Lélekbúvár: „Közünk van mindahhoz, ami bennünk történik”

betegség lélek Malek Andrea jelzés Szily Nóra test Dr. Buda László
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
„Mit üzen a tested?” címmel 2013-ban jelent meg Dr Buda László könyve, melyben az olvasható, hogy „bár saját testünk a leghűségesebb társunk életünk folyamán, a vele való kapcsolatunk gyakran megromlik, ellentmondásossá válik…” Nem figyelünk magunkra? Vagy csak nem jól tesszük? Mi lenne a hatékony kommunikáció módja? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Malek Andreával és a pszichiáter szerzővel.

Úgy sejtem, előfordult már hogy túlhajtottad magad és felülírtad a tested jelzéseit. Miközben koncerteken, színházban, tanárként, anyaként igyekeztél sokféle szerepben megfelelni. Volt, hogy a tested azt mondta: Stop?

MA: Hát, hogyne! Lépten-nyomon… De egy ideje már másként figyelek rá. Azt hiszem, hogy miközben megtanuljuk, hogy vigyázni kell magunkra, a testünkre, de a sztereotípiákon túl nem tudjuk, hogy hogyan.

Malek Andrea Forrás: Origo

„Vigyázz magadra!” – ezt gyakran halljuk. Csak nem töltődik meg tartalommal… Volt olyan, hogy elment a hangod és épp a legrosszabbkor?

MA: Persze, mert nem törődtem vele, nem foglalkoztam egy csomó dologgal, megpróbáltam elnyomni magamban érzelmeket, nem tudtam kimondani mondatokat. Nem hittem, hogy ez velem megtörténhet, azt gondoltam, hogy mindent el tudok énekelni, és hogy el is kell! Aztán az életem egy drámai pontján, amikor elérkezett a lehetőség, hogy a férjemmel közös estre készüljünk – elment a hangom. Akkor még nem volt a férjem, egy egész más családi kötelékben létezett, és az egész rányomta a bélyegét a lelki állapotomra… Azóta persze minden megoldódott hál’ istennek, béke van és boldogság, de akkor egyszerűen nem jött ki hang a torkomon… 18 dalt kellett volna elénekelnem és egyszerűen képtelen voltam rá. Mintha beszorult volna az egész. Azóta egész másként tekintek a hangomra, és a hangom mögött rejlő dolgokra.

Amikor ezt a könyvet megírtad, már sok év tapasztalatát összegyűjtötted pszichiáterként, gondolkodóként – miért tartottad fontosnak hogy ezt a kérdést feltedd? „Mit üzen a tested?”

BL: Szerintem, az egész testhez való viszony elkerülte a figyelmünket orvosi képzésünk és általános szocializációnk során is. Azon túl, hogy gondozd, ápold, hogy sportolj és tartsd karban – van ennek egy mélyebb szintje is, amire kevesen gondolnak. Ez pedig az, hogy az emberi test végtelenül intelligens, bölcs és komplex rendszer, és amíg életben vagyunk, át van itatva tudatossággal, lélekkel, amitől a test él. A kommunikáció a test és a lakója között drámai módon eltűnt például az orvoslásból, és olyan módon vált lélektelenné, érthetetlenné, és megmagyarázhatatlanná egy csomó betegség, hogy ebből a szempontból kollektív analfabétákká kezdtünk válni.

Elmegy a hangunk. Gargarizálunk, antibiotikumokat kapkodunk és mindenféle praktikákhoz folyamodunk, miközben te azt mondod - bármilyen tünetet üzenetként kellene értelmeznünk? Meg kellene próbálni feltárni az összefüggéseket, hogy vajon miért kaptuk és miért épp azt a jelet?

BL: Igen, ez szerintem messzemenően hasznosabb, mint egyszerűen csak áldozatává válni annak, ami a testünkben zajlik. Nem állítom, hogy mindig könnyű ezeket az értelmezéseket megtenni, hiszen ezeknek nagy része éppen azért köt ki testi szinten, mert valami nem tudatosul. Valamit nehéz elfogadni, rálátni, megoldani… De ezzel együtt szeretnék kiállni amellett, hogy amikor bármilyen tünet, panasz jelentkezik, akkor ahhoz forduljunk oda, ne hanyagoljuk el, ne hagyjuk magára a testet, amiben lakunk, hanem folytassunk vele párbeszédet. Meg kell adni az esélyt arra, hogy kiderüljön valami… Jobb ezt nem a legvégére hagyni. Pedig gyakran ezzel találkozom. Hogy amikor valaki már minden kálváriát bejárt, és arra jut, hogy valószínűleg neki is van köze ahhoz, ami zajlik, hiszen a tünetek újra és újra jelentkeznek…

Dr. Buda László Forrás: Origo

Úgy kezeljük a betegséget, mint ami jön, támad, de mintha nem lenne részünk benne?

BL. Igen. Hogy nem tűnt föl nekünk eddig, hogy az emberi test egy intelligenciával, tudatossággal, lélekkel átitatott valami? Leteszünk róla, hogy ezt értelmezzük, hogy ebbe energiát fektessünk, és mégis ahányszor megpróbáljuk - és most már nagyon sok konkrét példán keresztül tudom ezt mondani – annyiszor jutunk oda, hogy valami értelmes, feldolgozható, modellezhető dologra bukkanunk– vagyis hogy közünk van mindahhoz, ami bennünk történik.

Neked változott a szemléleted a tapasztalások révén, Andi? Másként figyeled a tested jelzéseit? A magyar nyelv sokat elárul: gombóc van a torkomban…

MA: Nem csak a magyar, a német is!

Nem veszi be a gyomrom, kiütést kapok tőle…

MA: Vesébe vág…

Ott vannak a pszichoszomatikus betegségek kódjai.

MA: Amikor a legkisebb gyerekemmel már a negyedik antibiotikum kúrán voltunk túl, egyszer csak úgy döntöttem – ebből elég. Egy teljes életmódváltásba kezdtünk és meggyógyult. Én akkor jutottam el a holisztikus szemléletig, vagyis hogy nem csak a test, hanem a lélek gyógyítása is fontos. Azóta másként gondolkodom, másfajta kérdéseket teszek fel, ha egy tünet bármelyikünknél megjelenik.

Másfajta kérdéseket teszel fel… Hogyan kellene kezdeni a kommunikációt a saját testünkkel? Mit kell csinálni gondolatban ahhoz, hogy meginduljon a párbeszéd?

BL: Úgy gondolom, hogy az elindulás alapköve egy speciális viszony önmagunkhoz, amiben elfogadás és szeretet van. Ezt nagyon nehéz fenntartani, ha az ember megbetegszik, mert az lesz az első reakció, hogy bosszankodsz, elégedetlen és feszült vagy…

A francba a hülye torkommal, már megint fáj…

BL: Igen, de tulajdonképpen épp ilyenkor látszik, hogy mennyire személyes az a viszony: a hülye torkom, a hülye térdem, a fenébe, már megint ez az ócska szívem… - ezek mind egy kapcsolat lenyomatai. Ahogyan az illető megtanult szeretni, bánni valakivel, viszonyban lenni valakivel, és így tovább… Ezt a kapcsolatot érdemes arra az alapra visszahelyezni, hogy hadd fogadjam el azt az állapotot, ami egyébként is van. Ne fektessek energiát abba az illúzióba, hogy vitatkozom a valósággal, vagyis azzal, ami éppen zajlik.

Forrás: Origo

Dacolni…

BL: Lehet vele dacolni, megy vele az energia, húzódnak el a folyamatok, és kiszolgáltatott leszek és áldozatnak fogom érezni magam, és törvényszerűen azt fogom keresni, hogy ki fog engem megmenteni ebből. Ami néha szükséges is, de az esetek nagy részében hasznos ezt a felelősséget magunknál tartva, az elfogadás talaján bólintva arra, ami kialakult. Elkezdeni egy személyes kapcsolatot fölépíteni a saját testünkkel, azon belül a saját szerveinkkel. Olyan, mint egy kisgyermekkel kommunikálni. Még nem beszél egyáltalán verbálisan, de mégis kifejezi magát. A kulcs, az, hogy szeretettel, figyelemmel kell odafordulni. Nem szabad gyötörni, kontrollálni és megpróbálni kirángatni belőle információkat, hanem mélyíteni kell a kapcsolatot. Ez a második lépés. A harmadik pedig megtalálni az érzelmek megélésének a lehetőségét, mert úgy tűnik, hogy az érzelmeink jelentenek egyfajta közvetítő közeget a tudatosságunk és a testünk között. Tehát bárki, bármit is gondol a fejében, nagyon ritkán fog ettől megváltozni a testi állapota pusztán a gondolattól. Az túl szubtilis, túl illékony ehhez. De azok a gondolatok, amelyek érzelmeket keltenek másként hatnak.

Hogy történik ez?

BL: Sokféle módja lehet. Az egyik – vizualizálni vagy akár konkrétan a térben megjeleníteni ezt a kapcsolatot. A szomatodráma az a módszer - amiben nagyon hiszek - ahol ez kivetítődik a háromdimenziós térbe. Tárgyakkal, de leginkább emberekkel…

Tehát lehet egy tárgy, ami szimbolizálja Andi torkát?

BL: Igen, és Andit megkérnénk, hogy hangolódjon rá arra, hogy egy komoly párbeszéd legyen a torka és ő közötte…

Lehet, hogy azt mondaná – fránya torkom miért vagy beteg…

BL: Így van.

Mit mondanál a „torkodnak”?

MA: Miért hagysz cserben, hát holnap koncert van, hogy teheted ezt velem?! Ott vár az a sok ember… Te vagy a hibás!

Forrás: Origo

BL: Ez a kezdet, és amikor ez az indulat lemegy és az elsődleges érzelem szabad utat talál kifelé, utána jön a többi, ami igazán hasznunkra van. Ez önmagában nem lenne elég, hisz ha torok lennék, csak megsértődnék vagy értetlenül állnék… Vagy talán azt mondanám, hogy „Andi ébredj már fel, a jó ég áldjon meg! Mit gondolsz, én az ellenséged vagyok? Akadályozni akarlak az életben?! Dehogyis!” Először túl kell lenni ezen a nehezteléssel teli szakaszon és utána jöhet az, ami nagyon sok ember számára igazi elérzékenyülést hoz. Amikor rájön, hogy akármennyire haragszik vagy neheztel éppen, ettől függetlenül a torkom és én egyek vagyunk valahol. Közös az érdekünk, egy szív éltet minket, egy rendszernek vagyunk a részei, nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Ebben a kommunikációban lehet továbbhaladni, ami nagyon gyors és meglepő tünetenyhülésekhez vezet. Amin aztán mindenki csodálkozik… A sűrített pillanatok a lélek számára mindig hoznak drámai változásokat a test szintjén is. Azt javaslom, hogy mindenki találjon egy olyan módszert, amellyel az ő teste üzeneteit maga tudja megfejteni.

MA: Ez nem ördöngösség egyáltalán, a nagyanyáink ezt tudták! Azt hisszük, hogy feltaláltuk a spanyol viaszt, miközben az idősek ülnek és beszélgetnek, simogatják a térdüket, a derekukat – a vesezónát… Szerintem, ehhez az ősi tudáshoz vissza kell találni.

BL. És adaptálnunk kell ahhoz a mentalitáshoz, amiben most élünk. Van, akinek a felismeréshez intenzitásra, drámaiságra, játékra, feszültségre van szüksége – van, akinek pedig az ellenkezőjére. Megtanulni meditálni, minden aktivitást beszüntetni, az állandó tevékenység helyett a létezés egyszerű szintjére visszavonulni és ott megélni önmagunkat. Mindkét irány megfelelő lehet. De azért az a nyelv, amin a mi korunk beszél nem ugyanaz, mint amin a száz évvel ezelőtti kor beszélt, úgyhogy ezeket mindig adaptálni kell. Bölcsesség akkor is volt és most is van…

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.