Akinek a szívében magány van, mindenhova viszi magával...

magány Vodafone egyedüllét
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Sokan meglepődnének, ha tudnák, milyen meglehetősen közeli a viszonyom a magánnyal. Első pillantásra - és talán másodikra is - egy életvidám, pörgős, színes karakternek tűnök, aki körül mindig zajlik az élet. Ez tulajdonképpen igaz is, mégis sokszor éreztem már magam magányosnak a nagy társaság ellenére.

Hiába vettek körül emberek, igazából nem tudtam, mit keresek köztük. Talán csak annak az illúzióját, hogy nem vagyok egyedül, mert jobb volt együtt elütni az időt, mint egész hétvégéket otthon ülni, és bámulni a falat. Mégis, sokszor azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem érdekenek a többiek gondolatai, kívülállónak éreztem magam, de közben lelkiismeret furdalásom is volt, mondván "tessék, itt egy csomó barát, én pedig nem értékelem őket".

Éreztem már hasonlót párkapcsolatban is. Együtt éltünk már évek óta, és egy napon azon kaptam magam, hogy nincs kedvem elmesélni a gondolataimat a velem élő férfinak, mert azt éreztem, "minek is mondanám, úgysem értene meg". Nem azért, mert olyan magasröptű gondolataim lettek volna, amiket földi halandó nem tud követni, csak hirtelen olyan különbözőnek láttam magunkat. Úgy gondoltam, ő nem az én fajtám, és többé már nem az én csapatom. Aztán persze megint korholni kezdtem magam, hogy itt ez a jó fej, megbízható pasas, aki imád engem, velem képzeli az egész életét, én meg itt magányoskodom, mert olyan jó dolgom van, hogy nem tudok mit kitalálni.

Forrás: Shutterstock

Ugyanez megtörtént már családon belül is, pedig esküszöm, család tekintetében én még egészen szerencsés vagyok. Nem bántottak, nem vertek, nem szenvedtem hiányt sem szeretetben, sem törődésben, és anyagilag sem voltak komoly gondjaink. Mégis gyakran éreztem azt, hogy kilógok a sorból. Például, amikor nem értettem velük egyet valamiben, és szentül meg voltam győzödve, hogy ők látják rosszul a világot. Azt hiszem, ez minden családban megesik, de olyankor nagyon is magányosnak éreztem magam.

De nem szóltam senkinek...

Mert azt gondoltam, nincs jogom ezt érezni, hiszen nálam sokkal rosszabb sorsú emberek is vannak a világon, akik mellett valóban nem áll ott senki, akiket nem támogat a kutya sem. Olyan elhagyott emberek, akik ha bajba kerülnek, senki nem menti meg őket, sőt még csak fel sem tűnik senkinek, ha eltűnnek a föld színéről. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam, és igyekeztem arra kondicionálni a tudatom, hogy értékeljem sokkal jobban a kapcsolataimat.

De csak nem sikerült meggyőzni magam arról, hogy nem vagyok magányos. Az voltam és kész. Ürességet éreztem amikor lefeküdtem, és amikor felkeltem. Ha nem értek külső ingerek, magamba roskadtam, boldogtalan voltam, szomorú, és kilátástalan.

Persze nem folyamatosan egész életemben, de ez egy visszatérző érzés, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal végigkísérte az életem.

Haragudtam magamra, azt hittem, magányosnak lenni gáz, valamiféle kudarc, ami csak azokkal történik meg, akik "rosszul" élik az életüket. Azt hittem, nem tettem eleget a boldogulásomért, és talán rossz ember vagyok, aki nem érdemel többet. Így pedig lassan elkezdtem beletekerni magamat egy önhibáztató spirálba, amitől csak még mélyebbre kerültem.

Egy napon aztán elegem lett saját magamból, és felkerestem egy terapeutát, akinek részletesen elmeséltem a történteket. Alkalomról-alkalomra apránként haladtunk életem sztorijával, és a beszélgetések mentén megértettem néhány dolgot. Például azt, hogy a magány és az egyedüllét nem ugyanaz, és hogy nem az a megoldás, hogy folyton programokat csinálok valakivel. Mert a magány nem másokból fakad, hanem belőlem, és ha bennem él, viszem magammal mindenhova. Ez egy fájdalmas felismerés volt.

A másik, amire rájöttem, hogy nem várhatom el a környezetemtől, hogy közelebb kerüljenek hozzám, ha nem osztom meg velük a valódi érzéseimet. Tehát visszakanyarodva például az expasim történetéhez, ha nem osztom meg vele a gondolataimat, akkor sosem fog kiderülni, hogy vajon megértene-e engem? Vagy ha nem mondom el a barátaimnak, hogy felszínes dolgokról fecsegnek, amikhez nem tudok kapcsolódni, akkor mitől fognak változni a dolgok? Semmitől.

Rájöttem, hogy a valódi kapcsolódás legalább annyira múlik rajtam, mint azokon, akiket "okoltam" a magányérzésem miatt. De nyilván, ez csak a jéghegy csúcsa,

mert a tényleges meló ott kezdődik, amikor elkezdjük kimondani ezeket a dolgokat.

Amikor felvállaljuk, hogy valamiben különbözünk a többiektől, de ezt nem úgy tesszük, hogy közben bezárkózunk és eltoljuk magunktól a szeretteinket. Talán ez a legnehezebb - legalábbis nekem.

magány, egyedüllét, tél, lány, nő, otthon, Forrás: Shutterstock

Igaz, vannak már sikerélményeim. Leszoktam a figyelemelterelő programokról, és csak olyan emberekkel töltök időt, akik valóban érdekesek és értékesek számomra. Azóta nem szorongok, ha épp egyedül töltök egy hétvégét, mert nem kényszerből vagyok egyedül, hanem saját döntésből, és egyedül lenni egyáltalán nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. Ha bánt egy érzés vagy egy gondolat, akkor megosztom azzal, akire tartozik. Lehetőséget biztosítok a másiknak, hogy megértsen engem, és változtasson velem együtt a kialakult helyzeten. De van, hogy néha elsumákolom, mert félek a konfrontálódástól. Talán ez normális.

Szerintem ez a valódi felnőtt lét: amikor felismerem a saját zsákutcáimat, és nem hagyom magam belesétálni egyikbe sem - vagy legalábbis egyre ritkábban. Közben pedig törekszem arra, hogy ne mennyiségi, hanem minőségi kapcsolataim legyenek, amelyekben akkor is megtalálom a békét, amikor semmihez nincs kedvem a világon. Ez a legnagyobb érték a világon.

Emellett persze sokszor előfordul, hogy elveszítjük magunk felett a kontrollt, éppen ezért nagyon fontos, hogy ne csak magunkra figyeljünk, hanem a környezetünkben élőkre is. Ha valakin felfedezzük az elmagányosodás jeleit, nyújtsunk számára segítő jobbot, és senkit ne hagyjunk magára, mert a magány nagyon pusztító tud lenni - akkor is, ha kívülről láthatatlan.

A cikket a Vodafone támogatta.

Együtt tehetünk érte, hogy idén karácsonykor senki ne legyen magányos!

A Vodafone a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve segít országszerte feloldani a magányt. A szervezet közreműködésével adományként Samsung okoseszközöket és internetet juttatunk el az ország számos idősek otthonába.

Emellett arra buzdítunk mindenkit, hogy a maga módján, saját eszközeivel segítsen megtörni a csendet – hiszen egy kis odafigyeléssel mindannyian tehetünk a magány ellen. A kezdeményezés mellé állókat szakmai információkkal és online tudásanyaggal segítjük.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.