A pszichiátria szó hallatán sokakban a lekötözött, begyógyszerezett elmebetegek képe villan be. Pedig egy depresszió, enyhébb idegösszeomlás is vezethet ilyen jellegű kezelésig. A 22 éves Dominika álmában sem gondolta volna, hogy valaha pszichiátriai kezelésért fog küzdeni. Őszinte vallomás egy fiatal nőtől, aki pár hónap leforgása alatt odáig jutott, hogy már saját magát sem ismerte fel a tükörben, és attól rettegett, hogy kiugrik az erkélyről. Nevét és történetét vállalja ugyan, de arcát nem merte, a társadalomban még mindig megbúvó, mentális betegségekkel kapcsolatos előítéletek miatt.

Az egész rémálom tavaly szeptemberben kezdődött. Dominika barátja külföldre ment dolgozni, neki költöznie kellett, és még az állását is elvesztette. Ez, a benne szunnyadó feszültség, valamint a további belső, még előtte is rejtve maradt lelki gondok megtették a hatásukat. 

Mit léptél, miután felmérted, hogy egy kis depressziónál nagyobb lehet a baj?

Január elején felkerestem egy ismerős pszichológus hölgyet, akivel először azt hittük gyógyszerek nélkül is karbantartható és javítható az állapotom, de a harmadik találkozásunkkor - annak ellenére, hogy valamelyest tudtam javítani az állapotomon - mégis azt tanácsolta, hogy forduljak pszichiáterhez. A pszichiátriai intézményekbe azonban beutaló kellett, így az utolsó erőmet összeszedve elmentem a háziorvosomhoz. Azt hittem, ő orvosként meg fogja érteni a problémámat, és sürgősen beutal a megfelelő intézménybe. Ennek ellenére szinte közönyös hozzáállással fogadott. Azt mondta, szerinte nem olyan súlyos az állapotom, mint én azt gondolom. Kisírt szemekkel léptem ki a rendelőjéből, a fejemben pedig visszhangzott az utolsó hozzám intézett mondata: „Az élet lényege, hogy ne legyünk mindig egy lépéssel lemaradva". Kaptam tőle egy beutalót a helyi ideggondozóba ahová azonnal elmentem, de csak időpontot adtak egy hónappal későbbre, hogy egyáltalán felmérjék az állapotomat. Ott álltam, és nem akartam elhinni, hogy nincs senki se, aki azonnal tudna nekem segíteni.

A benne szunnyadó feszültség, valamint a további belső, még előtte is rejtve maradt lelki gondok megtették a hatásukat - IllusztrációForrás: Shutterstock

Beszéltem a pszichológusommal, ő ajánlotta a Nyírő Gyula Kórházat. Őket még aznap délután felhívtam. Mondták, hogy minden délelőtt van felvétel, lakcímkártyát és orvosi beutalót kell vinni. Nem akartam visszamenni a háziorvoshoz, hogy még egyszer kapjak egy ilyen negatív megnyilvánulást, de elhatároztam, hogy összepakolok a sporttáskámba, másnap odamegyek a kórházba, mondjanak, amit akarnak, én itt vagyok.

Mi történt a kórházban? Hiszen nem volt beutalód.

Hihetetlenül kedvesen fogadtak, mondták, hogy nyugodjak meg, nincs semmi baj, üljek le, és várjak. Mint később kiderült, a vizit közepén érkeztem. Az első benyomás iszonyú rémisztő volt. A legrosszabb állapotban lévő betegek jártak-keltek körülöttem. Átfutott az agyamon, hogy kész vége, le fognak szedálni, és egész életemre bezárnak ide. Másfél óra telt el így, majd behívott egy nagyon kedves doktornő. Elmondtam neki a panaszaimat és egyből fel is vett – nyitott osztályra, ami azt jelentette, hogy akár az udvarra is lemehettem.

Jól tudom, hogy teljesen egyedül voltál ebben a szituációban, nem csak fizikailag, de érzelmileg is?

Igen. A szüleimnek nem mertem elmondani, mert ők csak megpróbáltak volna lebeszélni róla. Én tudtam, hogy nekem erre van szükségem, ez kell nekem, de a külső megítélés miatt ezt nem mondtam senkinek, így nekik sem. A páromnak is csak akkor, amikor már ott voltam. A folyamat kezdetétől csak azt kaptam, hogy ez hiszti, szedjem össze magam. Egyedül a pszichológusommal tudtam erről nyíltan beszélni, ő volt az, aki ezt a kórházat is javasolta. Ott a pszichiátrián, ahogy vártam, egyszer csak hangosan elkezdtem sírni, nem akartam elhinni, hogy ez velem történik.

Miért érezted ennyire sürgetőnek azt, hogy a lehető leghamarabb befeküdj egy kórházba? Milyen tüneteket tapasztaltál?

Egyik napról a másikra minden értelmetlen és zavaros lett. Pánikrohamok és kényszergondolatok kezdtek gyötörni, amik teljesen maguk alá gyűrtek. Csak rossz érzések voltak bennem, és valami ősi zsigeri félelem, hogy nem vagyok biztonságban.

Pánikrohamok és kényszergondolatok kezdtek gyötörni, amik teljesen maguk alá gyűrtek - IllusztrációForrás: Shutterstock

Sosem éreztem magam öngyilkos hajlamú embernek, de már féltem egyedül otthon, és féltem attól, hogy egy mélypontom alkalmával esetleg megteszem, és kiugrok az erkélyről. Nagyon erős derealizációs érzés lett úrrá rajtam, gyakran nem tudtam, hogy épp fent vagyok, vagy álmodom.

Képzelem-e, az adott helyzetet, vagy valóban megtörténik-e. Ilyen volt, amikor hazajött a párom decemberben, és nem tudtam eldönteni, hogy most valóban ott van-e a lakásban, vagy csak álmodom. Direkt mondtam neki, hogy menjünk étterembe, menjünk olyan helyre, ahol emberek vannak körülöttünk, mert, ha más is látja, akkor tényleg nem képzelem. Amikor egyszerűen nem bízhatsz az érzékeidben, az egy agyrém.

Ami nagyon megrémített, hogy gyakorlatilag két hét alatt egy vidám, szabad, önálló emberből, egy nagyon befordult valaki lettem. Nem tudtam örülni semminek, csak félelmet éreztem. Már attól is megijedtem, hogy miért élek egyáltalán. Belenéztem a tükörbe, és nem ismertem fel saját magam. Folyamatosan ellenőriztem, hogy még itt vagyok, nem haltam-e meg. Tehát egyszer csak a teljes káoszban találtam magam. A végére már olyan volt, mintha egy buborékban lettem volna, aminek a falán semmi nem jön át, se a pozitív, se a negatív dolgok. Én például félek a pókoktól, megláttam egyet, és semmilyen reakciót sem váltott ki belőlem. Amikor elértem ebbe a rezignált állapotba, éreztem, hogy komoly segítségre van szükségem.

Belenéztem a tükörbe, és nem ismertem fel saját magam - IllusztrációForrás: Shutterstock

Egy hónapot töltöttél a kórházban. Miként kezdődött a kezelés, milyen benyomások értek?

Február 14-én, Valentin napon vonultam be a kórházba. Már első este elkezdtek minimális gyógyszert, antidepresszánst adagolni. Néhány nappal később kaptam szorongásoldót is. Az első pár napban egyedül voltam a szobában, utána kaptam szobatársat, aminek az elején még nem igazán örültem. Egészen addig ki se mozdultam a szobámból, utána viszont egész nap a folyosón üldögéltem. Először senkivel sem mertem beszélgetni, attól féltem, hogyha valakivel ott szóba állok, beszélgetni kezdek, azzal elismerem, hogy nekem valóban itt, a pszichiátrián van a helyem.

Valóban így érezted? Nagyon érdekes, hogy ez a sztereotípia téged is képes volt valamelyest befolyásolni, annak ellenére, hogy tudtad, szükséged van az ottani orvosok segítségére.

Igen. Mikor elmondtam a családtagjaimnak, hogy hol is vagyok, először mindenki úgy reagált, hogy „tényleg,", „ne szórakozz már, nincs neked semmi bajod". A párommal két hétig ment a harc. Sokáig tartotta magát ahhoz, hogy csak össze kellene szednem magam, elmennem dolgozni. Hiába mondtam neki, hogy én csinálnám, de egyszerűen olyan, mintha egy fal lenne előttem.

Lapozz, hogy megtudd, milyen kezelésekben és felismerésekben volt része a pszichiátrián Dominikának!