Csupa szem és kifacsart testek

Mert először a fejéhez kap az, aki volt már a bécsi Leopold Múzeumban - ahol Egon Schiele osztrák festőművész munkáiból a leggazdagabb gyűjtemény található a világon -, hogy Pesten vajon sikerül-e azt a víziókkal teli időutazást átélni, mint aminek a bécsi kiállításon lehetünk részesei egy habos kávé elkortyolása előtt. Főleg, ha a látogató érzékenyen rezonál arra a lázadó zaklatottságra, ami jellemző az osztrák művészre és a bécsi expresszionizmus olyan alkotóira, mint Oskar Kokoschka, a 25 évesen öngyilkosságba menekülő Richard Gerstl, vagy Max Oppenheimer, akiknek szintén láthatók képei a kiállításon.

A tárlat két teremben 12 tematika köré csoportosítva mutatja be a XX. század elejének művészetét a legjelentősebb alkotók mintegy 80 munkáján keresztül: az Identitás, a Secession, az Örökség, a Bécsi korai expresszionizmus, Richard Gerstl, Oscar Kokoschka, az Emberábrázolás, a Stílusváltás Schiele alkotásain, az Anya gyermekével, a Bécsi modernizmus második generációja, az Erotika és Az utolsó évek művei.

Az első teremben Schiele híres, növényi motívumokkal komponált önarcképe fogadja (Önarckép lampionvirággal) a látogatót. A művész szuggesztív tekintettel figyeli a világot, kihívó pillantása szinte végigkíséri azt a kb. két és fél órát, amit érdemes a kiállításra szánni. "Önnön magamé vagyok, meg azoké, akik megkapják mindenemet (...)" - írta egyik versében. Schiele 3000 alkotása közül mintegy fele portré, azon belül 170 önarckép.

Közülük is a kiállítás egyik legjobb darabja a Remeték című rejtélyes alkotása, amelyen a Schielét kísérő alakot sokan azonosították a híres festőművésszel és mentorral, Gustav Klimttel, de a művész halott édesapjával is. Ahogy nem lehet elmenni a Hasonmás II. (A halál és a férfi) című kép mellett sem: az egymás mögé helyezett két figura baljós kompozíciója elárulja: a művészt a kép alkotásakor fontos, az életet és a halált érintő kérdések foglalkoztathatták. Az Önarcképek mellett figyelemreméltó a Fa késő ősszel című olajfestménye is, amin éppúgy érződik a japán művészet, mint Van Gogh hatása, de a szögletes vonalvezetés már a művész sajátos és érzékeny stílusát tükrözi."Újat akarok látni, újat akarok megismerni, sötét tavakat kóstolni, recsegő fákat, vad szeleket látni, korhadt kerítéseket bámulni (...)" - írta 1910 tavaszán.

Mert amíg a század eleji Bécs műértő közönsége a szecesszió finom színeinek és formáinak bűvöletében élt, addig a látomások művésze arra törekedett kortársaival, hogy túllépjenek az uralkodó művészeti irányzatra jellemzős stílusjegyeken, és a képeket újra erős érzelmekkel, szimbólumokkal töltsék meg. Alkotásaik középpontjában az ember állt a lélek legtitkosabb rétegeit feltáró ábrázolásmóddal. Elég csak egy pillantást vetni Schiele a Térdelő nő meggypiros ruhában című képére, vagy eltűnődni Oskar Kokoschka Veronika kendője című alkotásán - a beesett arcú asszony kendőjén a szenvedést vértócsában úszó Krisztus-fej jelképezi.

Az ember ezek után rezignáltan hajt fejet a bécsi modernizmus első generációjának, Josef Engelhart vagy Carl Moll képei előtt, de visz tovább a kielégítetlen kíváncsiság a második terembe, ahol Schiele igazi stílusváltásának lehetünk tanúi.

A Csendélet könyvekkel c. nyitóképre most külön nem térnénk ki, a kubista hatásról árulkodó, rendezettséget sugalló festmény után ugyanis másféle hangulatú képek felé vesszük az irányt, amelyek akkor is ide kívánkoznak, ha az embernek fogalma sincs arról, hogy milyen viszony fűzte a művészt édesanyjához."Sokszor úgy áll velem szemben, mint idegen az idegennel szemben" - fájdalmas vallomás ez a festőzsenitől, ami a születés, anyává válás, mostohaanyaság, halott anya és gyermek fojtogató témájaként tér vissza a képein. Mint például azokon az alkotásokon, amelyek két különböző hangulatot teremtve szögezik az embert a festmények elé: a még meg nem született magzatát ölelő Halott anya és az Anya gyermekével II. hatalmas szemű csecsemője az anya védő ölelésében. Marie Schiele ugyanis képtelen volt fia feltétel nélküli elfogadására. Ez a problémás viszony és a bizonytalan jövő képe - ekkor már javában tombolt a világháború Európában - talán az Anya két gyermekével II. című komor hangulatú festményén bomlik ki a legplasztikusabban: Schiele a húgának, Gertinek és sógorának, Anton Peschka festőnek ajándékozta a festményt, amelyen egy sovány, halott szemű anya hajol színes ruhába csomagolt csecsemője felé, míg másik gyermeke lehunyt szemmel nyugszik a térdén.

Szinte vonzza a tekintetet a teret uraló másik monumentális kép, a Fekvő nő című akt is, amely jó példája annak, hogy Schiele az emberi testet és emberi kapcsolatokat nem előre kitalált művészi beállításokban kívánta ábrázolni, hanem a maguk természetességében komoly szexuális töltettel. Ilyen a Fekvő nő vörös harisnyakötőben című alkotása, az összekucorodott pózban teljesen védtelen Térdelő nő lehajtott fejjel, a Szerelmeskedők egzaltált, gyönyört kereső párja vagy az Ölelkező lányok leszbikus összesimulása. Mivel a közönség leginkább megbotránkoztató aktképeiről ismeri a művészt, itt pici hiányérzetünk támadt: a kiállítás még többet elbírt volna ezekből az alkotásokból, és nem csak a múzeumi boltokban kapható utánnyomott szuveníreken.

Még akkor is, ha Koloman Moser Vénusz a Grottában című képe kárpótol bennünket azzal az újszerű látásmóddal, amivel Vénusz születését értelmezte a művész: szakítva a Botticelli-féle hagyománnyal, a római istennő a képen nem kagylóhéjon egyensúlyozva úszik a part felé, hanem egy anyaméhet szimbolizáló leplet tart a kezében az arányos női test ábrázolásának minden szépségével.

A spanyolnáthában meghalt Schielének, a csupa szem, csupa kéz művésznek mindössze 28 év adatott, hogy görcsös alakjaival felfedje az emberi test minden nyomorúságát, bemutassa a lélek legmélyebb titkait, és kortársaival olyan művészi forradalmat indítson el, amely páratlan volt a maga korában, és ami pont elég ahhoz, hogy újra és újra elmenjünk megnézni a képeit bárhol is állítsák ki azokat a világon.