néznék, és nem hallanák meg, amit mondok.

Furcsa, hogy emberek, ha félre akarnak érteni valamit, akkor úgyis sikerül nekik…

A félreértés jó sport… De mindezzel együtt, ez is annyira felszabadított! Te használtad a „vetkőzés” kifejezést az elmúlt egy évemmel kapcsolatban. Igen, így visszatekintve biztosan nem véletlenül – bár nem tudatosan – emiatt is indítottam el ezt a sorozatot. Egy szimbolikus lépése volt annak a folyamatnak, amit saját magam felszabadításában érzek. Egy utolsó, nagyon látványos cselekedet: lemostam magamról a mázt… Ez vagyok. Tetszik vagy nem tetszik – mindenki eldöntheti!

D. Tóth KrisztaSzily Nórainterjúsmink nélkül