Ördög Nóra és Nánási Pál: "…most jó ennyire lazán létezni!"

2016.06.30. 19:41

Lassan összerakhatnék a beszélgetéseinkből egy könyvet… Hiszen kétévente lehuppanok egyikükkel vagy mindkettőjükkel, és átbeszéljük az élet dolgait. Ismét a Nánási Stúdióban landoltam, épp gyerekzsivaj hallatszott a „babaszekcióból”, és mi hárman gyorsan és észrevétlenül surrantunk fel az emeletre. Felsóhajtottam…

Mindig rácsodálkozom arra, ahogy épülget-szépülget körülöttetek minden.

N. P.: Szerelem és fantázia…

Ö. N.: Mindenhez ez kell...

N. P.: …és összetartás.

Nánási Pál és Ördög Nóra

Fotó: M. Schmidt János/Origo

Kérdéseket sem kell feltennem, így könnyű dolgom lesz! Ezek a kulcsszavaitok?

N. P.: Igen, és a közös akarat.

Ö. N.: Meg a közös küzdés. Így lett a házunk és a stúdió is, hiszen ez is szerelem és fantázia. Láttad eredetileg ezt a helyet? Térdig állt a guanó, nem voltak se szintek, se ablakok, a lépcsőn pedig alig lehetett feljönni. De mi mindent beleláttunk már akkor, amikor még minden romos volt, és az volt a mázlink, hogy senki más nem…

…aztán megvalósult, és ahogy megjöttek a manók, nekik is lett helyük. Igazi bababarát munkahely. Bár most épp indul a nyári szünet, ugyebár. Letettétek a lantot?

Ö. N.: Én nagyjából igen, bár sose sikerül eléggé.

N. P.: Elmegyünk nyaralni nemsokára, úgyhogy kénytelenek leszünk – de azt hiszem, én mégsem fogom! Eléggé fotogén a családom.

Mondod mosolyogva, de hát látom én, ha a neten nézelődök, rendszeresen újabb és újabb sorozatra bukkanok róluk. Folyamatosan meg akarod őrizni a pillanatot?

N. P.: Szinte kényszeresen…

Ö. N.: Ahogy nőnek a gyerekeink, egyre több jó pillanat van, amit muszáj volna.

N. P.: És folyton az jut eszembe, hogy vannak olyan momentumai az életnek - apró, hétköznapi rítusok -, amiket újra és újra meg kéne örökíteni. Havonta, kéthavonta vagy félévente legalább. Ahogy beülnek az autóba a kutyával, ahogy fagyiznak, ahogy játszanak… Sajnos fogy a falfelület a házban. Mondjuk, itt a stúdióban van még!

Ö. N.: Az is fontos, hogy lássuk a képeket. Nem elég, hogy egy winchesteren tárolódnak –  szeretjük, ha kint vannak.

Fotó: M. Schmidt János/Origo

Túl gyorsan rohan az idő? Próbáljátok elkapni, rögzíteni, ami épp elillanni készül?

N. P.: Igen. Tele van az élet csodálatos pillanatokkal, és sajnos hajlamosak vagyunk elfeledni őket.

Ö. N.: Igen, de épp arról beszélgettünk minap, hogy a gyerekeink mennyivel nagyobb dokumentációt fognak kapni a saját gyerekkorukról ahhoz képest, amennyi nekünk van! Mennyivel többet láthatnak majd saját kisgyerek valóságukból… Nekünk maradt egy darab kazetta, amin dalolgatok, de azért az mégis olyan távoli. Párszor végighallgattam, és persze tudom, hogy én vagyok, mert a szüleim elmondták. Ehhez képest nekik szinte napi krónika készül az életükről…  Azon gondolkodtunk, hogy felnőttként talán a személyiségükre is hatással lesz majd, hogy a saját szemükkel láthatják, honnan jöttek, milyenek is voltak pici koruktól kezdve.

N. P.: Csak az a nehéz, hogy ha mindig minden pillanatot rögzítenénk, akkor kellene még egy élet, hogy utána visszanézzük, amit addig láttunk.

Hogyha rögzíted, akkor közben azért jelen vagy?

N. P.: Ó, persze, én úgy vagyok igazán jelen.

Ö. N.: Neki ez nagyon megy! Nem figyelted még? Nem is a keresőbe néz legtöbbször, ha fotóz, hanem a kamera fölött kukucskál.

N. P.: Igen, az már nem okoz problémát. Inkább, hogy aztán ki kell válogatni. Aki nem szakmaként űzi a fotózást, az is sokat szenved ezzel, még akkor is, ha csak a telefonjával készít képeket. De azt szorozd fel! Ahány kép nálunk készül - már szinte követhetetlen. Bár a szám nem jelent sokat – csak annyit mondok, kb. havi 1,5-2 terabyte.

Felfogni nem tudom, de valami azt súgja hogy az nagyon sok lehet! És most a nyáron gyűlik majd tovább, igaz?

N. P.: Igen, csinálom azt, amit szoktam.

Fotó: M. Schmidt János/Origo

És huncutul mosolyog megint…

Ö. N.: Persze, mert neki ez szerelem! Palkó, ugye, azt szoktad mondani, hogy az egy hobbi szakma, tehát te szerencsés ember vagy.

Mint ahogy te is! A klasszikus tévés munkáid most épp pihennek. Könyved – a „Pozitív” - elindult az útjára. Elég sűrű évadot zártál.

Ö. N.: Igen, és már tudom, mi lesz, és mikor kezdem ősszel a munkát. Ebben a maradék időben az a feladatom, hogy visszapótoljam a családomba azt a sok-sok energiát, amit a tavaszi intenzív hajtás felemésztett. A Kismenők időszaka már épp a határán volt annak, hogy elbírja a családi egyensúly. De most jó ennyire lazán létezni! Olyan dolgokra jut időm, amikre korábban nem. Elmentem végre sportolni, múltkor az egész napot a Normafánál töltöttük a gyerekekkel – érzem a bőrömön, hogy itt a nyár!

Egymásra is lesz időtök? Csak úgy kettecskén? Bármikor beszélgettünk kapcsolatról, összetartozásról, no meg arról, miként is lehet minderre vigyázni – ez rendre előkerült.

N. P.: Hála a jóistennek a nagyszülők annyira menők, hogy szinte minden héten el tudunk menni kettesben valahová.

Fotó: M. Schmidt János/Origo

Ők a nagymenők!

Ö. N.: Bizony! Anyukám felhívott, hogy na, kislányom, diktáld be, mikorra vegyek ki szabadságot? Péter - Palkó apukája - is rendszeresen bejelentkezik: Gyerekek, a mai estémet fel tudom nektek ajánlani, éltek vele? Tele is vagyok tervekkel - könnyűzenei koncertekkel szinte már teleraktam a nyarat. Olyan sok program van: Veszprém Fest, paloznaki Jazz Piknik, és a Szigeten is legalább négy koncertre el szeretnénk menni… Nemsokára pedig a gyerekekkel megyünk nyaralni!

Aztán szeptemberben Mici az ovit, Venci a bölcsit kezdi. El sem hiszem! Nem oly rég még arról beszélgettünk, mennyire jó lenne, ha egy kisbabátok lenne… Ha visszanézünk erre a pár évre, mik voltak nagy tapasztalások?

Ö. N.: Hogy mik azok a dolgok, amikért keményen meg kellett küzdenünk? Számtalan volt. Egyébként ez a durva, hogy a szülés pokoli fájdalmas volt, de ha most visszagondolok rá, akkor már annyira nem is tűnik annak. Nyilván a kisbabás kornak is megvoltak a nehézségei… Például amennyit én a szoptatással szenvedtem az elején! Aztán a napközbeni altatás – nekem az volt borzalmasan nehéz. Micit egyszerűen nem lehetett letenni napközben. Nyilván Vencinél már sokkal rutinosabb voltam - ha nem akar, akkor nem alszik. És akkor mi van?

Tehát görcs kevesebb van benned?

Ö. N.: Sokkal.

Fotó: M. Schmidt János/Origo

Az „apafilm” miről szól? Hogy látod a küzdelmeket?

N. P.: Egy bizonyos részét magunk által keltett problémának értékelném, másik részét megértem, és persze van, amit én is nehezen viselek. Nyilván én sokkal lazább vagyok, de azért azt elismerem, hogy vannak olyan pillanatok, amikor azért nekem is összerándul a gyomrom. Ilyen például a fogmosás… De ezt Nóri megírta a blogjában.

Igen, olvastam! Közben az is eszembe jutott, hogy miközben te boldog egykeként cseperedtél, most itt vagy már kétgyerekes apukaként…

N. P.: És nagyon élvezem! Valóban egykeként nőttem fel, és a szüleimmel elképesztő jó viszonyom volt. Egyébként ez a félsz egy kicsit bennem is van - erről is szoktunk beszélgetni -, hogyha körülnézel a világban, elég sok rossz példa van arra, hogy a szülő és a gyermekek között nem működik jól a kapcsolat. Annyira jó lenne ügyesnek lenni, és ugyanazt az elképesztő harmóniát, ami most itt, négyünk között - illetve Pityuval együtt ötünk között – van, megtartani végig!

Harmónia van, miközben természetesen csaták is zajlanak a gyerekekkel, és Nóri, te ezekről őszintén vallasz a blogodban. Bevállalva, hogy adott esetben kritizálják ahogyan és amit szülőként tesztek.

Ö. N.: Igen, mert közben meg azt is tapasztalom - és nekem ezek a legkedvesebb visszajelzések -, amikor azt írják, hogy „mintha rólunk szólna!” Ez megerősít abban, hogy na, jól van, akkor annyira nem csinálhatjuk rosszul! Olyanok vagyunk, mint bármelyik másik család. Igyekszünk a saját értékrendünk szerint, szeretetben és harmóniában nevelgetni a gyerekeket a lehető legkevesebb kötöttséggel és szigorúsággal. Egyelőre. Persze időnként koccannak az elképzeléseink… Például amikor kicsit előre szaladunk az időben, és arról beszélgetünk, hogy majd a suli hogyan is lesz? Jó tanuló - nem jó tanuló, mellé kell-e ülni, vagy nem… Palkó világéletében lázadó figura volt.

N. P.: Én nem lázadtam, én csak…

Ö. N.: …nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólad.

N. P.: A mai napig nem izgat különösebben, hogyha valami nem úgy megy, mint ahogy más csinálja, vagy ahogy mások szerint kéne csinálni.

Fotó: M. Schmidt János/Origo

Ehhez képest szépen megtaláltad a tökéletességre törekvő, eminens asszonykádat.

Ö. N.: Ezzel is tanítjuk egymást.

N. P.: És be is áll az egyensúly! Egyébként a jó tanuló–rossz tanuló kérdéshez csak annyit - bizonyára neked is vannak olyan osztálytársaid, akikre úgy emlékszel, hogy nahát, ők voltak az osztályelsők, az eminensek. És? Mindegyik boldogságra tudta váltani?

Hát… Azt hiszem nem.

Ö. N.: Semmilyen összefüggés nincs. De Palkó nem rossz tanuló volt, csak ami nem érdekelte, az tényleg nem érdekelte. És akkor azzal sem foglalkozott, ha a tanár kiborult. Egyébként néha nézegetjük a gyerekeinket, hogy na, vajon melyik milyen habitusú lesz ilyen szempontból? Van rá esély, hogy nem lesznek egyformák…

Te másként működtél Nóri, neked számítottak az osztályzatok, ha jól sejtem. Illetve tudom.

Ö. N.: Megint visszakanyarodtunk oda, hogy igen, én „jó kislány típus” vagyok alapvetően. Nekem általában szükségem van objektív visszaigazolásra, hogy amit csinálok, az jó vagy rossz.

Fotó: M. Schmidt János/Origo

Leginkább jeles.

N. P.: Ha lehet, akkor csillagos ötös!

Ö. N.: Valószínűleg igen, de egyébként azt hozzátenném, hogy az utóbbi években sokat lazultam már e tekintetben!  

N. P.: Igen, ez jogos. És fordítva is igaz. Több dologról gondoltam, hogy na, hát ezzel nem kell foglalkozni, aztán most már én is úgy gondolom, hogy valamennyire mégiscsak kell.

Ö. N.: Ebben is hatottunk egymásra!

De milyen vicces, hogy már a sulinál tartunk, miközben ősszel még csak a bölcsit és az ovit kezdik! Jön az első leválás.

Ö. N.: Ne is mondd! Majdnem mindig elbőgtem magam - a beiratkozásnál, az első szülői értekezleten… De közben meg annyira büszke vagyok - én vagyok a Nánási anyuka!

N. P.: Én meg be vagyok tojva…

Mert?

N. P.: Milyen lesz elengedni a kezüket? Hozzászoktam, hogy itt vannak, hisz a stúdióban rendeztük be a hétköznapjaikat. Eddig…

Ö. N.: Körülöttük forgott a világ, és ez így természetes az első három évben, de amúgy tudom, hogy kifejezetten jót fog majd tenni nekik a közösség.

Fotó: M. Schmidt János/Origo

…és nektek?

N. P.: Nekünk nem. Részemről biztos. Jobb lenne, ha itt szaladgálnának folyton… De hát ez nem az élet.

Eljött egy korszak vége.

N. P.: És hány ilyen lesz még! De nem baj, mert kicsit mindig változik az élet.

Mi lesz a stúdióban a babaszobával?

N. P.: Majd átalakul tanulószobává. Megőrizzük.

Ö. N.: Ha elhozzuk őket a bölcsiből, oviból, ide érkezünk.

Palkó marad a stúdióban, a gyerekek kezdik az „intézményes” hétköznapokat, te pedig épp a harmadik évedet kezded ősszel a TV2-nél. Már van mire visszatekinteni. Igazoltnak látod a döntésed?

Ö. N.: Abszolút. Tök jó dolgokat csináltam eddig! A Kismenőket imádtam - nagyon intenzív időszak volt. Előtte volt a Kocka, azt is nagyon szerettem, volt még a Rising star, az Ének iskolája… Mind nagy szerelem volt. És ezzel nem azt mondom, hogy amit korábban csináltam, az nem volt az, mert azokat a feladatokat is imádtam! Pont ez a jó, hogy mindennek megvolt a maga helye és ideje. De az biztos, hogy az elmúlt két év kihívásai mind hoztak olyan új érzést, amire vágytam…

Fotó: M. Schmidt János/Origo

Érzést? Élményt? Mit igazán?

Ö. N.: Hogy újradefiniáljam magam. Nem tudom, hogy kifelé miben más, amit adni tudok. De talán lazábban, jobban meg tudom élni azokat a helyzeteket, amikben benne vagyok. Nem arra koncentrálok, hogy szakmailag tökéletes legyen, amit a kamerák előtt teszek. Képes lettem rácsücsülni az egészre. Vállalom azt, amilyen vagyok. És már sokkal kevesebbszer fordul elő, hogy elkezdjem megkérdőjelezni, hogy jól csináltam-e. Íme, én így tudok feloldódni, viselkedni, reagálni - ezt tudom adni… Magamat. A helyemen vagyok.

Ördög NóraSzily NóraNánási Pálinterjú