Náray Tamás: „Tudd a helyedet, ilyen tök egyszerű"

2017.01.25. 20:06

Annak idején – a 90-es évek első felében – Párizsból való hazatérése után az egyik első interjúját én készíthettem. Nem tegnap volt... Időnként összefutottunk, és mindig tovább morfondíroztam azon, amikről beszélgettünk. Nemcsak az általa tervezett ruhákat tartottam figyelemre érdemesnek, hanem őt magát is – a gondolataival, vélekedéseivel. Pár éve lenyűgözve olvastam első regényét, manapság pedig a neten követem az írásait. Év elején egy Facebook-bejegyzésével sikerült beledobnia egy kavicsot – vagy inkább követ – a sima víztükörbe, a ruhát ingyen kölcsönkérőkről, látszatvilágot hajhászókról...

A keltett hullámok elcsitultak már? Elmondtad a véleményed egy jelenségről, ami nyilván túlmutat a kölcsönruhákon. Betelt a pohár?

Kezdjük az elején... Nem a véleményemet mondtam el, hanem közöltem egy nyílt levélben, hogy nem adok kölcsön ruhát, és ezt azért ebben a formában tettem, mert nem akartam időt vesztegetni az egyénre szabott válaszokkal. Valamint világossá tettem, hogy nem akarom szolgálni a hazug fennhéjázást.  Pénzért sem tenném, pláne nem ingyen. Ez nem vélemény volt, hanem egy döntés. Vidéki családból származom, ahol megtanultuk azt értékelni, amiért megdolgoztunk. Az volt az elv, hogy addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér. Azt is megtanultam, hogy attól nem leszünk mások vagy többek, mert valami olyan dolgot teszünk, vagy aggatunk magunkra, amivel hamis látszatot keltünk. Ha pedig többet akartunk, akkor tettünk érte. És ha nem sikerült, akkor tudomásul vettük. Slussz. 

Náray TamásForrás: Polyák Attila/Origo

Gondoltad, hogy a soraid ekkora hullámverést keltenek?

Egy-egy megnyilvánulásom várható hatásain előre soha nem gondolkozom. De azt érzem, hogy mi, akik bizonyos mértékig a nyilvánosság előtt élünk, nem mindegy, hogy miket mondunk. Ha már figyelnek ránk, akkor az a feladatunk, hogy próbáljuk meg az eligazodást segíteni. Mert minden ember alapvető célja, hogy boldog akar lenni. Nekem régi vesszőparipám, hogy a boldogtalanság legfőbb oka az irreális elvárás és a vágyakozás. 

A vágyakozás szerintem inspirál! Bár egyik jegyzetedben ezt a szót lecserélted az „elképzelés”, illetve a „terv” kifejezésekre. Találóbb és reálisabb talán...

A vágyakozást a magunknak legyártott mesékre értem. Vagyis amiknek semmi közük a valósághoz, az alapokhoz. És ugyanezt gondolom az álmodozásról is. Természetesen, ugyanakkor, ha nem lennének álmaink, akkor nem tudnánk miket megvalósítani.  Na de valamiféle köszönőviszonynak mégiscsak lennie kell a vágyaink és a valóság között! Mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor bérletet váltottunk a biztosan bekövetkező csalódások vonatára. 

Forrás: Polyák Attila/Origo

De sokan sikeres életre vágynak! Azzal mi a helyzet?

A siker soha nem cél, hanem következmény. A siker annak lesz a következménye, ha valaki valamit elszántan, hosszú ideig, teljes energiáját beledobva, magát az ügynek tetőtől talpig odaadva, jól csinál. És most ne beszéljünk arról, hogy természetesen van olyan közfelfogás szerinti „siker” vagy karrier is, ami pusztán a szerencsének vagy épp a kapcsolatoknak köszönhető, mert azt én nem tartom sikernek, akármilyen gazdagsággal vagy hírnévvel jár. 

Mégis miért lett most fontos, hogy közzétedd, amit gondolsz?

Korábban is ugyanezeket mondtam, csak az újságírók többsége nem ezeket írta le, mert jobban érdekelte őket, hogy miben járok, festem-e a hajam, volt-e plasztikai műtétem, és hogy kivel élek... 

Jó ideje már nem akkor olvashatok tőled, ha megkérdeznek... Sőt, interjút nem nagyon adsz, viszont rendszeresen megjelennek írásaid a neten.

Nem szívesen adok, valóban, mert nincs szükségem az interjú szövege alatt olyan emberek véleményére, akik nem ismernek, vagy előítéletekkel élnek, vagy egyszerűen csak gonoszak. Vagy közel sem tudnak, tettek annyit, mint én. Nem tűnik elég szerénynek, amit mondok, igaz? Nos, szerintem a szerénység túl van értékelve nálunk, és én nem szégyellem, hogy van mire nem annak lennem. Sajnálom. Az írás nagyon fontos lett számomra, és az áttörés a könyvem volt, amit alapvetően terápiás szándékkal kezdtem el írni, mert volt egy időszak az életemben, amikor a sok stressztől és bizonyos kilátástalannak ítélt helyzetektől – hogy finoman fogalmazzak – pszichésen meginogtam. 

Forrás: Polyák Attila/Origo

Most megleptél. Kilátástalannak éreztél bármit is az életedben?

Igen, mert úgy ítéltem meg, hogy a szakmámban nem a helyi értékemen kezelnek. Ahogy persze itthon senkit sem. Nagyot hibáztam, hogy erre akkor odafigyeltem. A pszichés kimerüléshez hozzájárult a televíziózás és az újságok is. Rengeteg méltatlan helyzet volt! Mondok példát. Amikor a Szombat esti láz ment, és Stohl Andrásnak autóbalesete volt, egyik pillanatról a másikra Bereczki Zoli lett a műsorvezető. Már se idő, és főleg pénz nem volt arra, hogy új ruhatárat alakítsunk ki neki. Elmentünk, és vettünk néhány öltönyt, mire másnap megjelent az újságban, hogy Náray Tamás lebukott, a saját neve alatt közepes kategóriájú márkába öltözteti az RTL Klub sztárjait. Csak álltam megkövülten. Mi van? Ha titok lett volna, akkor nem viszem a Zolit magammal az üzletbe, ahonnan jelenthették az újságnak, hogy ott jártunk. Aztán a Csillag születikben – ahol fillérekből kellett a jelmezeket megoldani, főleg egy háromperces számhoz – volt egy fellépő, akinek állatos mamuszt kellett vásárolni. Hol lehet kapni? Nem a Cesare Paciottinál vagy a Sergio Rossinál, hanem a kínai piacon. Másnap mit írtak? Hogy lelepleződött a világhírű divattervező, a luxusmárka pápája, aki a kínai piacon turkál. Most kérdezem én, erre mi szükség van? Jóleshet bárkinek is? Ma már persze tudnám ezt kezelni, de akkor sajnos még nem tudtam... 

Méltatlan történetek. Ezek ingattak meg?

Nem csak ezek. Mert ezek inkább csak ilyen „hab a tortán” sztorik. A sikerre nincs magyarázat, szokták mondani, és ez így is van, viszont az is van, hogy itthon nehezen viselik az emberek mások sikereit. A magyar divatkánonnak mi nem tetszettünk. Pontosabban a sikereink. Hangoztatták, hogy „Hát a Náray, az csak a nemzetközi divatházakat másolja.” Vagy: „A Náray se nem divat, se nem stílus – az semmi.” Meg hogy: „Remélik, a külföldiek nem azt fogják hinni, hogy ez a magyar divat!” Magyar divat!? Mi az a „magyar divat”?  Ment az ítélkezés, a bírálat, a kritizálás, a lehúzni akarás... Művész vagyok, és érzékeny. Ha az érzékenységemet veszítem el vagy zabolázom meg, a kreativitásom látja a kárát. Persze próbáltam óvni magam, ahogy tudtam. De ha nem védekezel jól, van a negatív energiáknak egy szintje, ami akkor is elér, ha nem akarod. 

Forrás: Polyák Attila/Origo

Miközben saját szalonunk volt Berlinben a Kurfürstendammon, Barcelonában a Passeig de Gracián, és Dubajba az Al Quasr luxusszálloda multibrand butikjaiba szállítottunk kollekciót, együtt a Nina Riccivel, a Versacéval, nem kell bizonygatnom, mert egyrészt magyar tanúm is van rá, Barta Sylvia, aki ugyanabban a ruhában ment be az üzletbe, amit ott árultak ötszörös áron... és hát az internet nem felejt, utána lehet nézni. De mindezeket például említésre méltónak sem találta a magyar sajtó. Csak a folyamatos pocskondiázás és szidalmazás zajlott. És egyszer csak sok lett... Annyira el voltam foglalva a napi munkával, hogy nem tudtam figyelni saját magamra, és egy szép reggelen arra ébredtem, hogy pánikrohamom van. A sok stressztől és az állandó félelemtől egyszer csak kezelhetetlen és tolerálhatatlan módon lettek olyan rosszulléteim, hasi görcseim, hogy már-már alig bírtam létezni. Rettenetes időszak volt. Persze próbálkoztunk mindennel, de a végén megbetegedtem. Nem akarom részletezni, és sajnáltatni se szeretném magam, de maradjunk annyiban, hogy ez egy súlyos és nagyon csúnya betegség volt, és örülök, hogy végül túléltem, és legyőztem. Idáig sikerült eljutni.

Erről nem szólt a fáma...

Mert én nem vertem nagydobra. Minek roadshow-ztam volna vele? Az nem az én foglalkozásom, és nem hiszem, hogy bármiben is segített volna. 

És erre jött terápiaként a könyv? Kiírtad magadból?

Igen. Találkoztam Farkas Erzsébettel, aki polgári foglalkozását nézve kvantumfizikus, és spirituális pszichoterápiával foglalkozik. Nagyszerű ember és csodálatos személyiség. Két évig foglalkozott velem, mire elkezdtem újra magamra találni. De közben tönkrement egy csomó minden körülöttünk, hiszen képtelen voltam olyan intenzitással dolgozni, ahogy kellett volna. Abba kellett hagyni az exportot is. Először csak szünetet tartottunk, de közben már utáltam mindazt, ami körülvett. A könyv pedig úgy született, hogy Erzsébet azt kérte tőlem, hogy kezdjem el leírni az életemet... Farkasházi Réka nagyon jó barátom, és a férje – a Libri igazgatója – épp akkortájt keresett meg azzal, hogy kéne nekik valamilyen jópofa, divatról szóló könyv. Mire azt mondtam, hogy olyat nem tudok, és nem is akarok már. Viszont megmutattam az írásaimat, és elkezdődött egy hosszú, közös műhelymunka, amiért örökre hálás leszek a kiadómnak, és aminek eredményeként megszületett a regényem. Addig eszembe sem jutott, hogy ilyet lehet csinálni – én csak írtam, írtam, írtam... Nem cél volt a siker. Következmény lett... 

És az már a százezer példányon is túl van. Gyakorlatilag ez a kezdete annak, hogy azóta rendre megosztod, amit gondolsz? Kíméletlenül is akár?

Igen, mert sikerült megerősödnöm, és megértenem, hogy az a sok szenny, mocsok, az a sok sár és az a töméntelen mennyiségű rosszindulat, irigység nem rólam szól. Az arról szól, aki mondja. 

Forrás: Polyák Attila/Origo

Hogyha azt keresem az írásaidat olvasva, hogy mik verik ki nálad a biztosítékot – a kulcsszavak az irigykedés, a kritizálás...

... a vélemény! 

Mi a baj vele?

Én változatlanul azt gondolom – és keresztre lehet érte feszíteni –, hogy ha megkérdezem tőled, hogy szerinted jól áll-e nekem a fekete, akkor elvárom, hogy őszintén megmondd, mit gondolsz. De ha nem kérdeztelek, akkor kussolj, és vidd a véleményedet oda, ahova akarod, és mondd el annak, aki kíváncsi rá!  Nem helyénvaló dolog mindig mindenről véleményt alkotni, és nem helyénvaló kéretlenül közölni azt, pláne nem „én csak őszinte vagyok hozzád” kijelentéssel. Mert az ilyesmi soha nem őszinte, hanem egyszerűen gonosz. Ilyesmire én sosem ragadtatnám magam, és nem is tűröm el, hogy velem szemben ezt valaki megtegye.  Ráadásul Magyarországon össze vannak keveredve a fejekben alapfogalmak. Mert sokan nem véleményt nyilvánítanak, hanem piszkálódnak. Az emberek kilencven százalékát egyáltalán nem zavarja, hogy valamiről ítéletet mond, és közben nincs a tények birtokában. 

A Facebookon az oldalad „publikus” – így bármit írsz, érkeznek a vélemények. Ez elkerülhetetlen, és te teszed lehetővé.

Nóra, nekem az írás nem arról szól, hogy kommenteket kapjak, vagy ne kapjak. Hát persze, ha ír, ír, ha böfög, böfög. De szerintem mindenkinek jobb az, ha tetszik valami, lájkolja, ha nem tetszik, akkor nem lájkolja. Slussz-passz, lépjen tovább. Tiltson le, állítsa le a követésemet. De hagyjon békén a pitlibe! Én se törődök vele, ő se törődjön velem. A világ legdemokratikusabb dolga a Fész – ugyanolyan, mint a távirányító. Nyomsz, továbblépsz, csókolom. 

Forrás: Polyák Attila/Origo

De akkor miért fontos megírni és megmutatni?

Nem a kommentelők miatt fontos, meg azért, hogy ők visszaigazoljanak pró és kontra. Mert ez egyáltalán nem érint, nem érdekel. Hanem azért, mert amit kiteszek, nagyon sok embernek erőt ad, és például visszaadhatja az önbizalmát, önértékelését adott esetben. Megérti, hogy engem ugyanolyan problémák foglalkoztatnak, mint őt. Ugyanattól a kreténségtől szenvedek. Esetleg beszélünk megoldásokról. Én azokhoz akarok szólni, akiket érdekel, amit mondok. Máshoz nem.

Az is teljesen rendben van, hogy ha valaki olyan jellegű kommentet ír, amiben a személyes tapasztalataira hivatkozva másként lát, vagy élt meg valamit, és ezt kulturált formában megosztja velünk. Ez lehet nagyon hasznos mindnyájunknak. De amikor a hangnem személyeskedővé válik – tomikázik, lekezel, náraikámozik, és le se tudja írni a nevemet, meg jön a magánéletemmel, a hitemmel, a politikával, na, azt kikérem magamnak. Vissza a disznóólba, bocsánatot kérek a sertésektől, ott a helye, tanuljon meg viselkedni, nem utolsósorban a nagy magyar magyarul helyesen írni, és utána hozzászólhat! Nálam ez így működik. És nem szeretnék ezért elnézést kérni. Nem tetszik? Továbbléphetsz. 

Tényleg megerősödtél. Sőt keményen fogalmazol.

Megtanultam a saját jól felfogott érdekemben a helyi értékükön kezelni a dolgokat. Nem vagyunk egyformák. És felesleges abba az illúzióba ringatnia bárkinek is magát, hogy bárkivel egyenlő. Mert ez nem igaz. 

Átrendeződtek az életedben a hangsúlyok. Az egész a könyvírással kezdődött, aztán festeni is elkezdtél... Vagy újrakezdtél? 

Aki olvasta a könyvemet, tudja, hogy festőnek készültem. Eddig is festettem, de tizenöt évvel ezelőtt került ki az első komolyabb munkám a műteremből. Aztán olyan négy éve fordultak igazán komolyra a dolgok, és azt gondoltam, indítsuk az egész életünket elölről, mert ez bizony zsákutca volt. 

Zsákutcának nevezed azt, amire egyébként sokan ámulva bámulnak?

Igen. Ahhoz képest, ami a kezdetekkor a divatszakmában bennem volt, azt sajnos nem tudtam megvalósítani. Rosszul döntöttem. Magyarország erre nem volt jó terep. És biztosan bennem is volt hiba meg hiányosság bőven. Tulajdonképpen mindenki mondta, hogy ne jöjjek haza Párizsból. A legfőbb ellenlábasa az édesanyám volt. Az otthoni tanításokkal kezdtük. A rosszul meghozott döntés kezelésére mi a válasz? Hogy viseljük a következményeit emelt fővel. Egyebet nem tehetünk. Felesleges azon sopánkodni, hogy bár csak ne történt volna meg. A legjobb, ha az ember az energiáit arra fordítja, hogy mérsékelje a károkat, és utána új célokat tűzzön ki maga elé. Tovább kell menni. Minden úgy van jól, ahogy van, mert biztos valami miatt így kellett lennie. A saját sorsunkat nem kerülhetjük el. 

Én nagyon sokat tanultam az elmúlt évek alatt, és bízom abban, hogy még van pár évtized előttem, amit sokkal kiegyensúlyozottabban és boldogabban fogok eltölteni. Úgyhogy minden megérte.  És bár továbbra is foglalkozom ruhákkal, de mióta ideköltöztünk az Andrássy útra, a személyes érintkezéseket tekintve zártabb lett az életem. 

Forrás: Polyák Attila/Origo

Nem közelíthet meg mindenki?

Nem. Nem vagyok gazdag – félreértés ne essék –, de arra már nincs szükségem, hogy engem bárki is minősítsen. Működünk, van felkérésem film- és operajelmezek tervezésére, többnyire Amerikában és Spanyolországban, és egyéni ruhakészítés, kisebb kollekciók, és bemutatók is. Remekül eltartjuk a műhelyt, nincs evvel semmi probléma, szívesen csinálom. De a kitettségemet ennek az ostoba kritizálásnak megszüntettem. Emellett végre festek, találtam egy nemzetközileg is jól működő menedzsmentirodát, Barcelonában lesz a következő kiállításom, és közben tervezünk a Magyar Kultúra Házával egy irodalmi esttel egybekötött párizsi, berlini és bécsi kiállítást is. 

És új könyvvel is készülsz...

Kettőn is dolgozom párhuzamosan. Hazamegyek, éjszakánként írok, és nem vagyok tőle fáradt, mert úgy érzem, hogy sikerült egy olyan külső és belső egyensúlyt találni végre – ennyi kínlódás után az életemben –, amikor meg tudom válogatni, hogy melyek azok a hangok, amik elérnek, és melyek azok, amik nem.

Ennek a külső-belső kiegyensúlyozottságnak egyébként szerinted mi a kulcsa?

Szembe kell nézni a dolgokkal. Fejezzük be az állandó hazudozást – elsősorban önmagunknak. És amennyi jutott, annyi jutott, vegyük tudomásul. Nincs más választásod. Ha nem veszed tudomásul, akkor is az van. Kinek teszel vele rosszat? Magadnak. Ne másokra mutogass, hanem nézz rá a saját életedre. Tudd a helyedet – ilyen tök egyszerű. 

Te tudod már a tiédet?

Provokálsz? Igyekszem tudni, hogy boldog maradjak. Semmi szükség egy second life-ot létrehozni, ami aztán fájdalmas, hogyha a valóság szembejön a sarkon. Nem kell. Én megteremtettem magamnak a lehetőséget ahhoz, hogy arra koncentráljak, ami jó érzést okoz. És nem szeretnék abba belemenni, hogy nekem milyen könnyű. Mert aki azt gondolja, annak tiszta szívemből kívánom, hogy menjen át mindazon, ami az utóbbi tíz évben velem történt. Az is egy találó mondás, hogy nem minősítheted valakinek a terhét, amíg nem próbáltad annak a súlyát.  Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy vannak családok, ahol van négy-öt-hat gyerek, nincs iskolai végzettség, nem tudnak elhelyezkedni, dolgozni, és nincs pénzük. Próbálom megérteni, empatikusan viszonyulni hozzá, de az én életem nem ilyen. Ezért nem tudok hozzászólni az övékhez. És ez fordítva is igaz. Ők sem tudnak hozzászólni az enyémhez. Ennyi. És a legjobb, ha kölcsönösen nem is tesszük. Az élethez elsősorban jó döntések kellenek, amit tapasztalatok alapján tudunk meghozni, de kell tudás, ügyesség és neveltetés is, no meg azért a szerencse szerepét sem szabad alábecsülni. Mint ahogy számon kérni sem, ha elmaradt. Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie, amit pedig meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Vita nincs, slussz – ennyi. 

Náray Tamásterápiakönyvdivat