A francia fővárosban az 1850-es évektől kezdődően a gazdasági, politikai és társadalmi változásokat követően bekövetkezett a szexuális forradalom, amely rendesen feladta a leckét a francia társadalomnak.

A költők, írók, festők egyre többször helyezték az érzékiséget művészetük középpontjába. III. Napóleon uralkodása alatt Párizst elözönlötték azok a prostituáltak, akik már nemcsak a bordélyházakban, hanem az utcán, a kávéházakban, a kocsmákban és az éttermekben is megtalálhatóak voltak. Tisztes családapák, nagy tekintélynek örvendő polgárok mindannyian látogatói voltak ezeknek a helyeknek: itt élték ki titkos vágyaikat a kéjhölgyek szolgáltatásainak igénybevételével.

A francia fővárosban korábban mindenki tudta, ki az a néhány nő, aki a város bizonyos pontjain a bájait árulja. A XIX. századtól kezdve ez igazi kihívás lett, és már egyáltalán nem lehetett számon tartani. Az 1850-es évektől kezdve a városrendezési munkálatoknak köszönhetően Párizs modern metropolisszá alakult át. A prostitúció viszont nem szűnt meg a bordélyházak és nyilvánosházak lerombolásával. A kéjhölgyek egyre több helyen árulták a bájaikat, és a hatóságok által nyilvántartásba vett úgynevezett bárcások helyett az engedéllyel nem rendelkező, illegális prostituáltak kerültek többségbe.

Charles Carolus-Duran: Portré Julia Tahlról alias Mademoiselle Alice de Lancey-rőlForrás: Charles Carolus-Duran

A rendőrség mindeközben rajta tartotta a szemét a titkosan működő kéjnőkön. Azok az örömlányok, akiket már háromszor letartóztattak, minden esetben nyilvántartásba kerültek. A bárcásokra nagy szigor várt. Nem viselhettek feltűnő színű ruhákat, nem tehették be a lábukat a hidakra, rakpartokra, elhagyatott utcácskákba, közterületen pedig csak fél órával lámpagyújtás utánig tartózkodhattak. Rendszeres orvosi vizsgálatok vártak rájuk, és nemi betegségek esetén a Saint-Lazare börtönkórházban kötöttek ki. Így a többség a korlátozások elkerülése érdekében igyekezett megúszni a nyilvántartásba vételt.

Az örömlányok sokszor már délelőtt munkába álltak, a lóversenypályáktól kezdve az Opera és a Champs-Élysées környékén keresztül a vasúti és omnibusz-pályaudvarokig szinte mindenütt ott voltak. A legrosszabb helyzetben lévők a vásárcsarnokok környékén álltak lesben, és néha már káposztáért, sárgarépáért is hajlandóak voltak elmenni az alkalmi kuncsafttal egy menetre.

Az utcalányok tehát nem csak a vöröslámpás házakban vagy az utcán bukkantak fel. Az 1867-es világkiállítás idején Párizsban először jelentek meg a sörözők pincérei helyett a női felszolgálók, akiknek a munkaköréhez már nemcsak a szeszes italok felszolgálása, hanem a férfiak titkos vágyainak kielégítése is hozzátartozott.

Forrás: AFP

A francia fővárosnak már alig akadt olyan szeglete, ahol ne lettek volna prostituáltak. A kevésbé tehetős férfiak az olcsó kocsmákban szedték fel az utcalányokat, hétvégén pedig a bálokban vadásztak újabb prédára. A század vége felé a kávéházakból is nyilvánosházak lettek, így a munkások mulatókban, masszázsszalonokban és fürdőkben is nagy eséllyel találhattak maguknak örömlányokat.

A műtárgykereskedések kirakataiban a műtárgyaknál elhelyezett árcédulákon feltüntetett számok pedig nem az árakat jelölték, hanem a hátsó szobákban kliensre várakozó hölgyek és urak sorszámai voltak.

Ez is érdekelhet: Bordély a haláltáborokban: 15 perces volt az aktus és csak a misszionárius pózt használhatták