Látni kell, hogy a halál nem volt hiábavaló: működhet a donorbarátság?

2015.06.13. 14:00

Egy új szívet kapott fiú találkozott a donor apjával, egy másik srác pedig barátságot kötött azzal a férfival, akitől ajándékba kapta az egyik veséjét. De vajon jól teszik, ha kapcsolatba lépnek, ha barátságot kötnek egymással a traumát elszenvedő felek?

A szervátültetések gyakorivá válása okán egyre többször merül fel a kérdés: mennyire helyes, egészséges vagy segítő az, ha a beteg kapcsolatba lép azzal a személlyel, akitől az életmentő szervet kapta, vagy ha ez a donor halála miatt nem lehetséges, a szervet adományozó donor családjával?

Forrás: Thinkstock

Van, aki csak úgy képes megbirkózni az idegen szerv elfogadásával, ha semmit sem tud az eredeti tulajdonosáról. Ha a szerv névtelen, kortalan, arctalan, sorstalan marad. Másnál viszont segíti a helyzet elfogadását, ha ismeri a donor hátterét, halálának körülményeit, ahogy az esetleg elhunyt donor családtagjai számára is megkönnyítheti a gyászt, a veszteség feldolgozását, ha tudják, hogy szerettük egy része kiben él tovább.

Látnia kellett, hogy a fia halála nem volt hiábavaló

A 21 éves Will Pope tavaly újévkor szívátültetésen esett át, és azóta szerette volna tudni, vajon kinek köszönheti az életét. A fiú sem a donor korát, sem a nemét, sem a családi hátterét vagy halálának a körülményeit nem ismerte, és a tudat, hogy valakinek meg kellett halnia azért, hogy ő élhessen, szomorúsággal töltötte el.

Willnél először 16 éves korában jelentkeztek a szívbetegség jelei, és az orvosok ekkor még azt gondolták, vírus támadta meg, ám állapota a műtét után is tovább romlott, ezért felkerült a transzplantációs listára, aminek köszönhetően hamarosan új szívet kapott.

Will szerette volna tudni, kinek a szíve dobog a mellkasában, számára fontos volt, hogy megtudja, ki is az, akinek hálával tartozik, és a véletlen ebben is a segítségére sietett. A donorfiú édesapja volt az, aki a Facebookon keresztül kapcsolatba lépett Willel, miután a Daily Mail című lapban olvasott a felépüléséről, és észrevette, hogy Will műtétének napja egybeesett fia halálának a dátumával.

Will Pope és a donor, Tom Ince édesapjaForrás: itv.com

A találkozásra nem csak a kíváncsisága vette rá, látnia kellett az élő bizonyítékát annak, hogy a fia halála nem volt hiábavaló. Will pedig így megtudhatta, hogy a 20 éves Tom Ince egy autóbalesetben vesztette életét, amikor a zuhogó esőben elveszítette a kontrollját a volán fölött, és egy fának ütközött.

Szülei, miután megtudták, hogy fiukat csak gépekkel lehet életben tartani, fájdalmas döntést hoztak, és mivel tudták, hogy Tom korábban felajánlotta a szerveit, úgy döntöttek, lekapcsoltatják őt a gépekről, hogy ezzel valaki másnak esélyt adjanak egy új életre. A fájdalmas, de egyben örömteli találkozás után azonban még egy meglepő lépésre szánta el magát Will és az édesapa.

A két férfi úgy döntött, hozzájárulnak ahhoz, hogy történetüket filmre vigyék, és ezáltal minél több embert ösztönözzenek arra, hogy még életükben jelentkezzenek szervdonornak. Úgy tűnik, ez film nélkül is sikerült nekik, hiszen amióta a fiú története először jelent meg a Daily Mail hasábjain, a hírek szerint emberek tízezrei iratkoztak fel a donorlistákra.

Vese ajándékba

Egy másik meghökkentő eset Londonban történt, ahol élő donorként egy 53 éves férfi, Roger Sutton ajánlotta fel egészséges veséjét egy számára idegen kisfiúnak. A 12 éves fiú, Tom Higgs egy ritka és rendkívül veszélyes vesebetegségben szenvedett.

Hosszú évek óta mindennap dialízisen kellett átesnie ahhoz, hogy életben maradjon, de állapota a kezelések ellenére sem javult, így végül felkerült a transzplantációs listára. Rokonai közül senki sem volt alkalmas donornak, ezért óriási kérdés volt, hogy időben hozzájuthat-e az élete, egészsége szempontjából fontos új veséhez.

Tom Higgs és Roger SuttonForrás: itv.com

Rendkívül ritka, hogy élő donor ajánlja fel egy szervét valakinek, akihez nem fűzik rokoni szálak, vagy nem kötődik a beteghez érzelmileg. Roger később azt mesélte, hogy nem tudja megfogni a pillanatot, amikor úgy döntött, ez a helyes út. Valamit tenni szeretett volna másokért hálából, mindazért a sok jó dologért, ami vele eddigi életében történt.

Talán azért választotta ezt a megoldást, mert a nagymamája 35 évet élt fél vesével, valamint párja révén, aki dietetikus, rálátott a veseelégtelenségben szenvedők életére, így 

úgy érezte, talán az a legjobb, ha ezen a területen segít. 

A történetet még megdöbbentőbbé teszi az a tény, hogy a műtétet követően a donor és a már gyógyulófélben lévő kisfiú felvették a kapcsolatot, többször találkoztak, és azóta is jó barátságot ápolnak.

Gazdag Enikő pszichológus véleménye:
"Egy rendkívül érzékeny területről van szó, és talán nem véletlen, hogy az egészségügy nem szorgalmazza a találkozások létrejöttét. Bár feltételezhetően enyhítheti a szeretett személy elvesztése felett érzett fájdalmat a tudat, hogy legalább egy 'része' tovább él, azért a találkozás és főleg a 'barátság' kialakulása egy sor kérdést vethet fel.

Előfordulhat például, hogy a halott donor hozzátartozója túlságosan ragaszkodni kezd ahhoz a személyhez, aki megkapta a szervet, úgy érzi, köze van az ő további életéhez, sorsához. Ez azonban nem mindig szerencsés, és nem biztos, hogy hosszú távon is elviselhető. Meglehet, hogy a gyógyult beteg számára túl nagy lehet a hála terhe.

Nem feltétlenül áll be természetes sodrásába a további élete, ha újra és újra szembesülnie kell valakivel, akit szörnyű veszteség ért az ő egészségének visszanyerésével kapcsolatosan. Mindez azonban kiszámíthatatlan, és persze az is előfordulhat, hogy a felek képesek egészséges határok között tartani a kapcsolatot."

 

pszichológiaszervátültetésdonorszívbetegségtraumaszívátültetésveseelégtelenségvesebetegségvesedonor