Kárász Róbert: „Sosem voltam simulékony”

2016.06.08. 19:52

Nyolc éven át a Mokka arca volt. Nem tudtam magamban igazán összerakni a képet, ki is ő, milyen is valójában? A pikírt pasi a Mokkában, aki elég megosztó figura - miközben 2011 óta vezeti az Ezer lámpás éjszakája projektet, 2012 óta a Fogadj Örökbe Egy Macit alapítványt, és márciusban nyitotta a Premier Kultcafét, ahol fogyatékossággal élők dolgoznak.  A finom limonádét egy végtelenül kedves srác hozza, aki a bakiparádét emlegeti azokból az időkből, amikor még az RTL Reggelijében dolgoztam. Máris a szívem közepe lett ő is, és a hely…

Két hónapja nem vagy képernyőn, és úgy tűnik, minden percedet társadalmi ügyeknek szenteled. Most épp egy konferenciát szerveztél a fogyatékkal élők lehetőségeiről és nehézségeiről. De kicsit visszamennék az időben… Szeretném megérteni, hogy miért lett az utóbbi években annyira fontos számodra, hogy egymás után ilyen nagy volumenű projektekbe fogj.

Amikor elváltam, jártam egy jógatanárhoz, hogy feldolgozzam mindazt a változást - az összes nehézséget és nyavalyát – ami az életemben akkor volt, és ami még fontosabb, kerestem a módját, hogyan tudok bölcsen hozzáállni az egészhez…

Kárász róbert

Fotó: Polyák Attila/Origo

…2010-ben járunk…

Igen. A jógatanár azt mondta nekem: „Idefigyeljen, a keleti bölcsek szerint a férfiak negyvenéves korukban válnak felnőtté. Utána hoznak meg minden olyan döntést, amiért teljes egészében tudják vállalni a felelősséget…” Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy sem. Mindenesetre ő ezzel próbált ösztönözni vagy megnyugtatni. Épp elmúltam negyven, és akkor köszöntek be ezek az ügyek az életemben. Addig is olvastam rengeteg cikket ezekről a jelenségekről, de sosem éreztem magamban késztetést, hogy lépjek, és én építsek fel nulláról valamit. De akkortájt valahogy másként érintettek meg, és eldöntöttem, hogy szeretnék ezzel foglalkozni.  

Sokan odaállunk ügyek mellé, talán a lelkünk megnyugtatása okán is. De ahhoz, hogy az élére álljon az ember valaminek, ahhoz másfajta érzékenység kell. Amit talán rólad nem gondolnának…

Pedig összességében egy érzékeny pasi vagyok. Tudom, hogy ez sokak számára nemcsak hogy furcsa, hanem szinte már-már hihetetlen, de mindig is fontos volt a betyárbecsület, a segítőkészség… Hogy csak egy példát mondjak, amikor középiskolás voltam, nyaranta utcazenélésből tartottam fenn magam, és az összegyűjtött pénzből nemcsak én szórakoztam, hanem a vendégeknek is fizettem, hogy mindenki érezze jól magát.

Pedig tényleg úgy tűnik, hogy van egy kettősség. A pikírt, krakéler Kárász a képernyőn, és a macikat örökbe adó, a fogyatékkal élőket segítő, az eltűnt gyerekek ügyében ténykedő Kárász.

Mindkettő én vagyok.

Fotó: Polyák Attila/Origo

Empátia az életben, ami nem látszik a képernyőn.

Szerintem ez nem igaz. Soha nem bántottam meg direkt senkit. Nem mondom, hogy nem vagyok kekeckedő, de mindig ott volt a mosoly a szemem sarkában. Bárkinek bármit mondtam, utána azt úgy tálalták - főleg a sajtó -, hogy abból csak a rosszat próbálták kihozni…

Amúgy tényleg igaz, hogy van huncutság a szemedben. Afféle kikacsintás.

Igen. Szeretem is néha provokálni a környezetemet, és elmenni a végletekig.

Mert?

Amitől meg tudok bolondulni, az a modorosság. Az a legnagyobb ellenségem és ellenfelem. Nem nekem találták ki, hogy legyünk bűbájosak a képernyőn… Ha azt látom, nem tudok vele mit kezdeni, és képtelen vagyok vele azonosulni.

Ha már az azonosulást nézzük, olvasgatva rólad, érdekes útjelzőkre leltem. A szigetvári srác, aki Pécsre járt középiskolába, volt eladó, aztán színésznek készült, tanár lett, és a végén az újságírásnál kötött ki. Próbálnám megérteni, mikor mi mozgatott.

Igazán nem tudom. Anyám elmondása alapján 10-12 éves koromban egy családi ebédnél azt találtam mondani, hogy majd én kiemelem ezt a családot… Mármint én, a kis szigetvári Robika, tudod?

Mosolyogsz…

Ahogy akkor mindenki. Aztán anyámék hamar felismerték, hogy ebben a gyerekben valamivel több extrovertáltság van, mint bennük.

Fotó: Polyák Attila/Origo

A szüleidben nem volt ez a kitűnni vágyás?

Nem… Apám szobafestő volt, aztán később ő is vendéglátós lett, egy kávézót működtetett Szigetváron. Anyám irodai alkalmazott volt egy vállalatnál.

Amúgy mit gondolt Robika, miért voltak nagyra törő elképzelései?

Anyám mindig próbálta elmagyarázni nekem, hogy ez biztos azért van, mert 4 évesen majdnem meghaltam. Barcsra jártunk strandra, és egyszer a csúszdához vezető lépcső tetejéről leestem a betonra. Koponyaalapi törést szenvedtem, és heteken keresztül nem tudták megmondani az orvosok, hogy meghalok-e, vagy ha nem, akkor milyen maradandó sérüléseim lesznek. Anyám szerint a Jóisten utánam nyúlt, hogy ennek a gyereknek valahol, valamiben, valamikor majd még dolga lesz az életben. Lényeg az, hogy amióta az eszemet tudom, mindig azt gondoltam, hogy én tényleg valami másra vagyok hivatott.

Megint ott van a szemed sarkában a kuncogás…

Mert ahogy te is mondtad, vajon azok, akik nem ismernek, és ezt a beszélgetést olvasni fogják, mennyire hiszik el mindezt? Vagy ami talán fontosabb - ebben a gyerekkori történetben van-e bármi sorsszerűség?

Egyébként hiszel a sorsszerűségben?

Amúgy igen, hiszek benne…

Fotó: Polyák Attila/Origo

…egy ideig abban hittél, hogy színészként fogsz kitűnni. Híres akartál lenni?       

Az nem - inkább meg akartam mutatni magamból valamit. Amikor középiskolás voltam, jártam egy amatőr színjátszó társulatba Pécsett Dévényi Ildihez és a férjéhez, Moravetz Leventéhez. Sok biztatást kaptam, mert jól teljesítettem a csapatban, és jelentkeztem a főiskolára… De az is bennem volt - és ez nagyon fontos elv az életemben -, hogy előre elhatároztam, hogy csak egyszer futok neki. És itt kanyarodom vissza a sorsszerűséghez. Az volt a fejemben, hogyha a Jóisten vagy a sors nekem szánja ezt a pályát, akkor oda fogja adni. Elmentem felvételizni, és a harmadik rostán estem ki. Amikor Huszti Péter odajött hozzám, hogy menjek el a Nemzeti Stúdióba, és majd egy év múlva jöjjek vissza, akkor azt mondtam, hogy köszönöm szépen, Tanár úr, de én ezt csak egyszer akartam megpróbálni, mert ebből most már látszik, hogy ez nem az én világom.

Vannak helyzetek, amikre már utólag, érettebb fejjel azt mondja, neki kellett volna futni még egyszer…?

Bennem nem volt csalódás. Érdekes, hogy függetlenül attól, hogy nem vettek fel, ott, abban a pillanatban azt gondoltam, hogy először megpróbálni és a harmadik rostáig eljutni nem rossz - de nem ez az én utam. És milyen az élet? Mindig valahogy visszanyúl, és visszaadja a tenyeredbe, amit kiejtettél, vagy nem fogtál elég erősen... Sok-sok évvel később, amikor már rádiósként dolgoztam Pécsett, Moravetz Levente megkeresett, hogy rendez egy darabot, és szánna benne nekem egy picike szerepet. Nagyon örültem, mint ahogy most is boldogan csinálom a Csiki-Csuki című vígjátékot Gergely Robival, mert olyan, mintha mindig az én közegem lett volna a színház.

Az is, csak talán „játszásiból”…

Igen, mert szeretem. Olyan, mint egy jópofa hobbi.

Fotó: Polyák Attila/Origo

És hova lett az újságíró? Április eleje óta nem vagy a Mokkában. Két hónap telt el. Ha ránézünk az életedre úgy, mint egy tortára – ez a szelet hiányzik, pedig két évtizeden át meghatározó volt.

Na, várjál, Nóra! Mi van akkor, hogyha nem egy torta van? Mi van akkor, ha valaki 30-40 éves korára már az összes tortaszeletet felhasználja? Aztán rájön, hogy van még egy másik torta is? Két hónap, azaz 60 nap telt el az életemből, ami tulajdonképpen semmi. A másik, a sorsszerűség, amiről már beszéltünk… Soha egyetlenegy olyan munkám sem volt emlékeim szerint, amiért küzdenem kellett volna, hanem előbb-utóbb megtalált. Ilyen volt a TV2 is. Én egyetlen e-mailt, önéletrajzot sem küldtem el, hanem műsorgyártóként dolgoztam, és volt egy pilot (próbaadás – a szerk.), amire annyira nem volt pénzünk, hogy a magamét is beleforgattam. Ezt látva keresett meg az akkori menedzsment, és így kerültem a Mokkába. Ugyanez volt annak idején a Magyar Rádióban is. Küldözgettem Pécsről a riportokat, és aztán Pikó András hívott a „Magyarországról jövök” című műsorba. Mindig azt csináltam, amiben jó tudtam lenni, és élveztem. Most azt gondolom, hogy ha média nélkül fogom leélni az életem, akkor is boldog leszek. Ha pedig mégis megtalál valami, akkor egészen biztos, hogy csak olyan munkát fogok elvállalni, amit szeretek. Jelenleg nem látok olyat, amiben Kárász Robi jól érezné magát, ezért nem is kopogtattam sehol.

Milyen az a feladatkör és feltételrendszer, amiben Kárász Robi jól érezné magát?

Olyan, amilyen a személyisége. Egyben komoly és szórakoztató. El tudnám képzelni magam szórakoztató műsorban, de híradóban is. Most már kellően tapasztalt vagyok, látod, már megvan az ősz halánték... Azt a rutint és tudást, amit megszereztem az elmúlt 15-20 évben, már senki nem fogja elvenni tőlem. De ha nincs meg a fogékonyság, az érzékenység a másik fél részéről, hogy ez a pali jó, még ha nem is egyszerű – az se baj. Sosem voltam simulékony.

Fotó: Polyák Attila/Origo

…nem titkolod el, ha véleményed van…

Szeretem kimondani azt, amit gondolok. Ez nem azt jelenti, hogy udvariatlan lennék, és nem is vagyok az a dúvad, aki azonnal, hirtelen haraggal odavág valamit. Szeretek mindent megbeszélni a környezetemmel. Az viszont jellemző rám – Rózával erről vannak is vitáink –, hogy a saját problémáimat inkább megtartom magamnak. Panaszkodni nem szeretek. Problémamegoldó pali vagyok.

Problémamegoldó… Hm. És olyan, aki a múlt tapasztalataiból tanul?  Most nemcsak a szakmára gondolok, hanem a privát életedre. Hiszen – ahonnan indultunk – negyvenévesen váltál. Rózával hat éve vagytok együtt. Megfogalmaztál magadnak tanulságokat?

Ha az ember összerakja a puzzle-darabokat, akkor egy idő után már azt is látja, hogy hol volt hiány, vagy hova rakott le rosszul egy darabot. Alapvetően nem az volt a kérdés, hogy az tudatosuljon, hogy hibáztam-e, hanem az, hogy belássam – miben?! Hogy gyáva voltam addig, vagy nem voltam gyáva? Ugye, ezt baromi nehéz kimondani, főleg, szerintem, egy férfinak.

Csernussal nemrég erről beszélgettem épp. Az érzelmi intelligencia fejlesztésének egyik rendkívül fontos stációja, ha egy férfi például azt ki tudja mondani, hogy hibáztam, gyáva voltam...

Igen, ezek komoly szembesülések. Egyébként én magam úgy látom, hogy már máshogy élem az életem. Nem mentem át metamorfózison, tehát Kárász Robi megmaradt annak, aki volt, de talán jobban bele tudok állni a felelősség vállalásába. Az biztos, hogy olyan hibákat, amiket az első körben vétettem, ebben a kapcsolatban már nem követek el.

Fotó: Polyák Attila/Origo

Sokat nem hallunk rólatok. Pedig akkor a bulvár tele volt a „hírrel”.

Alapvetően nem szeretek a magánéletemről beszélni. Az, hogy akkor léptem, olyan óriási döntés volt az életemben, hogy azt gondoltam - innentől kezdve még mi jöhet? Ehhez képest már semmi. Egyébként tényleg utána változott meg minden. Nem vagyok büszke arra, hogy elváltam, de azt követően egy olyan folyamat indult el az életemben, amiben fürdőzni tudok. Ahol most vagyunk, ahogy a napjaim telnek – így az egész életemet le tudnám élni. Komolyan. Olyan mértékű feltöltődést ad! És megint eszembe jut a sorsszerűség… Most, amikor megnyitottuk a Kultcafét, utólag raktam össze azt is a fejemben, hogy a családomban mindenki kocsmáros vagy vendéglátós volt. Apám úgy fejezte be a munkásságát, hogy váltott. A nagyapám Szigetvár leghíresebb kocsmárosa volt. Apám anyja szintén vendéglátós volt, érted? Lehet, hogy nekem most idepakolta a sors ezt a cuccot, hogy vigyem, vinnem kell ezzel a filozófiával?  

Gyakorlatilag évekre adtál magadnak ezzel feladatot – kávézó, pékség, kulturális programok….

Eléggé kreatív vagyok, tehát ötletből nincs hiány. Ebben is látom a fejlődési és a fejlesztési lehetőséget, ugyanúgy, mint a Lámpásnál. Tehát ha nem lenne média, akkor sem unatkoznék. Most csak azért van faramuci helyzet, mert kéne egy meló, amiből pénzt is keresek, hiszen minden, amivel foglalkozom, egyelőre társadalmi munka.

Fotó: Polyák Attila/Origo

Vagyis kéne még egy tortaszelet…

Hát igen, de épp ez az izgalmas, hogy nem tudjuk, hogy hány torta van, vagy hányadik szeletnél járunk... Majd meglátjuk!

És a magánéletben akarsz még új „szeletet”? A patchwork család nagyon törékeny intézmény. Beállt egy kiegyensúlyozott működés?

Igen, de ez egy magától értetődő folyamat volt az életemben. Nekem a lányaim a legfontosabbak, és érzem, hogy számítanak rám. És ami a lényeg – őszintén tudunk beszélgetni! Amíg így van, addig nyugodt vagyok.

És nyitott is vagy? Egy új családra…

Mindabból, amiről beszélgettünk, már kiderülhetett számodra, hogy azt vallom - mindent akkor kell csinálni, amikor az ideje ott van. Igen, nyitottak vagyunk Rózával mind a ketten, és azt gondolom, hogy érezni fogjuk, éreznünk kell, hogy mikor…

Kárász RóbertSzily NóraMokkakarriercsaládinterjúTV2