Éld át velünk! Ilyen érzés egy óra hipnózisban

Kassai Tini

2011.09.13.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A hipnózissal kapcsolatban a mai napig nagyon sok tévhit él a köztudatban. Az emberek jelentős része valami misztikus, ugyanakkor kicsit félelmetes állapotnak képzeli, amelyben a hipnotizált ember lelke és elméje tökéletesen kiszolgáltatott, valamint hogy egy arra termett vagy képzett ember akaratunktól függetlenül is módosíthatja tudatunkat.

Az igazság azonban az, hogy soha senki nem tud hipnotizálni minket, ha azt mi nem szeretnénk, azaz nem egyezünk bele. Ahhoz ugyanis, hogy a hipnózis különleges állapotát elérjük, az kell, hogy mi magunk akarjunk abba az állapotba kerülni. Vagyis némi gyakorlás után magunkat (is) képesek vagyunk hipnotizálni, de akaratunk ellenére a tudatunkat más nem irányíthatja.

Mi történik mégis a hipnózis során? Hogyan érhetjük el ezt az állapotot? Mit érez egy hipnotizált ember?

A hipnotikus állapot (vagy transzállapot) nem más, mint egy rendkívül mély relaxációs állapot. Hipnózis során a figyelem egy helyre koncentrálódik: befelé. A külső ingerek és zajok kívül maradnak. Hipnózisba (nagyon enyhe hipnózisba) egyébként akár egy elmélyült olvasás során is kerülhetünk, amikor annyira belemerülünk a szövegbe, hogy azt sem halljuk meg, ha a nevünkön szólítanak minket. Ám fontos tudni, hogy a hipnotikus állapotban is folyamatosan tudatában vagyunk annak, mi történik velünk, és ha valami nem tetszőt tapasztal az elme, akkor képes megtörni a varázst.

Miért jó a hipnózis?

Leginkább azért, mert hipnotikus állapotban a tudatalatti tartalmak elérhetővé válnak. Ez természetesen nem a hipnotizőr számára fontos, nem a kíváncsi kutatás a cél, hanem az, hogy olyan elfeledett, pontosabban mélyen elrejtett, a lélek mélyére gyömöszölt élmények és emlékek elérhetővé váljanak majd, amelyek feldolgozatlanok maradtak és éppen ezért rejtetten ugyan, de gyötörhetik a lelket.

A hipnózis során újra átélt élmények, legyenek azok jó vagy rossz élmények, mindenképpen katarzist idéznek elő. A lélek vagy szárnyalni kezd, vagy éppen - és ez a lényeg - képes végre letenni terhet.

Nagyon fontos azonban a hipnotikus munka megkezdése előtt, hogy a kliens (vagy páciens) megtapasztalja a hipnózis folyamatát, hogy képes legyen olyan szoros, bizalommal teli együttműködésre a hipnoterapeutával, amely segítségével előkészíthető a "gyógyításhoz", a lélek nagytakarításához, vagy később akár egy reinkarnációs hipnózishoz a terep.

Háromféle hipnózist is ismerünk:

1. Színpadi hipnózis - célja a szórakoztatás
2. Klinikai hipnózis - életkor-regressziós és egyéb technikákkal megtalálni a jelenlegi problémánk kiváltó okát (érzelmi lenyomatok, reakciók), majd ezeket transzformálni, átalakítani
3. Metafizikai hipnoterápia - nem érzelmi lenyomatokat keres, hanem az érzelmet kiváltó gyökérgondolatot kutatja fel, majd speciális gyakorlatokkal a gondolat-átalakítás helyett a gondolattal való azonosulást szakítja meg. Segítségével önmagunkra ébredhetünk, azaz megtapasztalhatjuk, hogy kik is vagyunk valójában, megtapasztalhatjuk határtalanságunkat, belső erőnket, igazi önvalónkat.

Mi az utolsóval, vagyis a metafizikai hipnózissal ismerkedtünk meg.

Hogyan zajlik mindez a gyakorlatban?

Fontos, hogy nem szabad sajnálni az időt a hipnózisra. Vagyis olyan nem történhet, hogy valaki beesik az utcáról egy terapeutához, és azonnal munkához látnak. Mielőtt egyáltalán sor kerülhetne a hipnózis megélésére, szükséges egy vagy több előzetes találkozás. Nemcsak azért, hogy eldönthessük, bízunk-e eléggé a mások által javasolt terapeutában, hanem azért, hogy ő is megítélhesse, szeretne-e velünk dolgozni. A szimpátiának és az elfogadásnak ugyanis kölcsönösnek kell lennie, enélkül nem fog működni a dolog. Ennek fényében az első találkozásnál csak a másik "felmérése" történik. Párbeszéd és az egymásra hangolódás.

A második alkalommal kezdődhet a gyakorlati munka, de a terapeuta itt sem kapkod el semmit. Ha úgy érzi, a kliens feszült, vagy kérdések és kétségek gyötrik, akkor csakis azok oldása után lát munkához.

Nagyon fontos tanács mindenkinek, hogy a hipnózishoz kényelmes, egyszerű ruhában érkezzen, minden rossz helyen lévő ránc, csat vagy öv zavaró lehet egy gyakorlatlan elme számára az elmélyülés elején. Engem is zavart...

Egy óra hipnózis alatt

"Kényelmes fotelban ülök, magas fejtámlája megtámasztja a fejemet, karom alá puha párnákat kapok. A lábaim is kényelmesen kinyújtózhatnak egy puffon. Kívül pokoli a forróság, de bent hűvös van. A villamosok időről időre megremegtetik a padlót alattunk. Akkor még azt hiszem, a zaj, a mozgás zavarni fog, később bebizonyosodik, hogy nem.

Terapeutám mellém ül. Elmondja, hogy a hipnózis elején néha meg fog érinteni engem, és szeretné megmutatni, hol és hogyan. Minden érintés előtt az engedélyemet kéri. Megérinti a homlokom, a karom, a kézfejem, a vállam. Érintése hűvös. Finom. Engedem, sőt egy bizonyos időn túl, igénylem, érzem, segít az érintése.

Arra kér, hogy az arcom felé közeledő ujjai közül válasszak ki egyet, csak arra koncentráljak. Amikor az ujja egészen közel ér a szememhez, vegyek egy nagyon mély levegőt, majd amikor kifújom, csukjam be a szemem. Mindez háromszor ismétlődik, és az agyam csak az elsőnél rebben meg: rövidlátó vagyok, szemüvegemet félretettem a folyamat elején, így attól tartok, hogy anélkül nem látom meg időben az ujjait, nem tudok majd elég hosszan koncentrálni. Tudok, így félelmem nyom nélkül oszlik szét.

Hallom terapeutám hangját. Egészen közelről, de hallom a háttérben futó zene varázslüktetéseit is. A villamos is üzen, bár egyre távolabbról szól a hangja. A szemhéjamra koncentrálok, mert ezt kéri tőlem. Arra kér, lazítsam el a szemhéjaimat. Megteszem. Belülről látom a szemhéjam. Furcsa érzés, de tetszik nekem: belülről olyan, mint a selyem... sehol egy ránc, nincs szarkaláb. Andalít a látvány, hogy szép, hogy selyem... Arra kér, ezt a finom érzést küldjem le a lábfejembe is, lazítsam el a lábamat, a térdeimet, a csípőmet. Megteszem. Könnyű teljesíteni, mert egyre jobban vonz az érzés, a lebegés, a finom kis zsibbadás testem minden porcikájában. De tudom, mi történik velem, érzem, ahogy egyre jobban merülök. Engedem. Egész napos fejfájásom elillan, és már a ruhám pántja sem hasít bele a nyakam bőrébe. Még nem lebegek teljesen, de bársonnyal borított létrán ereszkedem lefelé. Minden annyira puha. Mesevilág, mozgás és mesehősök nélkül.

Közben ő folyton beszél hozzám. Arra kér, ellenőrizzem le, elég mély-e a hipnózis, nyissam ki a szemem. Egy pillanatra félelem villan föl bennem: belül selyem szemhéjamra kívülről valaki ólom lapocskákat ragasztott. Nem tudom kinyitni. De a félelem elszáll, amikor elmém közli velem: ha "nagyon" akarom, bátran kinyithatom. Eszemben sincs, inkább tovább merülök.

Érzem tenyerét a vállamon, ahogy a nagy levegővételeknél lefelé nyom egy kicsit. Érzem és tetszik nekem tenyerének súlya. Bőrének minden kis recéjét érzékeli bőröm. A bőröm látja és örül annak a tenyérnek. Ahogy süllyedek, fejem oldalra bukik, a fülem begyűrődik a fotel és a fejem közé, félelem villanása, kis görcs, hogy a buta, begyűrődött fülem miatt nem sikerül majd a hipnózis. De aztán ez az érzés is elmúlik. A zenére figyelek, a szívverésemre figyelek.

Nem hallom többé a villamost. Csak a zenét. A zene néhány hangsúlyos, mély üteme jut el hozzám. Hallom terapeutám hangját. Azt ígéri, mindenre, minden pillanatra emlékezni fogok, és azt is, hogy ezután magam is elő tudom majd idézni ezt a könnyű, részegítő, frissítő, finom érzést. Elhiszem.

Lebegek. Furcsa, ahogy nem gondolok semmire, mégis érzékelem a teret magam körül, miközben testemnek nincs súlya, és nincs formája. Egy vagyok a térrel. Egy vagyok az idővel. Lebegek. Élvezem. Élvezem, hogy élek, hogy én vagyok a zene lüktetése, a hang, a hűvösség, a porszemek a levegőben.

Hallom terapeutám hangját, ahogy arra kér, jöjjek vissza hozzá. Nem akarok. Azt mondja, mire hármat számol, újra kinn leszek. Így történik. De ez fáj nekem. Először a villamos rezdülése szivárog vissza a padlóba. Mulattat a dolog, hogy a lábammal, a fenekemmel érzek először újra. Aztán a csörömpölést hallom meg. Nincs kedvem mozdulni, a súlytalanság édes érzése kell nekem. A lebegés. De nincs mese, mozdulni kell. Ébren vagyok, és a hipnózis minden másodpercére emlékszem, ám amikor terapeutám megkérdezi, szerinte mennyi időt töltöttem a mélyben, azt válaszolom, túl keveset: talán öt percet. Mosolyog és közli, majdnem egy órát töltöttem a hipnózisban. Elhiszem. De mondom én, hogy túl keveset."