A közösségi média ráébresztett, hogy nem vagyok szuperhős - Levél a Facebook-anyukákhoz

2016.06.09. 19:46

A Facebook olyan, mint a tükör az elvarázsolt kastélyban: valódi énünk egy eltúlzott változatát reprezentáljuk rajta. Mindenki szép, mindenki sikeres, mindenki boldog és elégedett az életével. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb és gyakran bizony keserűbb. Az alábbi levelet egy édesanya írta, aki az elmúlt időben sokat tanult a közösségi média látszatvilágából.

Néhány éve a férjemtől kaptam egy pólót ezzel a szöveggel: "Kívánom, hogy legyen egy nap olyan csodás életed, amilyennek a Facebookon mutatod." Jót derültem rajta, de akkor még nem is gondoltam, hogy egyszer milyen mély értelmet fog nyerni számomra ez a mondat.

Forrás: Dreamstime

Amióta csatlakoztam egy különleges bánásmódot igénylő gyerekek szülei számára létrehozott Facebook-csoporthoz - mivel a lányomnál autizmust diagnosztizáltak -, igencsak megélénkült a közösségi oldalakon mutatott aktivitásom. Míg korábban csupán a barátokkal és családtagokkal való kapcsolattartásra használtam ezt az oldalt, hamarosan azon kaptam magam, hogy hasonló sorsú szülőkkel cserélek tapasztalatokat, és nem sokkal később már blogot is indítottam, amelyen keresztül saját küzdelmeimet osztottam meg másokkal.

Forrás: Thinkstock
Kiscerkás, nagypopós, kakilós, szopizós - Támadnak a Facebook-anyukák
Buliba készülsz - nyomj egy szelfit! Edzeni mész - nyomj egy szelfit! Tengerparton napozgatsz - nyomj egy szelfit! Babát vársz? Na, akkor egy szelfi nem lesz elég! Feltétlenül tudósítsd mind a 600 ismerősöd várandósságod minden egyes hetének történéseiről. Megszületett a babád? Szelfit a szülőszobából! Ha pedig igazán profi vagy, a szelfik helyét innentől kezdve átvehetik a cuki babafotók - naponta legalább 5-6-ot mindenképpen posztolj újszülött gyermeked minden mozdulatáról! Hisz tudod jól, amit nem osztasz meg, az meg sem történt. Korábbi cikkünket itt elolvashatod.

Ezen a blogon azokról a harcokról számolok be, amelyekkel nap mint nap szembetalálom magam, és miközben másokkal megismertetem magam, én magam is egyre jobban megismerem önmagam. Arra is rájöttem, hogy bár a tapasztalataim egyediek, a nézőpontom korántsem, sok hasonló cipőben járó szülő ugyanis pont abból a célból használja a közösségi oldalt, mint én: bátorítani a többieket és erőt meríteni a többiekből. És bár erre valóban nagy szükség van, arra is rá kellett jönnöm, hogy néha tévútra vetődünk, és

egymás folytonos buzdítása és bátorítása közepette hajlamosak vagyunk magunkról azt hinni, hogy szuperhősök vagyunk.

A gond csak az, hogy nem vagyunk azok. Szülők vagyunk, és mint minden más szülő – akár sajátos nevelési igényű a gyereke, akár nem – mi is emberek vagyunk.

Forrás: Dreamstime

Addig-addig sulykoljuk egymásba, hogy kibírod, megcsinálod, nem omlasz össze, hogy elfelejtkezünk arról, hogy igenis jogunk van összeomlani.

Bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk meggyógyítani a gyerekeinket. Hiába mutatunk magunkról Facebookon pozitív, életvidám, erős képet, igenis esténként van, hogy a párnánkba sírva alszunk el. Igenis legbelül mardos bennünket a fájdalom, az önostorozás, hogy lehetnénk jobbak, hogy miért nem tudunk segíteni annak, akit a világon a legjobban szeretünk.

Minderre az döbbentett rá, amikor egy olyan anyuka posztját olvastam, aki arról írt, milyen tökéletesen elégedett az életével, és mennyire tökéletesen elfogadta gyermeke autizmusát. Bevallom, jó volt ezt olvasni, a közösségi oldalon mutatott optimizmusa engem is egy kis elégedettséggel töltött el. Aztán másnap vissza lettem rángatva a valóságba. Egy másik anyuka arról számolt be, hogy bármennyit is foglalkozik a gyerekével, és fejleszti őt, ő akkor is nagyon tagolatlanul és artikulálatlanul beszél. Ezt a csalódott posztot olvasva azt vettem észre, hogy dühös vagyok a korábbi optimista anyukára, és egyből vissza is vontam a követését, hogy többé ne is lássam, miket ír.

Forrás: Instagram/fashion_laerta, reegermano
A szupertrendi háromévesek és menedzsermamik beteg világa

Elmerülve az Instagram legmélyebb bugyraiban, meglepő dolgokra bukkan az ember: nálunk már a burzsuj tinik páváskodása is kiverte egy picit a biztosítékot, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy ez bizony csak a jéghegy csúcsa. Hogy mi lehet még a kőgazdag tizenévesek menőzésénél is hátborzongatóbb? A szuperstílusos, luxi háromévesek. Korábbi cikkünket itt elolvashatod.

De amikor elmúlt a dühöm, és újra tiszta fejjel tudtam gondolkodni, rájöttem, hogy könnyű volt bűnbaknak kikiáltanom ezt az anyukát, hiszen alig ismerem, nem a barátom. De nem voltam vele igazságos, hiszen a büszkélkedő posztokkal nem az volt a célja, hogy kérkedjen, hogy engem vagy másokat felbosszantson, hanem csupán az örömét osztotta meg velünk.

Mindebből az esetből sokat tanultam, elsősorban megváltozott a nézőpontom, és ma már látom, hogy

a Facebookra kirakott posztoknak nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani,

és semmiképpen sem szabad magunk elleni támadásnak venni. Sokkal inkább az a céljuk, hogy örüljünk együtt az örülőkkel, és sírjunk együtt a sírókkal.

autizmusgyerekvalóságlátszatédesanyaközösségi médiaFacebook