"Van bennem halálfélelem” – interjú Beck Monikával, a pacemakerrel élő futónagykövettel

2015.10.20. 20:31

Beck Monikát az sem tartja vissza a futástól, hogy átesett két komoly kardiológiai beavatkozáson. Az egyik egy szívműtét volt, a másik során pedig pacemakert kapott. Az autodidakta felkészülés nemcsak szerelmet, de később „szív futónagykövet” címet, rengeteg érmet és felismerést hozott számára. Ha sír, akkor örömből teszi, a műtéttel járó hegekkel az évek során pedig már sikerült megbékélnie. Interjú.

Kezdjük a történet legelején: minek a következménye, hogy évek óta pacemakerrel éled a mindennapjaidat?

Amikor megszülettem semmi problémám nem volt, teljesen egészséges voltam, éltem a hétköznapi gyerekek életét 3,5 éves koromig, amikor kórházba kerültem egy felfázás miatt. Ott derült ki, hogy valami gond van a szívemmel, majd egy szívkatéterezést követően megállapították, hogy lyukas. A szüleimnek nem volt választásuk, műtéti úton kellett orvosolni a problémát, így aláírták az erről szóló nyilatkozatot. A műtét helye azóta is látszik a mellkasomon. A beavatkozást követően is szívritmuszavarom volt, amit egyesek kinőnek, de nekem nem sikerült, ezért 20 éves koromban beültettek egy szívritmus-szabályozó készüléket.

Hogy teltek a szívritmus-szabályozó készülék beültetése utáni első napok?

Fura volt, hogy a kezemet másképp tudom mozgatni, óvatosabb lett a kézmozgásom. Inkább azzal foglalkoztam, hogy egy újabb vágás lett a testemen, és varratszedésem is lesz miatta. A beavatkozás után egy hétig voltam a kórházban, ahol szerencsémre egy fiatal nővér segített nekem átvészelni a napokat, és rendszeresen beszélgetett velem.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

A műtétek után gyökeresen megváltozott az addigi életed, másként élted meg a tinédzserkort is?

Valójában gyerekként annyira nem éreztem annak a problémáját, hogy szívműtött vagyok, mivel a szüleim nagyon rugalmasak voltak. Ugyanúgy engedtek játszani, megtanultam kerékpározni, de felmentett voltam testnevelésből, amit egy idő után ugyanúgy megszoktam. Akárhogy is nézzük, a szívritmus-szabályozó készülék törést hozott az életembe, hiszen már volt egy nagy vágás a mellkasomon, aztán kaptam még egyet. Fiatal lány voltam, akinek életmentő implantátumot ültettek be, de ezlelkileg nagyon rányomta a bélyegét az életemre.Nehezen fogadtam el a helyzetet, meg kellett tanulnom ezzel együtt élni, fiatalon pszichológushoz is jártam emiatt.

Ha ilyen hatással volt rád, bizonyára a magánéletedben is érződött ez.

Próbáltam jól kezelni, hogy hegeim vannak – sőt, az elmúlt években már elkezdtem szépnek látni őket – de eleinte sok negatív hatás ért miatta, amiért bezárkóztam, aztán megismerkedtem a szintén Szentendrén lakó Zsolttal. Épp a patakparton kocogtam, amikor odajött, és elkezdtünk beszélgetni. A sokadik mondatnál elmondtam neki, hogy pacemakerem van, amire csak ennyi volt a reakciója: „Na és?”. Idestova 22 éve ismerjük egymást, 20 éve vagyunk házasok, és nemcsak megtanított a vágásokkal együtt élni, de ő beszélt rá arra, hogy kivágott legyen az esküvői ruhám. Eltűntek az önértékelési problémáim, hiszen rájöttem, hogy valójában nem is látszódnak annyira a hegek, mint amennyire beképzelem.

A patakparti futkározásból hogyan nőtted ki magad futónagykövetté?

Hosszú út volt, hiszen akkortájt csak próbálkoztam a futással, amit az aerobic és mindenfajta női mozgásformák követtek. Egyikben sem éreztem magam jól, ezért elkezdtem raftingolni, amit az orvosok nagyon nem értékeltek, hiszen a készülékre nézve veszélyes volt, akárcsak a sárkányhajózás. Egy időre abbahagytam a mozgást, aztán amikor a fiam kajakozni kezdett, újrakezdtem. Míg rendszeresen vártam rá, láttam, hogy a szülők várakozás helyett inkább cipőt húztak, és futottak. Követtem a példájukat, így indult a futókarrierem 2010-ben. Nagyszerű érzés, amikor valaki lefut 200-300 métert megállás nélkül, az érem másik oldalaként elkezdtem magam nőnek érezni, átalakult a testem is.

Fotó: Szabó Gábor/Origo

Amikor a mentőknél kezdtem dolgozni, nyüstölések árán valahogy belevontak egy futóversenybe, ahol váltóként kellett rövidtávot futnom. Amikor a Lánchídon átfutottam, és idegenek szurkoltak nekem, majd a váltóhelyen átadtam a rajtszámot…hatalmas élményt jelentett számomra, és ekkor mondtam az orvosaimnak, hogy szeretnék hosszabb távokat futni. Szerencsére a pacemakernek megvan az a varázsa, hogy személyre lehet szabni és az edzésekhez igazítani. Elkezdtem edzeni, kontrollokra jártam, folyamatosan kapcsolatban voltam az orvosokkal, így tudtam teljesíteni az első félmaratonomat 2013 őszén. Ekkor viseltem elsőként a „Szívbeteg vagyok, pacemakerrel élek” mobilfeliratot a pólómon, amit egy egyetemi grafikus csoporttársam készített. A felirat mostanra még különösebb jelentőséggel bír, mert a készítője egy daganatos betegség következtében idén itt hagyott minket. A verseny után kaptam egy kedves levelet a BSI-től, amiben felkértek, hogy legyek Magyarország Szív Futónagykövete.

Én a saját olimpiámra már kijutottam.

Miként kezelted ezt a felelősségteljes pozíciót, arra biztatott, hogy még több versenyt csinálj végig?

Amikor nagykövet lettem, elkezdtem rendszeresen futni és fokozatosan felépíteni, amit szerettem volna. Tavaly futottam három félmaratont, idén ez eddig kimaradt. Bakancslistás álmom volt, hogy 30-40 km-t teljesíthessek, de arra már nem bólintottak rá az orvosok. Aztán az egyikük azt mondta, hogy triatlonozzak, amin teljesen megdöbbentem, hiszen a három sportból csak egyhez értettem akkor. Egy feltétele volt: ha átesek a terheléses vizsgálaton, mehetek. Belevágtam a 7 hónapig tartó felkészülésbe, ami hihetetlen élmény volt. Profi edzőim voltak, aki sosem tartottak búra alatt, de a fél szemük mindig rajtam volt, akárcsak az orvosaimnak – Dr. Zima Endrének és Prof. dr. Merkely Bélának. Végül végigcsináltam életem első triatlonos versenyét, az olimpiai távot.

Előfordult már, hogy felkészülés során vagy verseny közben rosszul lettél?

Sosem történt semmilyen probléma vagy rosszullét, amire nagyon büszke vagyok! Érzem a saját határaimat, talán az a legjobb az egészben, hogy bátran kimondom, ha valamit inkább kihagynék, mert nem érzem magam biztonságban az adott gyakorlatban. Komoly a tét, hiszen ha egyetlen rosszullétem is lesz, az orvosok bármikor azt mondhatják, hogy nem sportolhatok tovább.

Monika relikviái, amelyek a kitartásáról tanúskodnakForrás: Szabó Gábor/Origo

Ha bármilyen stressz vagy érzelmi kilengés ér téged, előfordul, hogy másképp reagálsz a pacemaker miatt?

Ennek a készüléknek nincs ilyenre hatása, bár tény, hogy érzékenyebb vagyok az átlagnál, de valószínűleg alapból is. Eleinte önmagamért kezdtem el futni, aztán amikor nagykövet lettem, egyre több emberrel ismerkedtem meg, akik valamilyen betegséggel élnek. Érzelmi behatások értek, megható történeteket meséltek el, amik miatt sokszor folytak a könnyeim. A rajtnál, futás közben és a célba érkezéskor is szoktam sírni, talán így jön ki belőlem a feszültség.

Mi a fő motivációd, ami minden egyes nap képes előrevinni téged?

Egyrészt a tény, hogy sportolhatok. A jövőben is szeretnék, hiszen átformált, és sok mindenre megtanított. Másrészt jó érzés nagykövetnek lenni, büszke vagyok a szívműtétemre és a pacemakeremre. Rengeteg mindent megtanultam általa, de leginkább az utóbbi 4-5 évben. Életünk során folyamatosan fejlődünk, a tapasztalataimat szeretném átadni a hasonló cipőben járóknak.

A kontrollvizsgálatok repíthetik közelebb álmához
Monika a szűrővizsgálatokat mindenkinek melegen ajánlja. Ha bárkinek egészségi problémája van, mindenképpen konzultáljon az orvosával, mielőtt sportolni vagy versenyezni kezd. Ő maga egyetlen kontrollt sem hagyott ki soha, van benne halálfélelem, de a pólóján lévő felirat mindig megnyugtatja! Nagy álma, hogy jövőre teljesítse a prágai félmaratont, csupán az orvosaitól függ, hogy részt vehet-e rajta.

 

egészséginterjúfutásmotivációpacemakerszívnagykövetszívműtétkitartás