Irigységből terrorizál az anyám!

Kedves Beatrix!

Pontosan és lényegre törően fogalmaztad meg a történeted - szinte a válaszod benne is van a kérdésben ,- néhány gondolat azonban segíthet.

Itt egy komoly leválási problémáról van szó. Érdekes és egyáltalán nem szokatlan, hogy nem a gyermek az, aki nem tud leválni, hanem a szülő. Az anyukád ahelyett, hogy saját magányát egy neki megfelelő társ keresésével/megtalálásával/megtartásával oldaná, szüntetné meg, a legkényelmesebb/legegyszerűbb módszert választja. Egy meglévő, szereteten és egyfajta függésen alapuló kapcsolattal - a szülő-gyermek kapcsolattal - kompenzál, így félresöpör egy sor olyan elemet (szerelem, szex, közös célkitűzés és megvalósítás), amelyeknek nem anya és lánya az "alapja". Te viszont mélyebb és régebbi gyökerű okok miatt vállalod ezt a már kissé "terhes és fárasztó" - és szerintem indokolatlan - gyermeki felelősségvállalást.

Amíg nem fogtok bele - mindketten - egy önálló élet felépítésébe, addig marad ez a "se veled, se nélküled" kényszerhelyzet, amelyben a hiányok lassan felőrölnek mindent, ami szép és jó benne. Arról van szó, hogy egy olyan "kétszemélyes liftben" utaztok, ahol pontosan amiatt, hogy mindig ti álltok benne, lehetősége sincs egy harmadiknak beszállni. "Liftezzenek" egyedül, hogy "odaférjen" egy potenciális partner.

A teendő: egy őszinte, szeretetteljes hangulatú beszélgetés - vádak, szemrehányások és indulatok nélkül - arról, hogy hogyan lehet elengedve, de nem elveszítve egymást, szuverén és a hétköznapi értelemben is teljes életet élni. Arról, hogy mik a szülői és a gyermeki felelősség elvárásai és határai, hogy minden emberi kapcsolat halála, ha birtokolni akarjuk a másikat, ha felül akarunk kerekedni rajta, gondolkodni, érezni, dönteni akarunk helyette.

És még valami, amit mindenki számára - függetlenül a korától és a helyzetétől - figyelmébe ajánlok. Tessék értelmezni és okosan használni az üzenetet, amit egy nagyon jó barátomtól tanultam: "A fiatal galamb sose eteti az öreg galambot!"

Üdvözlettel,
Majsai László