"Mindenki menjen haza, és szeresse a családját!"

Szerzetesi fogadalmát itt tette le 21 évesen. Ekkor vette fel a Teréz nevet, amit az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Teréz iránt érzett tiszteletből választott. "Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Szent Thérése de Lisieux. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel."

1930 és 1948 között tanítással foglalkozott, hittant és földrajzot oktatott a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában, melynek később igazgatója is lett. Szeretett tanítani, azonban valami hiányzott az életéből, úgy érezte, többet kell tennie. Mikor egy alkalommal Darjeelingbe utazott lelkigyakorlatra, megdöbbenve látta, mekkora szegénységben és nyomorban élnek az indiai emberek: piszkosak, alultápláltak, betegek. Ekkor döbbent rá, mi is az ő igazi küldetése. 1948-ban engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a zárdát és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Még ez év nyarán, miután megkapta a pápai belegyezést, levetette a Loreto nővérek ruháját, és kék zsinórral szegélyezett fehér száriba öltözött, a vállán kereszttel. Ez az az öltözet, amiben mindig is láthattuk Teréz anyát. Elsőként egészségügyi, ápolónői kiképzést kapott amerikai missziós orvosnővérektől, majd beköltözött a nyomortelepre, ahol iskolát nyitott a rászorulók taníttatására. Teréz anya tenni akarása, segítőkészsége határtalan volt.

Miután önerőből iskolát hozott létre, ápolta és gondozta a betegeket, etette az éhezőket, és egy új szerzetesrendet is alapított: a Szeretet Misszionáriusait, amely nemsokára elterjedt Indiában, sőt később az egész világon! Hitvallásuk, hogy segítsék az "éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból, és mindenki elkerüli őket". A rend egyre több és több hívet és támogatót talált, sorra nyíltak az otthonok egész Indiában. Majd VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a misszió más országokban is tevékenykedjen. Elképesztő sebességgel szaporodott az otthonok száma: Venezuela, Róma, Tanzánia, New York, majd szerte Európában (köztük Magyarországon is), Afrika, Ázsia. Ez pedig egyet jelent: rászorulók mindenhol vannak, és mindenütt fontos a segítség, az emberi szó. Tudják ezt a Szeretet Misszionáriusai is, akik mai napig tiszta szívvel, csakis szabad akaratból tevékenykedhetnek a renden belül, munkájukért cserébe pedig semennyi pénzt sem fogadhatnak el. Amikor Teréz anya 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat, az ezzel járó ünnepséget és vacsorát elutasította: "Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő." A közel 6000 dollárt, amit így megspórolt, mind a kalkuttai szegényeknek adta.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, számtalan kitüntetést kapott életében: 1971-ben XIII. János pápa békedíjat, Kennedy-díjat, Nehru-díjat, Albert Schweitzer-díjat, 1985-ben Szabadság Érdemérmet, 1995-ben Kongresszusi aranyérmet vehetett át. 1996-ban még az Egyesült Államok tiszteletbeli állampolgárságát is megkapta! Nyilván minden egyes kitüntetésnek örült, élete legboldogabb napjának mégis azt tartotta, amikor 1986-ban II. János Pál pápa személyesen meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak kalkuttai házát.

Teréz anya sosem kímélte magát, ha munkáról volt szó, és teste, szervezete is vasakarattal szolgálta őt. Kétszer kapott szívrohamot 73 és 79 évesen, majd 81 évesen tüdőgyulladásban szenvedett, de ezt mind túlélte. 1997-ben egy súlyos szívműtét után hunyt el. Halála az egész világot megrendítette, Indiában háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el, így tisztelegve a nő előtt, aki azért élt, hogy másoknak jobb legyen. Halálát követően 2003-ban II. János Pál pápa negyedmillió zarándok jelenlétében boldoggá avatta Teréz anyát, így áldozva munkássága előtt. Óriási dolgot vitt véghez: jelenleg a Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez négyezer apáca, négyszáz szerzetes és hárommillió önkéntes tartozik. Öt földrész csaknem százötven országában vannak jelen és gondoskodnak a rászorulókról napjainkban is.

A történet szép, megható és figyelemfelkeltő. Egy nő, aki saját erejéből, hitéből és jóságos szívéből megsegítette a világ összes sebesültjét. Segítsünk mi is egymásnak: adjunk egy tál ételt az éhezőknek, egy meleg takarót a reszketőknek és egy kedves mosolyt a kétségbeesetteknek. Nem lehet mindenki Teréz anya, de lehetünk hasonlóan jók a mi szintünkön. Most pedig mindenki menjen haza, és szeresse a családját!