Még ki sem világosodott, amikor a Budapest-London járaton ülve egy női hang kezdett ébresztgetni. "Jó reggelt!" - mosolygott rám egy pirospozsgás arc, szinte intim közelségből. A lány ocelotmintás leggingst és ehhez passzoló mellényt viselt, és olyan erős parfümillata volt, mintha egy parfüméria hivatásos terméktesztelője volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy egészen más a hivatása az én életemben.

"Te vagy Kristóf, igaz?" - szólt, én pedig még mindig félálomban kipréseltem magamból egy igent, ez pedig - mint utóbb kiderült - felért egy házassági szerződés aláírásával. Detti - mert ez volt a neve - belekezdett az első történetébe, majd a következőbe, majd a sokadikba... szakadatlanul beszélt és beszélt, én pedig eleinte igyekeztem követni őt, ám hamarosan már csak bágyadtan mosolyogtam, míg végül feladtam, és megkértem, hogy hagyjon aludni. Napok óta nem pihentem ki magam: minden éjszakát írással töltöttem a januári lapzárták miatt. Egy darabig gyakorlatilag halottnak tettettem magam, és azon méltatlankodtam magamban, miért nem hagy békén ez a vadidegen, majd álomba bosszankodtam magam. Mire felébredtem, már nem volt mellettem: az utasok szinte mind elhagyták a fedélzetet, így én is felkaptam a kabátomat, és kiléptem a gépből a szakadó hóesésbe.

Hatalmas csomagokkal préseltem át magam az ülések között a reptérről a  városközpont felé tartó buszon, amikor ismét megpillantottam. "Kristóóóf!" - kiáltott a hátsó sorból, én pedig akárhogy forgattam is a szemem, hely híján nem volt más választásom, mint mellé ülni. Először arról kezdett panaszkodni, hogy nem ismer senkit Londonban, és hogy egyetlen barátjával sem sikerült kapcsolatba lépnie, akik itt élnek, majd előkerült a családi fotóalbum, és egymás után kezdte mutogatni a telefonjában lévő képeket. "Ez a vizslánk, Dorka. Itt én vigyáztam rá, mert a mamámék épp nyaralni voltak. Ez az unokahúgom. Nézd, milyen cuki pofát vág." Még mindig képtelen voltam a szemébe mondani, hogy nem vagyok kíváncsi a képes élettörténetére, így türelmesen hallgattam, és azon kezdtem merengeni: mi dolgom lehet ezzel a furcsa idegennel. Ekkor - mintha csak válasz érkezett volna a kérdésemre odafentről - Detti megkért, hogy húzódjak félre, mert beszélni akar a buszsofőrrel: "Bepisilek, nem bírom!" - visított magas hangon, majd előrenyargalt. "Nem fog miattad megállni a busz, ebben biztos lehetsz" - mondtam neki szkeptikusan, ő azonban hajthatatlan volt. Néhány másodperccel később üdvözült arccal sietett vissza. "Mindjárt megáll" - mondta mosolyogva. "Ideadnád a kistáskám?" Meglepetten nyomtam a kezébe a retiküljét, a busz pedig valóban lefékezett egy faluszéli megállónál.

Detti gyors, apró léptekkel tipegett le a lépcsőkön, majd egy bokor felé vette az irányt, eltökélten dacolva a térdig érő hóval. A tragédia ekkor következett be: a busz csikorogva elindult a megállóból, én pedig tátott szájjal figyeltem, ahogy távolodunk a mindössze egyetlen kistáskával felszerelt, párducmintás blézeres, az angliai hómezőn rekedt női alaktól. Kétségbeesetten fordultam a mögöttem ülő - szintén magyar - lányok felé: mitévők legyünk, ők azonban megnyugtattak. "A sofőr biztosan azt mondta neki, hogy leszállhat, ha akar, de megvárni nem tudja" - mondták. Amikor megérkeztem a végállomásomra, a buszvezetőhöz léptem: "Excuse me, what happened to that girl who got off earlier?" - kérdeztem. "What girl?" - mondta türelmetlenül, majd kinyitotta az ajtót, és az órájára mutatott, hogy késésben van. A buszról leszállva, a kavargó hóesésben sétáltam a metró felé, és bizonygatni kezdtem magamnak: "A sofőr nyilván szólt neki, hogy majd intse le a következő buszt. Minden rendben van vele."  Hinnem kellett magamnak. Nem volt más választásom...

Egy hét telt el azóta, és nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lányra, aki minden lehetséges eszközzel azt üzente nekem, hogy ezalatt a rövidke idő alatt, amit együtt töltünk, gondoskodjak róla. Szüksége volt rám, én pedig ingerülten kizártam őt a világomból. Egy angyal volt, akit nekem küldött az ég, hogy rájöjjek: hiába ásom bele magam a kabbala bölcsességébe, és zagyválok a kollektív felelősségvállalásról, a mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben. Emlékeztetett arra, milyen óriási különbség van az önzés és a szeretet között. Van egy cédulám odafenn "segítségadás elmulasztása" felirattal. Titokban abban reménykedem, hogy talán eljut hozzá ez az üzenet, vagy hogy olvasva a soraimat valaki a fejéhez kap: "Ó, hiszen én jól ismerem ezt a lányt!", és  valahogyan tudtomra adja, hogy nem veszett el az én párducmintás szárnyakat viselő angyalom.

Barátkozz a Life.hu-val az iWiWen és a Facebookon is!