Mitől félnek a szuperhősök? - Bosszúállók: Ultron kora filmkritika

film

Bosszúállók (1998)

Bosszúállók: Ultron kora

szuperhős

Villányi Dani

2015.05.12.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Újra összeállt az álomcsapat, a Marvel külön-külön is szupermenő és szuperszexi szuperfőhőseinek válogatottja, hogy minden idők legsikeresebb képregényfilmjének folytatásában ismét megmentsék a világot — a megszokottnál kicsit sötétebb és borúsabb módon, de nem kevésbé szórakoztatóan. Bosszúállók – Ultron kora, kritika.

A Marvel képregénynagyhatalom 2008 óta van jelen markánsan a filmpiacon: korábban csak eladogatták a szuperhőskaraktereik mozis jogait különböző stúdióknak, ebből pedig jobb-rosszabb filmek készültek, melyeknek általában semmi közük nem volt egymáshoz. Aztán az említett évben kijött a Vasember, amelyet immár a Marvel saját filmes cége, a Marvel Studios gyártott, azóta pedig elképesztően tudatosan és sikeresen építkeznek a képregényeik filmre vitelével. Okosan adagolva minden nagyobb hősük (Amerika kapitány, Thor, stb.) megkapta a saját moziját és azok folytatásait, ezek a filmek pedig ugyan egyediek voltak, de mégis egységesek, és ugyanazon univerzumon belül játszódtak — akárcsak a képregényekben.

Ez tette lehetővé, hogy 2012-ben össze is hozzák a szuperhősöket egy közös csapatba a Bosszúállókban, a végeredmény pedig minden idők legsikeresebb képregény- és szuperhősfilmje lett 1.5 milliárd dollár bevétellel, és a rajongók dicshimnuszaitól kísérve.

Azóta a főbb karakterek újabb filmeket kaptak, melyekben egyedül kellett helyt állniuk, de nem lehetett kérdés, hogy majd jön egy újabb Bosszúállók — benne egy olyan veszedelemmel, amitől csak egy egész csapatnyi szuperhős együtt tudja megmenteni a világot. A szokásos képletet azonban a film írója és rendezője, a geek-guru Joss Whedon kifordította azzal, hogy magát a veszélyt is a szuperhőseink okozzák, az ő felelőtlen és felsőbbségtudatból fakadó döntéseik vezetnek oda, hogy elpusztulhat az emberi faj, no meg ők is.

Leginkább a Vasember és Hulk, azaz Tony Stark és Bruce Banner a sáros abban, hogy egy békés célokra tervezett mesterséges intelligencia, azaz maga Ultron önálló életre kel, és az internetet használva terjedésre lényegében bármilyen robottestbe bejuthat, így megsokszorozza és repdrodukálja önmagát — a béke megteremtését pedig kicsit sajátosan, az emberiség nélkül képzeli el.

A folytatások gyakori hibája, hogy mindenből (vagy legalábbis minden olyanból, amit szerettek a nézők az első részben) még többet, még nagyobbat akar nyújtani, ebbéli igyekezetében pedig felborulnak az arányok, és épp a lényeg vész el. Nos, az új Bosszúállók ezt a lécet megugorja, úgy tud még nagyobb és még több lenni helyszínek számában, grandiózus látványban, elsöprő akciójelenetekben, globálissá növelt történetben, sőt szereplők és szuperhősök számában is, hogy közben nem roskad össze a saját súlya alatt. Vélhetően azért, mert az alkotók figyeltek arra is, hogy eközben ugyanúgy helye legyen az apró, emberi, humoros és/vagy érzelmes pillanatoknak is, mint a nagy zúzásnak.

Az okos történet pedig kedvez ennek, hiszen hőseink kénytelenek a saját szerepükkel, jövőjükkel, küldetésük és létezésük létjogosultságával kapcsolatos kérdésekkel szembezézni — sőt a saját legmélyebb félelmeikkel is. Joss Whedon egyik legnagyobb húzása ugyanis az volt, hogy behozta új szereplőnek a Skarlát Boszorkány nevű szuperhőst, akinek a telepátia és a telekinézis a különleges képessége — ő pedig kezdetben az ellenséges oldalon harcolva belemászik hőseink fejébe, és sötét dolgokat talál.

A felvetett kérdések, a történet jellege és némileg a látványvilág is komorabb filmet eredményez tehát, mint az első Bosszúállók volt, ugyanakkor nem kevésbé látványosat, izgalmasat és szórakoztatót. Az elcsepegtetett humoros beszólások és évődések talán kevésbé működnek, mint az első részben, és az összeálló szupercsapat élményének újszerűsége sem akkora már, de a zsáner kedvelői még így is tökéletesen kielégítő moziélményben részesülhetnek.

8/10