India egyik legmisztikusabb városa Vrindavan. Szívet gyönyörködtető templomok százai fogadják a hívőket, akik óriási tömegben érkeznek a Krisna-kötődésű szent városba. Vrindavan azonban nemcsak történelmi szempontból is egyedülálló építészetéről, templomairól híres, hanem arról is, hogy az India-szerte megvetett és számkivetett özvegyek itt találnak befogadásra. Vrindavan az elmúlt évtizedek alatt az elűzött asszonyok, az özvegyek városává vált.

Indiában 40 millió özvegy él, többségük elképzelhetetlen nyomorban. Túlélésük, férjük halála utáni létezésük szinte bűn. A mai napig úgy hiszik, a férj korai halálát a feleség múltbéli bűnei okozzák. Sorsukat így - ha előtte meleg, szerető családban vagy párkapcsolatban éltek is - megpecsételi az özvegység. Élethelyzetük egy csapára megváltozik, hiszen jelenlétük balszerencsét jelent, így a férj családja rövid úton kiteszi a szűrét a gyászoló asszonynak. 

/1404/Az_sz2014412135825

Máglya helyett?

Ám nem csak a szűk közeg, a környezet, a család tekint ferde szemmel és űzi el magától az asszonyokat, az indiai közgondolkodás se segíti őket. Tulajdonképpen az a jó, ha a puszta életük megmaradhat, hiszen annak ellenére, hogy az özvegyek "önkéntes" máglyahalála 1829 óta illegális szertartásnak számít, a közelmúltban is előfordult, hogy az özvegy, halott férje mellett találja magát a halotti máglya tetején. 2006-ban például egy 35 és egy 40 éves, 2008-ban pedig egy 75 éves nő választotta a satit, az özvegyi tűzhalált. Persze valóban akadhat olyan asszony, aki a további, kilátástalan élet helyett a "dicsőség" mellett dönt, de valójában ez az önkéntesség is kényszer: az ország könyörtelen hagyományai kényszerítik a döntés meghozatalára.

A brutális halálnál valóban kegyesebb megoldást kínál az özvegyek városa: az idevándorolt nők (akik sokszor sokszáz kilométert tesznek meg egyedül, gyalog, elképzelhetetlen nélkülözések és veszélyek közepette) a szent településen "békére" lelnek. Biztos megélhetésre azonban aligha. Egyszerű, hófehér ruhában könyöradományokért énekelnek szent énekeket, és csak a zarándokok adakozó kedvében bízhatnak. Valódi védőháló nincs körülöttük. Néhányukat vallási szolgáltatásokért (például naponta több órát  "célzottan" imádkozik) befogadják, a többség azonban egyik pillanatról a másikra él. Bár akadnak viszonylag erős, fiatal özvegyek is Vrindavan utcáin, a száműzött és a városba menekült asszonyok jelentős része idős ember, komoly egészségügyi problémákkal küszködve, amelyekre aligha kínál fel bárki is ellátást. Se a helybéli, se a külföldi humanitárius szervezetek nem tudtak eddig széles körben ható, valódi segítséget nyújtani.

/1404/Holi_2014413125747

Nem kell, hogy halott legyen a férj 

A The Wall Street Journal a közelmúltban történt brutális eset nyomán hívta fel a figyelmet az özvegyek helyzetére. Punita Devi egyike azoknak az asszonyoknak, akiknek férje részt vett a 23 éves orvostanhallgató lány megerőszakolásában és megölésében. A borzalmas bűncselekmény azonnal megpecsételte Punita helyzetét is, hiszen férjét még ki sem végezték (sőt, végül úgy tűnik, életfogytig tartó szabadságvesztés lett a büntetése), de őt magát máris özvegynek tekintették és a család egyik pillanatról a másikra megtagadta, hogy védelmezze, gondját viselje a minden tekintetben ártatlan asszonynak. Punita Devit, szegénységükre hivatkozva, saját szülei sem fogadták vissza a családi házba.

Milyen törvény védi őket?

Valójában az indiai jog védi a szülőket és az időskorúakat. Egy 2007-es törvény például tiltja a gyermekeknek, hogy elhanyagolják szüleiket. Az Indiában élő 40 millió özvegyasszony azonban - ha van is fogalma arról, hogy a jelenleginél méltányosabb eljárás illetné meg, a jognál erősebb a tradíció - akkor érezhet minimális megbecsülést, akkor "jó" asszony, ha méltósággal elfogadja sorsát. Nagyon kevés esetben állnak csak ki jogaikért az özvegyek, és a példák se túl elrettentőek, hiszen a perbe fogott családtagok, vagy a saját gyermek, többnyire szóra sem érdemes pénzbüntetéssel vagy néhány hónapos börtönnel megússza az özvegy száműzését, vagy a magáról gondoskodni nem tudó, férjét elveszítő asszony elhanyagolását.