Sokféle módon lehet emlékezni az elhunyt szeretteinkre, de a mai modern világban a halottak fényképen való megörökítése szinte teljesen elképzelhetetlennek tűnik. A 19. században azonban a post mortem fotózás a gyász természetes velejárója volt. Ne ítélkezz elsőre, ennek megvolt a maga szépsége!

Mivel a fényképezés, a dagerrotípia drága volt, ezek a mai szemmel nézve félelmetes és szomorú képek, a legtöbb család számára az egyetlen fennmaradt fotót jelentették elhunyt hozzátartozóikról.

A halott gyermekkel készült fénykép a legtöbb család számára az egyetlen fennmaradt képi emléket jelentette elhunyt hozzátartozóikrólForrás: Flickr

A Louis Daguerre és Nicéphore Niépce nevéhez köthető dagerrotípia, a fotográfia történetének első gyakorlati használatba kerülő képrögzítő eljárási formája volt. Az így készült képek nem voltak sokszorosíthatók, így mind egyedi darab. Az ezüstözött rézlemezt polírozták, majd alaposan megtisztították. Ezt követően jód-, bróm- vagy klórgőzben érzékenyítették, addig, míg a rézlemez sötét sárga színűvé vált.

Az így kapott fényérzékeny lemezt a kamerába helyezték, és exponáltak. A kezdeti időkben ez akár 30 percet is igénybe vehetett, de az 1840-es évekre ez lerövidült 30-60 másodpercre. A kész képet, vagyis lemezt légmentesen záródó, míves védőcsomagolásba helyezték, mivel a levegővel érintkezve igen sérülékenynek bizonyult, oxidálódott.

Az ilyen jellegű fotókon – a felnőttek mellett – rengeteg kisgyermek is látható. Akkoriban még nagy volt a gyermekhalandóság; a diftéria, a tífusz, a kolera kíméletlenül szedte apró áldozatait, és a gyermekágyi halál is igen gyakori volt. 

Szívszorító nézni, ahogy a szülők magukhoz ölelik díszes pólyába helyezett csecsemőjüket, mintha csak elringatták volna, ő pedig békésen aludna az ölükben. 

Vannak olyan képek, amelyen a gyermek már a koporsóban fekszik, de a többségén élőként ábrázolják őket. Az ágyban, alvás közben, széken ülve, sőt sok esetben élő rokonaik, testvéreik körében, mintha csupán egy szokványos családi portré lenne.

Vannak olyan képek, melyen a gyermek már a koporsóban fekszik, de a többségén élőként ábrázolják őketForrás: Flickr

Mintha csak élnének

Néhány, mai szemmel nézve kifejezetten zavarba ejtő képen, a fotós kitámasztotta a halott gyermek szemét, azt a látszatot keltve, hogy a kép készítésekor még életben volt. 

A gyerekek viszolygás nélkül ülnek halott testvérük mellé, vagy épp fogják meg a kezét, ölelik át. 

A halál – mivel igen gyakori látogató volt a viktoriánus kori otthonokban – nem számított akkora tabunak, mint manapság. Az ilyen post mortem fotográfiák kiemelt helyet foglaltak el az otthonokban. De nem csupán esztétikai értékük volt, komoly szerepet játszottak a gyász feldolgozásában is. Általuk egy pillanatra visszatekinthettek az elhunytra, úgy láthatták, ahogy emlékezni szerettek volna rá - csodás, szép emléket állítva így neki.

A post mortem fotográfiáknak nem csupán esztétikai értékük volt, komoly szerepet játszottak a gyász feldolgozásában isForrás: Flickr

A történelem ismétli önmagát

A 20. század elején a gyorsabb, olcsóbb fényképezés rohamos elterjedésével kiszorította nem csupán a díszes dagerrotípiákat, de magát a halál utáni fotózást is. A szülők gyermekeikről még életükben készítethettek akár több képet is, egy-egy családi portré sem jelentett már luxust. Ezzel pedig lényegében érvényét vesztette ez a hagyomány. Az emlékezés és a gyász megható rézlemezei lassan dobozba kerültek, elfoglalták helyüket a padlásokon, pincékben, és már csak a régi kor nyugtalanító lenyomataiként szolgálnak.

Bár a halott gyermekekről készült fotókat, a 21. századi felfogással morbidnak érezhetjük, létjogosultságuk időről időre újra elevenné válik.

A fényképezés fejlődésével a halottakról készült fényképek háttérbe szorultak, létjogosultságuk időről időre azonban újra előtérbe kerülForrás: Flickr

Azoknak a szülőknek, akiknek a babája halva születik, vagy pár nappal éli csak túl világrajövetelét, pszichológusok, szociális segítők, és bizonyos esetekben a kórházi dolgozók is javasolják, hogy készítsenek közös képet a már elhunyt gyermekükkel. Nemrég arról is beszámoltunk, hogy egy pár hazavitte halott csecsemőjét, és pár napig úgy bántak vele, mintha még élne. Mit üzen számunkra mindez? Merjük átélni a gyász fájdalmát, és merjünk emlékezni!