Csisztu Zsuzsa: „Elképesztő erőkre bukkantam magamban, mert rákényszerített az élet”

2016.04.22. 05:13

Ő lesz mostantól az ATV „Nő háromszor” című műsorának új műsorvezetője, miközben megtartja állandó feladatait, hiszen sok éve dolgozik a DigiSportnál, reggeli magazint, híradót és portréműsort vezet, egész estés sportközvetítések arca, hetente hallhattuk interjúit – rekorderekkel – a Klubrádióban, de tény, hogy akiknél ezek a csatornák nem foghatók, tán nem is értették – hova tűnt? Aki nem akarta, persze nem tévesztette szem elől, de talán most kissé messzebbről szedjük össze a részleteket, hogy mi van vele mostanában…

Friss hír, hogy te leszel az ATV-n a Nő háromszor új műsorvezetője!

Igen, nagyon örültem a felkérésnek, mert a beszégetős műfaj, akár könnyed, akár fajsúlyosabb a tartalom, nagyon közel áll a lelkemhez. Két másik hölggyel kiegészülve pedig igazi kihívás, hogy kedvesen terelgessük a műsor vendégeit olyan témák felé, amelyekről ritkán beszélnek a sajtónak. Kellemes atmoszférát teremtve, de nem csak a felszínt kapargatva. 

Csisztu ZsuzsaFotó: Polyák Attila/Origo

Na, de te leginkább egyedül szoktál kérdezni, és – saját tapasztalatból tudom – a társakra is figyelni nem egyszerű! 

Igen, de ne felejtsd el, hogy én például az eredeti Mokkán és a Havas Henrikkel közös műsorvezetésen edződtem, több száz órát közvetítettem szakkomentátorok társaságában, és a sportműsorokban is rendszeresen osztozom a stúdióban szakemberekkel a nézők figyelmén, úgyhogy igyekszem majd hasznosítani ezen tapasztalataimat, na meg a bennem lakó „örök kíváncsi lélek” is már nagyon várja ezt a lehetőséget. 

Mégiscsak kibújtál a többéves „burkodból” – a sportcsatorna mellett! Mi alapján döntesz, ha lépsz? 

Nagy szerencsém volt mindig, mert a kályha – vagyis a sport mellett mindig is kiélhettem a kultúra vagy a művészvilág iránti érdeklődésemet. A Vendégjátékos című műsorom közel kétszáz epizódot ért meg, amelyben hétről hétre egy nagyformátumú művészt, zenészt, színészt és egy általa választott sportolót kérdezhettem. Ma is havonta írok csodálatos, köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendő, a szakmájukban nagyot alkotó nőkről, asszonyokról havonta a Presztízs lapcsaládnak, mert valahogy én ettől érzem komplexnek, teljes értékűnek a szakmai munkám. 

Fotó: Polyák Attila/Origo

Bár tény, hogy sztárokkal is sokszor és sokat beszélgettél itt-ott, de alapvetően mégiscsak a sport az, ami a kiindulási pont és a meghatározó terület volt az életedben. Anno hat – téli, nyári – olimpiáról tudósítottál. Athénban voltál utoljára, és annak már majd tizenkét éve. Közeledik Rio. Ilyenkor nem sóhajtasz fel? 

De, mindig! Az olimpiának sajátos hangulata van… Talán azért, mert viszonylag ritka, hiszen négy évig nem lehet újra próbálkozni. Vagyis ha épp nem sikerül, akkor nem biztos, hogy a következőn ott leszel. Szerintem ez a „megismételhetetlenségi” faktor az egyik óriási ereje. 

Eszedbe jut még, amikor nyolcadik lettél? 1988 Szöul – hú, nem tegnap volt… 

De ki számolja?! Jó, nem vagyok már egy karon ülő, de fejben még minden gyakorlatom megvan... Ha tornát nézek, még mindig belebizsereg a lelkem, és egy szép gyakorlat végén ugyanúgy felpezsdül bennem valami, mint amikor még együtt mozogtam a versenyzőtársaimmal. Emellett pedig ott munkál bennem a riporter is, mert amikor kiváló magyar és külföldi szereplőket látok, annyira ott lennék, hogy egy-két kérdést feltegyek nekik, hiszen ilyen pillanatokból nekem hál’ istennek rengeteg jutott. A ’96-os atlantai olimpia volt ebből a szempontból az egyik csúcsélményem, mert ott igazán a mélyvízbe dobtak. Rengeteget dolgoztam a saját sportágaim közvetítésein túl is. Amikor Egerszegi kiszállt a vízből, és tudtuk, hogy ez volt az utolsó úszása, és elkészítettem azt a bizonyos „sírós interjút”…, vagy Czene Attilával a szintén euforikus beszélgetést rögtön ott a medence partján… 

Fotó: Polyák Attila/Origo

Nem fáj, hogy csak itthonról fogod nézni? 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem… Úgy gondolom, még mindig tudnék olyan tartalmat nyújtani, adott esetben olyan helyzeteket is gerjeszteni, amire nem is készülök az adott pillanatban, aztán mégis megszületik valami megismételhetetlen. Mondok példát: 2004-ben az athéni olimpián megérkeztünk, kipakolt a stáb, és az első napon én voltam az ügyeletes riporter. Aznap két exkluzív interjút szállítottam, az egyiket Carl Lewiszal, a másikat Albert monacói herceggel. Egyik sem volt előre leegyeztetve, csak megragadtam az alkalmat. Azt hiszem, az egyik riporteri erényem az, hogy ha egy ilyen lehetőséget látok, akkor nem engedem el. Így csináltam interjút a Puskás Ferenc Stadion hátsó folyosóján David Beckhammel, vagy Amerikában Magic Johnsonnal is. Nem volt megszervezve, csak éltem a pillanat adta lehetőséggel. 

Legendás interjúk, amik óta sok év eltelt. És miközben az elmúlt időszakban is rengeteget dolgoztál – DigiSport, Klubrádió, Presztízs Sport és Style – több száz beszélgetésen vagy túl, mégis jóval kevesebben láttak az elmúlt időszakban, mint mondjuk a TV2 indulásánál, ahol a legendás Tényekben Stahl és Pálffy mellett ott ültél harmadikként. Fura hullámzása van a mi szakmánknak… Időnként az ember önbizalma is megreccsen. „Hova tűnt, Zsuzsa?” – gondolom, megkapod a kérdést. 

Igen, ez néha szomorú, de bárhogy is alakult, azt érzem, hogy a kurázsi nem veszett ki belőlem. Sőt! Mindig is megvolt a képességem, hogy megnyissam az embereket. Azt persze sajnálom, hogy nem minden esetben látja egy országos közönség, pedig biztos vagyok benne, hogy sokaknak örömet szerezne néhány ilyen pillanat. Hiszen a szakmám igazi jutalma, hogy fantasztikus emberekkel beszélgethetek. De ahhoz, hogy így alakult, az is hozzátartozik, hogy részben én döntöttem így. A DigiSport olyan tekintetben mégiscsak egy különálló kis sziget, ahol lehetett és lehet minőségi televíziózni. Nem kell alkut kötni és olyan szereplőkkel beszélgetni, akikkel az értékrendem alapján nem biztos, hogy szeretnék… 

Fotó: Polyák Attila/Origo

Azt szoktam mondani, hogy a mennyiségi televíziózást – hogy mennyien látják, milyen az elérhetősége – tudatosan a minőségire váltottam. Én úgy nőttem fel, a családom is olyan értékrendet képvisel, és a sport is arra tanított, hogy amit beraksz inputba, csak azt tudod kivenni a másik oldalon. Ezért csodálkozva és értetlenkedve nézem, hogy sok esetben a mi szakmánkban ma a kevesebb is elégnek tűnik… 

Tavaly téged – a Sportújságíró Szövetség frissen megválasztott elnökségi tagjaként – egyedüli sportújságírónőként beválasztottak a MOB-ba, Papp László Budapest Sportért Díjat is kaptál, de ezekhez az elismerésekhez képest, ha a sajtómegjelenéseket nézem, azok sokkal inkább szólnak a külsődről… 

Természetesen nagyon hízelgő, ha az idő múlásának ellenére, két gyerek után még nőként kezelnek. Ez fontos. Az is nehéz lenne, ha az ember állandóan azzal küszködne, hogy a fizimiskáját elfogadják. Sajnos, szépségcentrikus világban élünk. Lekopogom, viszonylag jó genetikát örököltem, a sport is hozzátett, és persze igyekszem vigyázni magamra. Viszont tényleg érdekes – amit mondasz –, hogy emellett a szakmai erények sokszor mintha nem is léteznének. Más kérdés, hogy néha belefutok meglepetésekbe, ami nem a szakmánkból, hanem a civilszférából jön. Például a közelmúltban meghívtak egy komoly, intelligens nőknek szervezett egész napos programra, hogy a női energiákról beszéljek, mert nagyra tartják azt a fajta intenzitást, ami belőlem sugárzik. Vagyis van visszajelzés, csak nem mindig onnan, ahonnan az ember remélné… 

Fotó: Polyák Attila/Origo

Egy időben alaposan megtépázott a bulvár. De most ősszel már 10 éve lesz, hogy házasok lesztek dr. Ketskés Norberttel. Ha a két fiatokat hozzáadom – három pasival élsz, úgy tűnik, békességben… 

Rengeteg dolog jut eszembe az elmúlt évek kapcsán. Sok fájdalom is. A szüleim elvesztése… Ami után elképesztő erőkre bukkantam magamban, mert rákényszerített az élet. Én mindenben számíthattam anyámra és apámra. Segítettek a hétköznapokban, és lelkileg is ott voltak mellettem. Ezeket hajlamosak vagyunk nem észrevenni addig, amíg velünk vannak, és aztán amikor már nincsenek velünk, akkor döbbenünk rá, hogy atyaúristen, micsoda mennyiségű teher volt, amit levettek a vállunkról, és ezek most mind megoldásra várnak! A hiány enyhül ugyan, de nem múlik el… Norbi sok mindent átvállalt, de ezzel együtt is nagyon nehéz volt, és most sem könnyű. Azt hiszem, semmi nem menne, ha nem lenne mellettem támaszként egy olyan férfi, aki rajongásig szeret, és akiért én is oda vagyok... Persze nem szeretném rózsaszínre festeni a kapcsolatunkat, amúgy is óvakodom már a végletes kifejezésektől. Mert amúgy olyanok vagyunk, mint egy olasz család. Norbi is roppant temperamentumos, viszont imádom a humorát, ami rengeteg mindenen átsegített az elmúlt tíz évben. Az a szövetség, ami köztünk van, sok nehézséget átvészelt. Még azt is ki merem mondani, hogy mindeközben meg is erősödött. Betegségek, halálesetek, nagy lakásból kicsibe költözés, építkezés… Az ilyen időszakok sok kapcsolatot megreccsentenek, hiszen extra toleranciát követelnek. A miénk még inkább összekovácsolódott. Vitáink leginkább a gyerekek körüli aggódás, féltés kapcsán vannak, de talán az a legfontosabb, hogy a hétköznapi hajtás ellenére sem veszítettük el azt a férfi-nő kapcsolatot, azt az eredendő vonzódást, ami a kapcsolatunk elejétől megvan. 

Fotó: Polyák Attila/Origo

És úgy tűnik, már nagyon vigyáztok arra, hogy az ajtótok zárva legyen a kíváncsiskodók előtt. 

Abszolút. Amikor megismerkedtünk, javában zajlott körülöttem a bulvárfelhajtás, és ennek egy időben Norbi – önhibáján kívül – szintén a kereszttüzébe került. Együtt és külön-külön is megvívtuk a harcainkat, és minden, a magánéletünkre vonatkozó, rágalmakkal és hazugságokkal teli cikk miatt indított pert meg is nyertünk. Azért hangsúlyozom ezt mindig, hogy nyilvánvaló legyen mindenki számára – ezt a harcot végigcsináltam, és ezzel együtt meg akartam húzni egy demarkációs vonalat, hogy eddig, és ne tovább! Nálam van a gyeplő. Én nagyon nyílt ember vagyok. Szívesen beszélek ügyekről, nehézségekről, tragédiákról – olyan helyzetekről, amikről azt gondolom, hogy fel kell készülniük másoknak is, és talán az én mondataim is segíthetnek… De ez nem jelenti azt, hogy az intim szférámba is bele kell, hogy lássanak. Akkor mi marad nekem, nekünk? Itt húztuk meg a vonalat Norbival. Megválogatjuk, hogy hol jelenünk meg, és miként. Ha az ember szeret valakit, akkor természetesen büszke a másikra – miért is titkolná? De mindenben a mérték a lényeg, és arra nagyon ügyelünk. 

Egyébként, ha most leltárt vonunk, elégedett vagy azzal, ahogy az életed be van rendezve? Ha egy 10-es skálán kéne pontozni… 

Válasszuk szét. Az életem, aminek a középpontjában a családom áll, maximálisan jó így, ahogy van! 9 és fél pont. 

Fotó: Polyák Attila/Origo

De jó! Megváltozott a mosolyod! És a szakmai része? Most épp egy új ajtón lépsz be, hisz új műsorod indul. 

Azt gondolom, hogy bőven vannak még tartalékok bennem. Rengeteg ötletem van médián belül, és azon kívül is. Úgy érzem, hogy mindaz a felhalmozott tudás és tapasztalat, amit az elmúlt majd’ huszonöt évben összegyűjtöttem, új terepeken is megtalálhatja a közönségét. Nagyon szeretek rácsodálkozni a világra, és sokféle arcát megmutatni másoknak is. Szeretném, ha minél több lehetőségem lenne erre. Abban bízom, hogy ez az új műsor is egy lépés e felé – és aztán jön a többi is! 

Csisztu ZsuzsaSzily Nórasportmunkaszórakozás