Kalandra fel! 2022-ben meghódítjuk a Marsot

Az első telepesek

Bárki, aki elmúlt 18 éves, érez magában elég kíváncsiságot, kreativitást, lelki stabilitást, nem mellesleg tökéletes fizikai állapotban van, az jelentkezhet a holland cég ajánlatára: a szerencsés (vagy szerencsétlen?) kiválasztottak kilenc év múlva indulhatnak a vörös bolygóra. A kalanddal egyetlen probléma van: nem lehet visszajönni. A Marson ugyanis nem létezik kilövőállomás. Hacsak nem építenek egyet maguknak az odérkező emberi marslakók, az első telepesek szinte biztos, hogy nem térhetnek haza a jó öreg Földre.

A felkészülés első szakaszában az első négy szerencsés már idén elvonul nyolc egész évre egy magányos, hideg területen létrehozott "Mars-bázisra", ahol hozzászokhatnak a rideg körülményekhez - ez idő alatt a kutatók pedig azon fáradoznak majd, hogy élhető körülményeket teremtsenek a célbolygón a 2022-es kilövésig. Bár a csak oda szóló utazás épp annyira félelmetes, mint amennyire kalandos, máris rengeteg a jelentkező, aki szeretteit és ismerős körülményeit hátrahagyva rohanna meghódítani a vörös bolygót, s még azt sem bánnák, hogy minden lépésüket kamerák közvetítik a földiek számára - egy tévéshow-ban.

Veszélyes utazás: űrutazók náthája és a kozmikus sugárzás

Az űrutazás azonban nem feltétlenül olyan jó mulatság, mint amilyennek először tűnik: sokféle testi és lelki probléma merülhet fel a hosszú utazás során, és akkor még nem beszéltünk az egyelőre ismeretlen gondokról, melyek a Marson fogadhatják az embereket. A rosszullétekkel, hányással járó űrhajósok tengerbibetegsége és az emiatt fellépő kalciumhiány éppúgy fenyegeti őket, mint a test vérszállító rendszerének megváltozása, az űrutazók náthája, és persze a legnagyobb veszély, a kozmikus sugárzás. Ahhoz ugyanis, hogy az agyat súlyosan károsító hatást kivédjék, vastag ólompáncélra lenne szükség, ami a súlyterhelésnél fogva nem alkalmazható. Tekintettel erre és a többi számtalan veszélyre, nagyon meg kell gondolnia mindenkinek a döntést, hiszen a visszatérés nemcsak a technika hiánya miatt tűnik egyelőre lehetetlennek, de a várható gyógyíthatatlan betegségek miatt is.

Farkas Bertalan soha nem vállalkozna egy ilyen utazásra

Farkas Bertalan az ország eddigi egyetlen, a világűrt is megjárt embere, egy olyan űrutazós kampányban vesz részt jelenleg, amely során egy magyar fiatal biztosan részt vehet egy különleges űrhajós kiképzésen Amerikában, és ezután már csak rajta múlik, hogy ő lesz-e a szerencsés űrutazó, aki megtapasztalhatja, milyen Földünket a magasból csodálni. Ezzel a kalanddal kapcsolatban igencsak lelkes a magyar űrhajós, a Mars-utazást viszont túlságosan merész vállalkozásnak tartja.

"Hihetetlenül örülök, hogy egy magyar fiatal is esélyt kap arra, hogy a világűr közelébe kerüljön, felmehessen több mint 100 kilométer magasra, ott eltöltsön tizenöt percet a súlytalanságban, majd hazatérjen. Megismerkedhet valamivel, ami egy földi ember számára szokatlan dolog. A Marsra viszont egy olyan űrhajót indítanának, ami nem tér vissza soha, s ezzel én mint űrhajós, nem igazán tudok egyetérteni. Annak idején mi arra vállalkoztunk, hogy optimistán, a legnagyobb szakmai felkészültséggel, együttműködéssel vágunk neki az űrnek, és vissza is térünk, míg most az űrutazóknál erről szó sincs. Persze nálunk is 50 százalék volt a sikeres visszatérés esélye, de úgy vállalkozni egy ilyen kihívásra, hogy elvisznek, mindent biztosítanak, de visszajönni nem lehet - ez ma még túl merész gondolat.

Kíváncsi lennék, hogy a program kitalálói vállalkoznának-e arra, amit hirdetnek. Nem tudni, hogy milyen feltételek vannak a Marson, ha probléma van, akkor hogyan fognak segíteni az utazókon, ha valaki megbetegszik, akkor meg tudják-e műteni, ha arra van szükség. A bolygóról egyébként van egy olyan feltételezés, hogy az ottani sarkokon lévő hósapkák miatt talán különböző, élőlényekhez hasonlító valamik létezhettek ott, de ez sem bizonyított. Egy ilyen szituációba kerülnek bele olyan emberek, akik földi körülmények közé születtek, a Marson meg még nyáron is a plusz tizenöt foktól az éjszakai mínusz hetven fokig terjedő hőmérsékletben kell élniük. Hogy fogják előállítani az oxigént, a vizet, hogy oldják meg az élelmezést? A Mars nincsen olyan közel hozzánk, s bár léteznek ballisztikus szempontból ablakok, mikor ideálisak a körülmények ahhoz, hogy teherszállító szerkezetet irányítsunk a Marsra, ezek csupán kétszer vannak egy évben. Arról nem is beszélve, hogy akkor mi történik, ha két férfi, két nő kerül egy csoportba? Vagy ha az előre nem látható körülményekre valaki agresszíven reagál, ami a többiekre is átragad? Senki nem tudja megmondani, egy űrutazás során az ottani körülményeket ki hogyan viseli, milyen feszültségek keletkeznek az emberek között. Nekünk sem tudták volna megmondani előre, hogy fogunk viszonyulni egymáshoz, de mi bíztunk egymásban. S ha emiatt ez a sok milliárdos program meghiúsul, mi volt az értelme, az eredménye?

Egyszóval ez tízéves távlatban egyelőre képtelenségnek tűnik, bár az is igaz, hogy már sok olyan dolgot átéltünk, ami eleinte annak tűnt. Azt viszont szeretném megérni, hogy felmennek emberek a Marsra, és vissza is jönnek, mert ezzel kifejeznék a Föld iránt érzett felelősségüket. Én hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy a mi sérülékeny bolygónk lakója vagyok, örömmel jöttem haza az űrből, és felelősséget érzek a jövője iránt."

A népszerű író, Nemere István viszont szívesen lenne az első Mars-hódítók között

"Amennyire én tudom, a Marson lévő körülmények finoman szólva sem optimálisak. A normál átlaghőmérséklet mínusz hatvan fok, és az ottani nyár is vannak helyek, ahol olyan hideg, mint nálunk talán a telek sem. Tehát a fizikai létezés még akkor is megterhelő lenne, ha megfelelő légkör fogadná az utazókat, de jelenleg még ez sem áll fenn. Harminc éve az egyik ifjúsági regényemben úgy írtam ezt meg, hogy az emberek kupolákban, kupolavárosokban laktak, melyeken belül megfelelő hőmérsékletet és légkört teremtettek maguknak, házakkal, kutatóközpontokkal, energiatelepekkel. A valóságban lehet, hogy erről lesz majd szó, de akkor is ugyanaz a veszély fenyeget, mint a regényemben: egy meteor egy csapásra szétzúzhatja ezeket a menedékeket. Mindezek ellenére szívesen elfogadnám a felkérést, és ott lennék a Mars-hódítók között, de erre koromnál fogva igen kevés esélyt látok. A Marson erős fiatalembereknek van helyük, akik kibírják a testi-lelki fáradalmakat, a hónapokig, évekig tartó összezártságot - hiába érnek oda, a Marson is összezárva kéne élniük egy viszonylag szűk helyen. Az életfeltételek megteremtése sem lesz egyszerű folyamat, hiszen a hideg és a rossz levegő mellett a növények betelepítése is nehéz ügy lenne. Az első Mars-lakók lennének viszont az úttörők, akik bebizonyíthatják, hogy egyáltalán lehetséges ott élni, és ebben van valami felemelő. Mindig is a tudomány pártján álltam, és ez a siker a tudomány nagy áttörése lehetne. Amúgy is azt gondolom, hogy az emberiség arra ítéltetett, hogy a Földön kívül más bolygókon is megtelepedjen, már csak a saját túlélése érdekében is."