Hosszú hónapok óta jelen van a mindennapjainkban a koronavírus, ami alapjaiban megváltoztatta az életünket. Az első hullám alatt hetekre karanténba kényszerültünk, ami sokaknál okozott komoly lelki és fizikai károkat. Klinikai szakpszihológussal jártuk körbe a témát. Interjú Felházi Anettel.

A karantén, a bezártság és a megváltozott élethelyzetek hogyan hatnak az emberre? Milyen lelki problémákat idézhet elő vagy hozhat felszínre a karantén?

Mindenki máshogy alkalmazkodik a példátlan, ismeretlen stresszhez, személységük szervezettsége, aktuális állapota függvényében. Nyilvánvalóan a külső és belső vészhelyzet nehezen választható szét. Saját aggodalmunkról sem tudjuk eldönteni, hogy mennyire reális. Azonban a pandémia nélkül sokakat nem borított volna el ilyen fokú súlyos szorongás, lehangoltság, halálfélelem, pszichotikus szintű hipochondria vagy szelf-összeomlás.
Belső biztonságérzet és jó belső szülőfigurák hiányában az egészséges tagadás sem tud működni, nem tud megszületni a remény abban, hogy „minden rendben lesz". A korai érzelmi megtartó környezet belső képének hiánya mentén marad a kezelhetetlen, színtiszta szorongás. Sokan dekompenzálódtak így a járvány első hullámában. Felerősödött a megbetegedéstől való félelem, a halálfélelem. Minden egyes súlyos esetben traumatizáció húzódott a háttérben. Valakinél egy állandóan betegséget kereső, aggódó anya volt a gyermekkorban, másnál egy betegséghez vagy gyermeke betegségéhez kapcsolódó korábbi traumatizáció. A szorongás pszichotikus szintet is elérhet, csak gyógyszerrel tud megnyugodni az illető, nincs belső megnyugtató kapacitás. Persze a veszély teljes tagadása is veszélyes lehet, hiszen az illető veszélybe sodorhatja önmagát és környezetét is.
A bizonytalan járványhelyzet kedvez a paranoid-üldöztetéses gondolatoknak is, az összeesküvés elméleteknek. A váratlan pandémia nagy csapást mért nárcizmusunkra, mindenhatósági érzésünkre. El kell fogadnunk, hogy a természet részeként kiszolgáltatottak vagyunk a természet erőinek, nem tudunk mindent kontroll alatt tartani.

A bizonytalan járványhelyzet kedvez a paranoid-üldöztetéses gondolatoknak is, az összeesküvés elméleteknekForrás: Shutterstock

Léteznek olyan módszerek, amiket beiktathatunk karantén alatt a mindennapokba? Mi a teendő egészséges emberek esetén és mi a teendő akkor, ha valaki depresszióra, befordulásra hajlamos?

Mindannyiunknak vannak veszteségei a járvány idején. Vannak, akik szeretteiket gyászolják. Sokan elvesztették munkájukat, szeretett tevékenységeiket fel kellett adniuk. Elvesztettük biztonságérzetünket, sebezhetőek és törékenyek vagyunk. Elvesztettük a személyes közelséget családtagjainkkal és barátainkkal. Elveszettük a fizikai érintkezés, az ölelés örömét. De leginkább az élet kiszámíthatóságának érzését, és szabadságérzetünk is nagyban korlátozódott.
Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget. A gyász szakaszai nem feltétlenül lineárisan követik egymást, a szociális távolságtartás időszakában a már elmúlt szakaszok is visszatérhetnek, különböző időben és mértékben. Minden veszteség-élményünkben a korábbi veszteségeink is megjelennek, olyanok is, amik ez idáig nem voltak tudatosak. A tagadás, harag, alkudozás, szomorúság és az elfogadás szakaszai minden típusú veszteségre vonatkoznak.
Vannak, akik hajlamosak a veszteségeket depressziósan átélni. Ők különösen veszélyeztettek ebben az időben. A bezártság több páciensemnél a magányosságérzést erősítette fel, amit eddig mindenféle programmal, munkamániával hárítottak el. Nem élték így át az érzelmi, intimitás hiányukat. A karantén felerősítette az intimitás iránti vágyat és remélhetőleg ők majd aktivabbá válnak a párkeresésében és az elköteleződésben.

A bezártság több embernél a magányosságérzést erősítette fel, amit eddig mindenféle programmal, munkamániával hárítottak elForrás: Shutterstock

Mire kell odafigyelni, ha el szeretnénk kerülni a lehangoltság-érzést, vagy akár a depressziót?

Nagyon fontos, hogy megőrizzük szociális kapcsolatainkat, még ha korlátozott, online módban tudjuk csak megvalósítani. A terápiákban volt, aki azért hagyta abba a terápiát, mert nem tudta vállalni az online kapcsolatot. Nem tudott megelégedni ezzel, gondolhatunk arra, hogy a korai hiányok mentén nem tudott „elég jó lenni" számára. Volt, aki féltette a terapeuta figyelmét, bizalmatlan volt, kontrollhelyzet hiányában félt, hogy a terapeuta nem fog figyelni rá megfelelően.

A „jelentés keresése" a gyászfolyamat 6. szakasza, és ez az, ami gyógyuláshoz vezethet.
A jelentéskeresést indíthatjuk úgy is, hogy beszélünk érzéseinkről, ami segíthet megbékélni velük. Pszichoterápiában a fájdalom megosztása és az együttgondolkodás során erőt és megtartó-képességet szerezhetünk. Idő kell arra, hogy fontossági sorendbe rendezzük értékeinket. Sokan beszélnek arról, hogy személyes kapcsolataik elmélyítése hatalmas élményt jelent számukra. Az önkéntes cselekedetektől személyes elégedettségérzést élhetünk át. A gyász, az élet törékenységének tudatosuláshoz vezet. Eddig természetesnek vett, veszni látszó értékek tudatosulhatnak. Új értékekre találhatunk rá: az érzelmi kapcsolatok mélyülésének örömére, új élvezetes aktivitásokra.

Nagyon fontos, hogy megőrizzük szociális kapcsolatainkat, még ha korlátozott, online módban tudjuk csak megvalósítaniForrás: Shutterstock

Az unalomból kreativitás fakad. A kreatív gondolkodás és problémamegoldás kulcsa, ha az agy le tud állni a pörgésből. Néha csak üljünk, álmodozzunk, mindeközben tudnak agyunk különböző részei összehangolódni. A lelassulás, nyugalom elérése lehetőséget adhat arra, hogy többet tudjunk magunkkal foglalkozni, olyan dolgokkal is, amit elhanyagoltunk eddig. Mind-mind új megtapasztalása a szelfnek. Enyhül a „miről maradok le" feszítő érzése. Mentsünk át a lassultság érzéséből a karantén utáni időszakra is!
Ez a kiszolgáltatott helyzet felerősíti a szolidaritást, a segíteni akarást, az altruizmust. Az altruizmus az emberi természet ősi része, de a gyermekkori hiányok és érzelmi megfosztottság érzések könnyen elterelhetik nárcisztikus irányba személyiségünket: fukarrá vagy túlzottan mohóvá válunk. Most lehetőségünk van jobb emberré válni és kiszabadítani lelkünket az önzőség árnyékából.
Életünk során vannak szükséges veszteségeink. Elveszítjük az anyánkkal való összekapcsoltság paradicsomi érzését, meg kell tanulnunk az egyedüllétet. El kell gyászolnunk, hogy nem létezik ideális jó, önmagunk és mások tekintetében is a jó és rossz részeket egyben kell elfogadnunk. Halálunk napjáig szerkesztjük énünket és a világunkat egy megfelelően jó állandóságra törekedve. A vírustámadás újabb kihívást jelent erre, vissza tudjuk-e állítani az elég jó világba vetett hitünket. A veszteséggel való sikeres megküzdés új kompetencia érzésként erősíthet meg bennünket. Végül a jelentés megtalálása további erőforrást jelent a nehéz időkben.